Mi lett volna, ha? - hangzik az elkoptatott kérdés, mely elszabadítja a képzelőerőt. Ha nem a rómaiak győznek, hanem a karthágóiak? Ha a korai középkorban az iszlám Európa uralkodó vallása lesz? Ha a törökök békében hagyják Bizáncot, viszont felfedezik Amerikát? És ha Napóleon legyőzi Oroszországot, békét köt Angliával és dinasztiát alapít? Olyan nagy szellemek bíbelődtek hasonló teóriákkal, mint Bibó István, aki Uchronia címmel hosszabb, évtizedeken át kiadatlan esszét írt arról, mit történt volna, ha a 16. és 17. századi Európában másként alakul a katolicizmus és a protestantizmus küzdelme.

2007 karácsonyán a magyar sajtó cikkeit olvasgatva ötlött fel bennem, hogy az „alternatív utópiák” vonzása sokkal erősebb annál, ahogy ebben a kritikus politikai és gazdasági helyzetben bárki gondolná. Hankiss Elemér a HVG karácsonyi számában felveti a kérdést, mit szólnának a világ népei, ha „Magyarország nyom nélkül eltűnne a Föld térképéről”, továbbá a megkérdezettek szerint „milyen sors vár rá tíz év múlva”, illetve „kivel alkothatna államszövetséget”. Kis János az Élet és Irodalom ünnepi számában azt latolgatja, milyen hatással lenne a magyar politikai helyzetre, ha váratlanul feltűnne egy új, populista politikai erő, mely a parlamenti ciklus végére új, győzelemre esélyes párttá nőné ki magát. Úgy tűnik, hogy a „Valahol utat tévesztettünk” érzése lengi át a médiát, a közvélemény nagy részét pedig áthatja a felismerés, hogy a 2004 szeptembere óta miniszterelnökként regnáló Gyurcsány Ferenc, illetve koalíciós kormányai valamit elrontottak, amit a hagyományos gazdaságpolitika eszközeivel a ciklus végéig már nemigen lehet helyrehozni. A magyar társadalom érzi, hogy a jelenlegi állapotok nem tarthatók tovább, ugyanakkor már a reform szótól is hideglelést kap.

A gazdaságon ugyan látszódik az elmúlt másfél évben alkalmazott drasztikus gyógymód, a konvergencia-program hatása, de a költségvetési deficit csökkenése sem ad magyarázatot arra, hogy ha a megszorítások valamelyest enyhülnek, milyen forrásokból lehet majd dinamizálni a gazdaságot. Nem tudni, mitől gyorsul majd fel az Európai Unióban páratlanul alacsony magyar gazdasági növekedés, mely beláthatatlan ideig cáfolja társadalmunk szívósan tovább élő illúzióit a „fejlett Nyugathoz való felzárkózásról”.

Az egészségügyi reform parlamenti megszavazását december 17-én, és azt, hogy a Liga sztrájkja sem befolyásolta a kormánypárti képviselőket, még a baloldali média is pirruszi győzelemként élte meg. Senkit sem meri már azt állítani, hogy minden a lehető legjobb irányba megy, és a társadalombiztosítás reformja „köszöni, jól van”. Ha valóban túl vagyunk a reformok nehezén, ahogy nemrég még az „új baloldal” megváltójának tekintett miniszterelnök állította, hogyan nyilatkozhatta az ÉS karácsonyi számban Békesi László volt pénzügyminiszter és reformspecialista a következőket?

"A parlament torkán lenyomott törvény „öszvér, mert megpróbálja a központosított, államilag finanszírozott egészségügyi rendszer elemeit és ’biztonságát’ fönntartani, másfelől versenyt akar generálni a szolgáltatók között úgy, hogy biztosítási jogosítványokkal nem rendelkező pénztárakra bontja az egyetlen, központilag működtetett monopol biztosítót, melyek az égvilágon semmiben nem tudnak versenyt generálni, mert a járulékok központilag vannak megállapítva, és a pénztárnak mindenkivel szerződnie kell, akár jó szolgáltatást nyújt, akár nem...”

Mielőtt februárban újra tárgyalják a Sólyom László köztársasági elnök által december 27-én „megfontolásra” visszaküldött egészségügyi törvényt, biztosan fellángol róla a vita a parlamentben. Lehet, hogy hatására az eddig is ingadozó szocialista képviselők újragondolják az álláspontjukat.

Viszonyaink valóban lehangolóak, de talán mégsem annyira vigasztalanok, hogy képtelen utópiákhoz meneküljünk, úgy, ahogy a Magyarország számára eleve vesztesnek ígérkező második világháború évei alatt tette a jobb- és a baloldaliak jelentős része. Mégsem látom, hogy a „mainstream” médiában bárki szembenéznie azzal a reális lehetőséggel, hogy ha így mennek tovább a dolgaink, a baloldal a 2010-ben esedékes, soron következő választások során vereséget szenvedhet. Pedig jelenleg úgy tűnik, a közvélemény szemében a FIDESZ-től, és személy szerint Orbán Viktortól való irtózásnál is nagyobb az ereje a felismerésnek, hogy a két cikluson keresztül is kormányzó, a rendszerváltás óta példa nélküli bizalmat élvezett baloldal nem teljesítette be az emberek reményeit, s ezért „meg kell fizetnie”.

Nagy előnye lenne annak, ha az MSZP, illetve személyesen Gyurcsány Ferenc nem törekedne görcsösen arra, hogy 2010 tavasza után is kormányozzon. A miniszterelnök például radikálisan átalakíthatná a nyugdíjrendszert, s ezzel pártja kiléphetne az ígérgetési örvényből, melybe az MSZP, a FIDESZ-szel együtt 2002-ben és 2006-ban is beleszédült. Ismeretes, hogy a nyugdíjasok szavazatainak megszerzése érdekében mindkét párt úgy ígért tizenhárom, sőt, tizennegyedik havi nyugdíjat, hogy előre tudhatta, hamarosan az egész rendszer a fejére omlik. 2010 után ez be is fog következni, ha minden úgy megy tovább, mint eddig. Tény, hogy a nyugdíjrendszer radikális átalakítását, a súlyosan népszerűtlen intézkedések végrehajtását csak egy olyan kormány vállalhatja fel, mely lemond arról, hogy a következő választásokon bizalmat szerez. Gyurcsány Ferenc nagy államférfiú lehetne, ha Németh Miklóshoz és Antall Józsefhez, a rendszerváltás előtti és utáni miniszterelnökökhöz hasonlóan a reformok véghezvitelét fontosabbnak tartaná amúgy is olvadozó politikai bázisa megtartásánál.

Ehhez azonban szakítani kellene a „Miért kaparjam ki a gesztenyét a tűzből az ellenzéknek?” logikájával, ami mind a jobboldalra, mind a baloldalra jellemző, de az utóbbi felelőssége – már csak azért is, mert többet birtokolta a hatalmat – nagyobb. Gyurcsány Ferencnek érdemes figyelmébe idézni azt, amit a júniusban megválasztott, de reformjai miatt máris hevesen támadott Nicolas Sarkozy környezetéből szivárogtattak ki, vagyis hogy a francia elnök mindenre elszánt: történelmet akar írni, és nem az az elsődleges célja, hogy 2012-ben újraválasszák. Gyurcsánynak hazardíroznia kellene, már ha egyáltalán van még rá lehetősége. Meddig mutogat még a miniszterelnök „rémes pártjára”, a képviselők pedig meddig szidják egymást közt a miniszterelnököt, és kényszerítenek ki belőle reformok címén olyan kompromisszumokat, mint az egészségügyi törvény?

Az sem biztos, hogy a szocialisták mindent elveszthetnek, ha végre „nyílt lapokkal játszanak”. A politikában rendkívül nagy a szerepe a bizonytalansági tényezőnek, s van, amikor meglepetésszerűen rendeződnek át az erőviszonyok. Lehet, hogy a baloldalon egy merész politikusnak, talán éppen Gyurcsány Ferencnek sikerül majd végrehajtania azt a világra szóló produkciót, mely meggyőzi a társadalmat, hogy a szocialistáknak két parlamenti ciklus után egy harmadik is jár. Jó lenne, ha a baloldalon a döntéshozók elszánnák magukat, és a negatív utópiákon való meddő elmélkedés és halogatás helyett végre igazi, tétre menő játékkal teremtenének maguknak esélyeket. A számukra legrosszabb esetben legföljebb előrehozott választásokra kerül majd sor, és a parlamenti váltógazdaság tovább működik majd, vagyis az ellenzék kap felhatalmazást a kormányzásra.