Soós Károly Attila - reagálva Egészségügy: van másik címmel megjelent cikkemre (Stadler János hibás logikájáról)  - rám fogja, hogy ha én az egészségügyet képes vagyok „megvédeni a magángazdasági érdekek káros dominanciájától”, akkor szerinte automatikusan híve vagyok az egész gazdaságra kiterjedő újraállamosításnak is. Ahogy a falvédőkön olvashatjuk: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás” stb. A végén talán még a munkásőrséget is visszakívánom…

Mivel édesapám fűszerüzletét 1952-ben államosították, én a gazdaságba beavatkozásnak ezzel az erőszakos módszerével soha nem rokonszenveztem. A kereskedelemben biztosan nincs helye, de az iparban és mezőgazdaságban se nagyon. Más terep azonban a közszolgáltatás, ahol a közérdek érvényesülésének prioritása kellene, hogy érvényesüljön a magánprofittal szemben. Ezért ódzkodnak az egész világon attól, hogy teljesen magánkezekbe adják a gyógyítást, mert nagyon rossz példákat látunk mindenütt, ahol Hermésznek sikerült uralma alá hajtania Hippokratészt, azaz a profittermelés fontossága megelőzte a társadalom minden tagját megillető alapellátás XX. századra kialakult emberiességi alapnormáját.

De egyelőre még nem a tervezett 49 százalék magántőke a fő ok, ami miatt minden gondolkodó állampolgár drukkol, hogy valahogy tűnjön el a süllyesztőben ez a „pénztártörvény”. Hanem mert huszonkét hemzsegésre és persze profittermelésre éhes kisbiztosító állami segédlettel akar hozzáférni hatalmas összegekhez abból a pénzből, amit közadók módjára szednek be alkalmazottaktól és vállalkozóktól, és amely a feladatokhoz képest egyébként is nagyon szűkös. Cserébe káoszt és állandó keserűséget teremtenek a „betegutak” iszonyúan bonyolult szervezésével, a biztosítottakkal kialakuló vitákkal, miközben az eléggé lerobbant kórházakból és kizsákmányolt orvosokból fognak minél többet minél olcsóbban kicsavarni – kizárólag a saját hasznukra.

Bírálóm azt már végképp nem veszi észre, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) és az Egészségbiztosítási Felügyelet (EF) közötti funkciómegosztás milyen sok versenyelemet vinne bele még az állami szervek működésébe is. Amelyek léte különben még egy százszázalékosan magánkézben lévő rendszerben sem kérdőjelezhető meg, hiszen aki nem közvetlen befizető, annak számára is kell gondoskodni sürgősségi ellátásról, sőt az alapellátásról is (nyugdíjasok, járulékfizetésből kiesettek stb). És ha tovább működik az OEP, akkor annak a tevékenységét csak kell valakinek ellenőriznie (persze a magánbiztosítókét is!), ezért az EF sem magánosítható.

Ha amúgy is megmaradnak az egészségügy állami szervezetei, akkor ésszerű átszervezéssel és hatékonyabb felügyelettel miért nem lehet őket a magánbiztosítókhoz képest tizedannyiért csatasorba állítani a teljes Egészségbiztosítási Alap hasznosítása érdekében? Miért nem szerelhetők fel éppen olyan számítógépes rendszerekkel, mint a magánbiztosítók? Miért nem alkalmazhatók ugyanazok a munkatársak, akiket a biztosítók is felfogadnának, hiszen ennyi szakembert nem lehet csak úgy leakasztani a falról? Miért nem lehet eltanulni hatékony menedzselési módszereket az Európai Unió bármelyik országából, vagy akárhonnan? Vagy ezek megszervezésére egészségügyi kormányzatunk már nem alkalmas?

Soós Károly Attila azonban nem elsősorban ezt a különben védhetetlen rendszert védi, hanem miután többször is volt felelős kormánybeosztásban, önérzetesen visszautasítja azt a gyanúsítást, hogy ha az érdeklődő partner úgy kívánja, akkor az állami tárgyaló fél gyorsan kielégíti a felmerülő igényeket. Mert ő soha nem tapasztalta, hogy a magángazdasági partner akarata úgy szaladt volna át az állam képviselőjén, mint kés a vajon. Érdekes, a különféle színezetű kormányok regnálása alatt az átlag magyar állampolgár autópálya-koncessziótól energiaszolgáltatói profitgaranciáig nagyon sok olyasmit látott és hallott (sőt, utóbb tapasztalt is), ami miatt ennek pont az ellenkezőjére emlékszik.

De nem kell itt korrupciót bizonyítani, elég arra gondolni, hogy a rendszerváltás óta szinte folyamatos izgalmi állapotban van a reformdüh, ami végül is mindig valamilyen jószág, intézmény, sőt elképzelés minél gyorsabb eladásának szorgalmazásában csúcsosodik ki. Azt pedig minden rendes kereskedő (tehát nem kormánytisztviselő) tudja, hogy aki valamilyen ötlet vagy csak egyszerűen sietség miatt akar túladni az áruján, az könnyen belemegy jelentős árengedménybe, számára hátrányos feltételek elfogadásába is, csak hogy szabaduljon az értékesítendő dologtól. Nos, épp emiatt aggódhatunk az egészségügyi létesítményekért, bejáratott klinikákért, nehezen beszerzett műszerekért és összeszokott orvos-teamekért. Hogy a Soós Károly Attilák ideológiai felsőbbrendűségük tudatában hajlandók odadobni minden olyan értéket, amelyet állami tulajdonban, de saját értelmiségi tudással és munkával raktak össze oly sokan, és most majd ebek harmincadjára jut azért, mert, úgymond, „az állam pazarló, a magántőke viszont hatékony”.

Nagyon úgy néz ki, azért kell magánkezekbe adni a nehezen összekuporgatott intézményeket, mert kormányzatunk lusta gondolkodni és tenni a kötelességét (vagy más meggondolások vezérlik, de az nekünk teljesen mindegy). De hogy még azokat se hagyja cselekedni, akik hajlandók lennének a nyakukba venni egy ésszerű és működőképes egészségügyi rendszer kialakításának felelősségét, az már valódi felelőtlenség.

Stadler János

A szerző 1991-97 között a Gazdasági Versenyhivatal elnökhelyettese volt.