Julius Ceasar. Egy korai reform- diktátor

Eltekintve Bokros vagy Surányi esetleges kvalitásaitól, fókuszáljunk inkább a dolgok meritumára. Lengyel László logikája, az elmúlt évek szocialista közbeszédének irányába illeszkedve, alapvetően metszi keresztbe a formális demokrácia és a parlamentáris köztársasági rendszer játékszabályait. Mintegy húsz éve, Grósz Károlynak a fehérterror visszatértét vizionáló legendás sportcsarnoki beszéde, s az azt követő, egyfajta "gazdasági szükségállapotot" létrehozni szándékozó, hamvába holt kísérlete óta, a szocialisták meg-megújuló kísérleteket tesznek arra, hogy a "közjó" érdekében felülírhassák a parlamentarizmus játékszabályait. Hol azért, mert itt a fasiszta mumus (érdekes módon ez sosem jár együtt az utcán randalírozó szélsőjobb megfékezésével), hol azért, mert gazdasági szükséghelyzet van.

E feladatok elvégzése pedig nem lehetséges másként, mint úgy, hogy egy ügyeletes Vezér, egy a római köztársaságkorból ismert dictator veszi kézbe a dolgot, s megvalósítja a "Reformokat". Ezzel nem csak a gazdaságot állítja azonnal növekedési pályára, de egyúttal megfékezi a fasiszta mumust is, aki 1944 óta mást se tesz, csak a kertek alatt ólálkodik. Nekünk, a többségnek, pedig nincs más dolgunk, csak az oly hőn áhított közjó, közjólét és szabadság érdekében éppen ezekről mondani le. Egy kicsit. Elvégre, ha most egy kicsit rossz is, az hamarosan elmúlik, s ránk köszönt a boldogság kék madara.

Nem foglalkozva még a Vezér személyével, fordítsuk tekintetünket a mind eszkatológikusabb értelmet nyerő Reformokra. Életem eddigi negyvenöt évéből immáron harmincadik telik e mind misztikusabbá váló fogalom igézetében. Lassanként úgy vagyok vele, mint a Dino Buzatti Tatárpusztájának őrállói a mindhiába várt ellenséggel. Be kell lássam, hogy e Reformok -- legföljebb, ha az ideák szintjén létezhetnek, evilági megvalósulásuk fölöttébb kétséges, ha nem éppen lehetetlen. Elvégre, lássuk be, amit három évtized folyamán nem lehetett megreformálni és kiigazítani, azt már aligha érdemes.

De hát mi is lenne e mind misztikusabb Reformok állítólagos célja? Elviekben -- lebontani azt a túlköltekező államot, amelyet Kádár 1958 és 1978 közt működtetett. No mármost ezzel akár be is lehetne iratkozni a Guiness Rekordok Könyvébe, lehetőleg a fából vaskarika készítés kategóriájában. Elvégre másfélszer olyan hosszan reparálunk egy időközben megdöntött rendszert, mint ahogy az működött. Csodás teljesítmény! Elképedésünket csak fokozhatja a bármely más, baloldali, tehát magát demokratikusban és a társadalmi törvényszerűségekben hívőnek tételező politika képviselőinek elképesztően ostoba tekintélyelvűsége és voluntarizmusa.

Elvégre nem kell más, csak egy Vezér és az ő útmutatásai szerint végrehajtott program, s holnapra máris minden jobb lesz. Oh, te fényes szellőknek soha el nem múló zúgása…! Mikor esik le már végre, hogy ha valamit, nevezetesen holnapra megforgatni az egész világot, immár hatvan éve nem sikerül megtenni, akkor valószínűleg felesleges az egésszel újra meg újra kísérletezni?!

Amellett sem mehetünk el szótlanul, hogy a Vezér nyomában végrehajtandó világmegforgatáshoz Poloniusunk szerint csak egy picit kellene zárójelbe tennünk a parlamentáris rendszert. Éppen annyira, hogy a megváltót a hatalomba emeljük. S ez a logika nem bűn, hanem hiba. Világosan mutatja, hogy a reformkommunista elit nem képes beletörődni abba, hogy a rendszerváltás véglegesen szertefoszlatta a felvilágosult technokráciáról szőtt álmaikat.

Dobrovits Mihály
A szerző történész