Csizmadia Ervin © Szakács Barbara

A hazai politikai közéletben példátlan üggyé dagadt (és még inkább: dagadhat) az úgynevezett MDF-lehallgatási botrány. Az első (nem is éppen elfogulatlan) elemzések már megszülettek, és jó esély van arra, hogy ez az ügy is befussa a magyar közéletben megszokott pályáját, felgerjesztvén a szokott indulatokat, mikor is az indulatok fortyogása közepette mindenre van mód, csak értelmes és differenciált beszédre és elemzésre nincs. Nem egy esetben volt így az elmúlt években, az lenne meglepő, ha most másképpen lenne. Ismerjük az irányított botrányok mechanizmusát is.

Mindezek nyomán nem szeretnék felülni az irányított botránylogikának, s a kirobbantott botrány szárnyain repülni. Van egy körülmény, amelyről minden mást megelőzően beszélnünk kell. Ez a minden mást megelőző tény az, hogy mégis csak az MDF elnökválasztási kampánya zajlott itt, ha ez az időzítetten nyilvánosságra hozott cd árnyékában immáron érdektelen epizódnak tűnik is. Holott nem volna szerencsés ezt elfelejteni. Egy elnökválasztás önmagában nagyon komoly ügy, amit az is jól mutat, hogy például az SZDSZ az utóbbi években éppen ezen események kapcsán került a leginkább a média látómezejébe. Az MDF-ben ez nem így történt, hiszen Dávid Ibolyának régóta nincs releváns kihívója. Már az is meghökkentő tehát, hogy ezúttal „hirtelen” akadt kihívója a nagypolitikában egyelőre kevéssé ismert Almássy Kornél személyében. Az azonban talán még inkább szokatlan, hogy milyen kurta-furcsa politikai életpályát futott be az ügy végére a mindössze 32 éves kihívó.

De a legfeltűnőbb az egész történetben a választási kampány programvitájának elmaradása. Merthogy az elnökválasztási kampányokban joggal elvárható programvitának leghalványabb jeleit sem fedezhettük fel Dávid Ibolya és Almássy Kornél belső párviadalában, sőt,  az egész folyamatban az ilyen vita korlátozásával, relativizálásával találkozhattunk. Az elmúlt hetekben alig volt nyoma az MDF-en belüli elnökválasztási kampánynak: a jelöltek (noha Almássy erre kísérletet tett) nem hirdettek nyilvánosan programot, nem kampányoltak, és legfőképpen: nem ütköztették nézeteiket, holott a fair politikai versenynek ez mindenképpen alapfeltétele. Akár a sajtót nézzük, akár az MDF honlapját, nem találjuk meg a kampány tartalmi lenyomatát. Találunk persze minősítéseket, sőt fenyegetéseket (főképpen az egyik oldalon), de érdemi tartalmi vitát nem. Mindez különösen a már említett SZDSZ-es példával összevetve feltűnő, hiszen ez a párt az elmúlt években „elkényeztetett” bennünket, s belső problémáit jószerivel a széles nyilvánosság elé vitte: Fodor és Kóka több menetben és nyilvános vitákban mutatták az országnak, hogy milyen liberális alternatívákat képviselnek.

Az MDF mostani elnökválasztási kampánya egyáltalán nem hozott ilyen programbéli ütköztetést, hogy ne mondjam, tisztázódást. Nem véletlenül jelentett olyan érdekesen koreografált katarzist a nyilvánosságra hozott cd, mint a kampány csúcs- (és egyben egyetlen) fontos eseménye.

De ettől ne kápráztatódjunk el, s ne tekintsük úgy ezt az ügyet, mintha a lehallgatási ügy önmagában, az elmaradt kampánytól függetlenül állna. Sőt ellenkezőleg: az elmaradt kampányt, a jelöltek közötti érdemi megméretés hiányát kell az egész későbbi történet alapjának tekintenünk. Vajon miért nem folytattak egymással vitát a jelöltek? Miért nem méretődtek meg a programok? Ezekre a kérdésekre ismerünk egy, az MDF-establishment által megfogalmazott választ, amelyet azonban – a jelekből ítélve – számos elemző is magától értetődőnek tart. Eszerint azért nem lehetett mondjuk az SZDSZ-éhez hasonló kampányvitákat rendezni a jelöltek között, mert kezdettől világos volt, hogy Almássy „nem az MDF érdekében lép föl”, hanem a Fidesz „titkos” embere, akit Fidesz-közeli vállalkozók pénzelnek. E logika szerint nyilvánvaló, hogy „ilyen” embert nem szabad valódi vitapartnernek tekinteni s előle el kell zárni a hatalomhoz vezető utat.

Ezzel az állásponttal addig nincs baj, amíg ezt az MDF magánvéleményének, magánügyének tekintjük. Csakhogy egy párt elnökválasztása tekinthető-e párt-magánügynek? Akárkikhez is áll közel Almássy Kornél, ez közéletileg (azaz számunkra) irreleváns. Ha történetesen ő lenne a Fidesz MDF-be épített héjája, az nem rá, hanem az MDF-re vetne rossz fényt, hogy tudniillik eddig hogyan maradhatott ő (a Fidesz előretolt ékjeként) az MDF alelnöke, hogyan lehetséges, hogy eddig ez senkinek nem tűnt fel?

Persze lehet, hogy „alvó” alelnökként Almássy semmi veszélyt nem jelentett, ellenben aktiválódva annál inkább. Ám ez még mindig a párt belügye. Ami ránk, választókra tartozik, az az, hogy milyen elgondolásai vannak, hogy mit képvisel, s amit állít, az milyen viszonyban van a hivatalos pártprogrammal. A közre ebből az egész történetből ennyi tartozik. S ennek bemutatása lehetett volna a viadal tétje is. Ám ebből semmi nem lett: a köz nem értesülhetett arról, hogy az ifjú jelölt konkrétan mely pontokon kíván változtatni az MDF politikáján, s egyáltalán hogyan, milyen módszerekkel képzeli mindezt el. Ehhez a hiátushoz képest eléggé egyértelmű a „leleplező” cd üzenete: Dávid Ibolya kihívójának valójában semmilyen tényleges politikai elképzelése nem volt, hacsak az nem, hogy megbízást adott ellenfele megfigyelésére. Azaz: a cd utólag és visszamenőleg is igazolni látszik az elmaradt vitát; az MDF vezetése helyesen tette, hogy egy korrupt politikust nem engedett be a normális politika terrénumára.

Almássy Kornél. A botrány óta felszívódott © Müller Judit

A közélet szempontjából tehát nem az a kérdés, hogy Almássy a Fidesz embere, az MDF reménybeli megújítója, avagy naiv és magányos bozótharcos-e, hanem az, hogy politikai arcéléről kiderülhetett-e bármi a nyilvánosság előtt. Nos, nem sok, szinte semmi, és ennek az ügynek – bármily furcsa – ez a legérdekesebb tanulsága. Különösebb elemzés nélkül is nyilvánvaló: ha van a jelöltek között érdemi vitahelyzet, okafogyottá válik a cd későbbi kiadása. Mivel azonban ilyen versenyt az MDF – a maga szempontjából nyilván indokolható okokból - nem vállalt, a történetet egy deus ex machina („isteni közbeavatkozás”) segítségével kellett lezárni.

S épp ezért a Csányi Sándor bankvezér és Tóth János megfigyelő közötti beszélgetést tartalmazó cd lett ez a deus ex machina, ami egyben egy merőben új történet. S bármennyire is bizarr ez az új történet (hiszen az ország leggazdagabb vállalkozója az egyik beszélő fél), nem volna szabad kisatíroznia azt a másik történetet, hogy itt, a „háttérben” egy párt akarta megválasztani régi vagy éppen új elnökét. Akarta, de – nyilván sok okból – nem tudta ezt a saját mércéjével „normális” módon megtenni, s ezért – beállván a hazai politika megszokott sorába – egy kompromittáló felvétellel zárták le az egyébként lezáratlanul maradt vagy inkább el sem kezdődött belső politikai vitát.

A hangfelvétel

A hvg.hu birtokába került az a hangfelvétel, amelynek leiratát Dávid Ibolya MDF-elnök tette közzé pénteken. A felvételen - ellentétben a leirattal - az állítólagos szereplők teljes neve hallható. Megkerestük a megnevezett személyeket, akik tagadták, hogy bármilyen közük lenne az ügyhöz. Ezzel kapcsolatos cikkünket itt találja. Ide kattintva mp3 formátumban letöltheti a hangfelvételt.

Azok az állampolgárok, akik tájékozódni kívántak a netán létező belső törésvonalakról, hoppon maradtak, és kérdéseikre azt az áttételes választ kapták, hogy az MDF belső egysége csorbítatlan, s ezt kényszernyilatkozatával még a „pártütő” Almássy is elismerte. Mindezen túl a történetre figyelő állampolgárok még egy magyarázattal találkozhatnak: az egész történet mögött ki más – a „gonosz és diktatórikus” Fidesz áll. Ez azonban sovány, ámbár sokakra nyilván erőteljesen ható magyarázat. Ráadásul részben még egyet is értünk: a Fidesznek lehetett érdekeltsége egy esetleges belső változás előidézésében, ugyanúgy, ahogyan más érdekköröknek is. Az ilyen jellegű ügyekben pontosan az a lényeg, hogy nem tudjuk pontosan megnevezni a botrány főszereplőit, kirobbantóit, legfeljebb valószínűsítünk a korábbi tapasztalatok alapján. És hát, ugyebár, a kis gömböc… [A szerző Dávid Ibolya egykori megjegyzésére utal, aki a Fideszt a mindent lenyelő kis gömbőchöz  hasonlította. A szerk.]

Illő szerénységgel mégsem állnék be a gömböcözők sorába. Inkább arra kérem a közélet szereplőit, arra keressék a választ: vajon miért nem sikerült egy normális elnökjelölti kampányt folytatni Magyarország bevallottan egyetlen "normális" pártjában?

Csizmadia Ervin