Tetszett a cikk?

Ha nem vigyáz a tízéves születésnapját ünneplő két megatévé, a digitális érában szuperintézményből középhatalommá degradálódhat. Eddigi működésük megosztja a kritikusokat; mindenesetre tény, hogy akaratukon kívül nagy szolgálatot tettek: ellentétben a gazdáik belpolitikai óhajaira figyelő köz-és pártcsatornákkal, láthatóvá tették a nép tényleges attitűdjeit, vágyképeit, igényeit. S attól, hogy ezek gyakran kevésbé vonzóak számunkra, még nem árt tudni róluk.

A médiaevolúció újabb törzsfejődési fázisába lépett: a digitális sugárzás bejövetele – illetve az országos kereskedelmi csatornák tízéves évfordulója – apropót szolgáltat a visszatekintésre. Kerek évfordulós születésnapjuk előkészületeit nem zavarta meg a papíron idén lejáró műsorszolgáltatási jogosultságuk okán való aggódás. Azt ugyanis már 2005-ben meghosszabbította az ORTT. Méghozzá – amint a Legfőbb Ügyészség rámutatott – törvénysértő eljárással. De régebben már az 1997-es eredeti – a tv2 és RTL Klub győztességét kihozó – döntés korrektsége is megkérdőjeleződött. Ugyanis a Legfelsőbb Bíróság ’99-es jogerős döntése kimondta, a médiahatóság jogszerűtlenül fogadta el az RTL-pályázatot.

A magántévézés jelenlegi szereplőinek léte tehát nemegyszer hajszálon függött. A korábbi ítélet végrehajtását úgy úszták meg, hogy a felperes Írisz Tv – tulajdonosváltás után – visszavonta a keresetet. (Új gazdái a tv2 és az RTL médiacégei voltak.) A jogilag kétes szerződésfrissítésnél pedig az ügyben nyilatkozó vádhatóság mosta kezeit. Kijelentvén, ő nem illetékes bármit is cselekedni. Ezeknek köszönhetően a fenti két szolgáltató lett a hazai műsorpiac gigásza. Lássuk, hogyan cseperedtek föl.

Kezdetben vala. Az MTV.
© MTV
A kommersz televíziózás bizonyítványának elfogulatlan osztályzását nehezíti, hogy rengetegen képtelenek önálló műfajként számolni vele. Bírálói jórészt – az elitkultúra tartalmi és stílusjegyeit hiányolván a repertoárjából – népbutító vizuális hulladékként törnek pálcát fölötte. Merthogy nem értéket, hanem selejtet közvetít. Amellett nézettséghajhász, felszínes és gátlástalan. Legtöbbször nem is gondolván rá: amit a magántévéktől elvárnának, az a kádárizmus békebeli tömegmédiájának filozófiája. Pártállami műsorkínálatban bizony nem volt látható erőszak vagy szexualitás a képernyőn. Nemhogy horror- vagy pornófilmek, de még kemény akciókrimik se mehettek. Hírességek magánéletének taglalása ugyancsak tilos volt. Ehelyett kül-vagy belpolitikai műsorok, didaktikus gyermekfilmek, komolyzenei és színházi közvetítések futottak. Meg érdekvédelmi célú riportmagazinok, mint az Ablak. Persze volt népszórakoztatás is, de csak addig, míg nem sértette a hatalom reprezentánsainak prüdériáját vagy sznobizmusát. A rendszer kultúrpolitikusai (pl. Aczél György) hittek abban, hogy a média feladata az, hogy jóízlésre nevelje a társadalmat. Ennek mibenlétét persze ők diktálták. S határoztak arról, hol kezdődik és végződik a művészet.

Időközben összeomlott a diktatúra, ám tömegkultúra-felfogásának illúziója szívósan átvészelte a rendszerváltást. A bal-és jobboldali értelmiség a piaci alapon létező csatornáktól is azt várta, amit az MSZMP-funkcionáriusok a rendszerhű tévétől: saját – hitük szerint minőségközpontú – kultúrmissziójuk szolgálatát. Annál nagyobb törést okozott, mikor a „képláda-privatizáció” révén demonstráltatott, a lakosság a magaskultúra hegemóniáját csak „eszi, nem eszi, nem kap mást”- alapon fogadta el. Ha azonban választhat, inkább Lagzi Lajcsit (és Zámbó Jimmyt) néz, nem vallási műsort. Még nemzeti ünnepen is szívesebben bámul vetélkedőt történelmi film helyett. A Mindentudás Egyeteme kevésbé vonzza a Big Brothernél. Komoly stúdióbeszélgetésről rögvest a Győzikére kapcsol. Sztárok titkai inkább foglalkoztatják, mint a parlamenti adás. S végül a művészfilmeket kenterbe verik a szappanoperák.

Izléspluralizmus (Oldaltörés)

Demokráciában ízléspluralizmus van. Ennek lényege, hogy nem az állam dolga eldönteni, a polgárai a távkapcsoló gombjai közül melyiket nyomják le.

Természetesen bárkinek joga, hogy fintorogva, gúnykacajjal vagy lenéző mosollyal nézze a „két nagy” adását. Gyakran megesik, hogy e cikk szerzője ugyancsak így tekint rájuk. De naivság azt gondolni, hogy amennyiben a fent hivatkozott jogi esetek más fordulatot vesznek, a tévétrendek gyökeresen különbözőképp alakulnának. Ahogy a modern politizálás kampánymarketingje „zsigerközpontú”, úgy a szem rágógumija is a vágyakra, ösztönökre, érzelemvilágra hat. Meg persze fogyasztásra ösztönöz. De ezt bűnéül felróni nagyjából olyan, mintha egy zöldséges, porszívóügynök vagy autókereskedő szemére vetnénk, hogy célja árujából minél többet eladni. Márpedig egy kereskedelmi tévécsatorna portékája nem a sorozat, kvízműsor, túlélőshow vagy bulvármagazin, hanem a reklámidő. Előbbiek pusztán utóbbinak a hordozófelületei. Pont emiatt blődség arról kiabálni, hogy a tévé nemzetrontó, istentelen vagy hagyományromboló. A piacnak ugyanis nincs világnézete. Jól felfogott érdekből csak annyira profán, modern vagy kozmopolita, amennyire a főáramú nézőtömeg az.

Csatornák harca. Képben vannak.
© Dudás Szabolcs
Amennyiben keresztény evangelizálást, újbalos antiglobalista igehirdetést, vagy ősmagyar témájú honismereti filmeposzt bámulnának hárommilliónyian, azt raknák vezető programsávba. Mert ők (és hirdetőik) a széles középszernek termelnek. Ráadásul a média nem oktrojál, csupán lehetőségeket kínál. Összességében a privát médiavilág legelső évtizede komoly tanulási folyamatot generált. Az elitértelmiség lassan beletörődik, hogy nem formálhatja saját képére a tömegeket. S talán elkezdi levetkőzni gőgjét. Derengeni kezdvén nála: miként egy szépirodalmi filmadaptáció lehet briliáns vagy csapnivaló, akképp a populárisban is vannak árnyalatok. A könnyű műfajok igényszintje sem egyforma. Nem szerencsés hát egy kalap alá gyömöszölni őket. Azon kívül felismerhető: az országos nagycsatornák átlagemberi médiafogyasztási szükségletet elégítenek ki. Akinek speciális igényei vannak, kapcsoljon tematikus adókra. A tv2 és RTL Klub repertoárján szaktudományos ismeretterjesztés éppúgy nincs, mint istentisztelet vagy keménypornó. Mindháromnak van létjogosultsága – erre szakosodott rétegcsatornákon.

A politika is rájött, a tőkeerős médiakonszernek erősebbek nála. Képtelen lesz maga alá gyűrni őket. Belátta, egy külföldi tévéóriásból nem lehet pártszócsövet csinálni. Ezért a szekértáboros holdudvarok irányzatos kistévéket gründoltak. (Hír Tv, ATV) Az összes „kertévés” botránynál nagyobb skandalum amúgy, hogy a két pártos magáncsatorna digitális átállásának költségeit a büdzsé finanszírozza egy MSZP-Fidesz alku révén.

A tévézés „komputerizálódásának” legnagyobb vesztese a két teljes lefedettségű óriás – a tv2 és RTL Klub – lehet. Így ugyanis megszűnik a potenciális versenytársak „röghöz kötöttsége.” Nyerni rajta viszont nem feltétlenül a két agyondotált pártközeli adó fog. Ők is könnyen elsüllyedhetnek az osztódással szaporodó független tévéállomások jeltengerében. Legtöbbet a néző profitálhat, aki – a Távkapcsolók Uraként – immár alattvalók népes serege fölött rendelkezik.

Papp László Tamás

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!