© Túry Gergely

Az egyik leginkább konfliktusos tárca vezetője régóta szálka volt nemcsak az ellenzék, de az MSZP-s kórházlobbi tótumfaktumai szemében is. De mivel lemondása kezdettől fogva benne volt a levegőben, Molnár Lajos darab idő után hasonlóvá vált egy romos épület kipofozásán napok óta dolgozó ipari alpinistához. Eleinte iszonyattal bámuljuk nyaktörő mutatványait, de lassacskán hozzászokunk istenkísértő ténykedéséhez – így hát, amikor a második hét reggelén a szédítő mélységbe zuhan, hátrahőkölve fogadjuk azt, melyről tudhattuk: bármikor előfordulhat.

Ha maliciózusak akarnánk lenni, elsüthetnénk a poént, hogy igazán nem értjük Molnár távozásának okát. Hisz – törekvései dacára - igazi középutas politikus volt: amit tett, saját pártja eredeti szándékait nézve túl kevés, az ellenzék, s főként (mert ez a lényeg) – a kormányzásban részes szocialisták mércéjével viszont nagyon sok volt. A párhuzamosan alulfinanszírozott és pazarló szisztéma tüneti kezelése – vizit- ágy- és dobozdíj, kihasználatlan, szükségtelen, félgőzzel üzemelő intézmények összevonása/bezárása – csigalassan, ám legalább elindult. De az olyan lépéseket, amelyek valódi reformgaranciát hordoznának – a magántőke netán üzemeltetés formájában történő invesztíciója, üzleti alapú biztosítótársaságok piacnyitás utáni versenye –, még ígéret formájában se fogadták el. Hisz evidens, a Molnár Lajos által bevezetett jelképes díjtételeknek legfeljebb lélektani hatásul lehet. A büdzsé krónikus hiányának lefaragását éppúgy nem várhatjuk tőlük, mint rendszerszintű változások generálását sem.

Az ágyszám-csökkentéseknek már a beindítása is pozitív szimbolikus lépés, csakhogy gyakorlati síkon inkább Tölgyessy Péternek van igaza. Aki szerint „a régi tervutasításos rendszerben ismert módon természetesen a kormányzatot azonnal megkísérelték befolyásolni a különböző érdekcsoportok. Az ágyszámleosztás így szükségképpen a politikai-hatalmi racionalitás alapján történt. Ahol a kormánytöbbség erős emberei léptek fel, ott többé-kevésbé célt is értek. Ekként viszont mindösszesen három kórházat zárnak be teljesen, és néhány kórházat alakítanak át ápolási intézménnyé. Csakhogy a finanszírozás döntően teljesítményközpontú, így alig lesz valódi megtakarítás.” Persze ez aligha varrható Molnár nyakába.

Mint ahogy az se, hogy ő úgymond diktatórikus vezetési stílusban zavarja le a rapid tempóban kidolgozott szerkezetátalakítási forgatókönyveket. A hipokrácia csúcsa az, amit a Fidesz (és mostanában az MSZP) is mond, hogy a reformokat, úgymond, nem lehet az érintettek bevonása-megkérdezése, sőt egyetértése nélkül megcsinálni. Mert ez körülbelül olyan, mintha az alkoholistáknál szavazásra tennénk fel, akarnak-e kényszergyógykezelést, vagy a gyorshajtók véleményét tudakolnák, óhajtanak-e bírságot fizetni. Netán a becsődölt üzemben dolgozó gyári melósok kézfelemeléssel dönthetik el, elbocsássák-e őket vagy sem? Ez a kádárista kiskapukon, joghézagokon, görbe utakon, negatív társadalmi szerződésen szocializált magyar társadalom saját jószántából aligha lépne rá a reformok útjára. A népszerűtlen intézkedéseket pedig sehol a világon nem szokták megszavaztatni. Hanem meglépik, s reménykednek, előbb-utóbb hatni fog a keserű pirula.

Bárki lesz Molnár utóda, csak két út egyikére léphet rá. A-verzióként marad a jelenlegi – hagyományos, posztkádári, etatista – társadalombiztosítás, intézményfinanszírozás. Mert ne legyenek illúzióink: a nagy ellenszélben levezényelt apróbb-nagyobb profilmódosító korrekciók dacára ez ma is ugyanaz a mamutlomhaságú, túlfejlett, kora- és torzszülött ellátórendszer. Az OEP finanszírozási monopóliumával, bürokratikus érdekkijáró lobbipotenciállal, nehezen áttekinthető gazdálkodással. Ha valaki emellett maradna, annak tudomásulvételével teheti, hogy a mind bajosabban funkcionáló, bedőléssel fenyegető gépezet csak úgy tartható fenn, ha - fájdalmas kiadáscsökkentés, bevételnövelés mellett – drákói szigorral próbáljuk növelni a járulékfizetési fegyelmet. Így talán nem esik kómába a jelenleg már rosszulléttől szédelgő „betegségügy.” És – döcögve, ugyanily csapnivaló színvonalon – továbbvegetálhat. Ámde ennek restriktív vételára legalább olyan felzúdulást kelt majd, mint a piacosítási szándékú törekvések, fejlődési perspektívát azonban nemigen jelent.

Második opció – koalíciós szakítópróbaként – a profitalapú beruházások előtti kapunyitás, valamint az egészségpénztári liberalizáció. Vagyis az öngondoskodó, egyéni felelősségre alapozott biztosítási számlavezetés kerülne a jelenlegi egalitárius, pszeudoszolidáris modell helyére. Az önhibájukon kívül leszakadtaknak persze a rászorultsági elv kompenzációs mentőövét kell nyújtania. Ez a forgatókönyv csupán legalizálná, amit ma is tudunk: hogy az „ingyenes” egészségügyre zsebből jóval több pénzt kell fordítanunk az optimális esetben ténylegesen lerótt járuléknál. Hiszen a mostani járulékok összege – pláne hogy felét-harmadát elcsalják – nemigen fedezné a piaci fundamentumra helyezett gyógyászati ellátás költségeit. Mégse buknánk rajta oly sokat. Mostani járulék, plusz átlagoltan, díjfizetőkre lebontott hálapénzátalány – nagyjából így nézne ki egy magánbiztosítási kondíció. Cserébe fokozatosan megszűnhetne a paraszolvencia.

A minisztert adó pártnak biztosan az utóbbi felvázolt lehetőség a szimpatikusabb. Mert ott nagyobb a társadalmi, szabadpiaci és belpolitikai nyereség ígérete. Tény, hogy ezért a rizikófaktor is nagyságrendekkel magasabb. De reméljük, a kijelölt utód legalább olyan ambiciózus, csúcsokra törő politikai alpinista lesz, mint a frissiben távozott, kamikáze-lelkületű bársonyszékbérlő.

Papp László Tamás