1946 június 16-án a második világháborúban különösen sokat szenvedett Lovasberényben búcsút tartottak, és előadták Kacsoh Pongrác nevezetes daljátékát, a János vitézt. A műkedvelő előadásra, a helyi református kultúrházba az addig is rendszeresen garázdálkodó, részeg orosz katonák nyomultak be, molesztálni kezdték a lányokat. Kitört a verekedés, kirobbant a sorozatos megaláztatások miatt felhalmozódott indulat. A falu felkelt a megszállók ellen, persze csak szimbolikusan: elvették a katonák fegyvereit és alaposan megverték őket, még a kultúrházon kívül, az utcákon is ütötték őket. Az ügyet lehetett volna egyszerű, alkohol hatására kitört verekedésnek tekinteni, ami búcsú idején gyakran előfordul, amióta világ a világ. Sajnálatos módon, és a helybeliek legnagyobb bánatára, a legrosszabb változat következett be: a megszállók politikai összeesküvésként kezelték a verekedést, az abban réstvevő magyar legényeket letartóztatták, és ötöt közülük a szovjet hadbíróság ítélete alapján Szibériába deportáltak. Onnan csak ketten tértek vissza, 1953-ban és 1956-ban.

Mong Attila könyve, mely János vitéz a Gulágon címmel jelent meg a Helikon könyvkiadó gondozásában, műfaját tekintve mikrotörténelmi monográfia. Olyan históriát dolgoz fel, mely meghatározó volt egy kisebb település, a Fejér megyei Lovasberény életére, ugyanakkor viszont jócskán túlmutat önmagán. A lovasberényi felmenőkkel rendelkező szerző - egyébként Pulitzer-díjas, jeles újságíró, a Manager Magazin volt főszerkesztője - felrajzolja az elsötétülő politikai hátteret, mely előtt a tragikus események lejátszódtak. Rámutat, hogy 1946 nyara sok tekintetben fordulópont volt a vesztes háborúból és a tömérdek pusztításból éppen hogy felocsúdó magyar társadalom számára. Ezen a nyáron törték meg a szovjet megszállók és a velük szorosan együttműködő hazai kommunisták a magyar demokrácia gerincét, bizonyosodott be, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban (SZEB) formailag jelen lévő nyugati szövetségesek szabad kezet adnak a Kremlnek Magyarországon, hogy építse ki az igényeinek megfelelő társadalmi-politikai berendezkedést, s találja meg ehhez a magyar partnereket.

Az 1946 június 17-én, tehát a lovasberényi verekedés másnapján a Teréz körúton, az Edison Kávéház előtti járdán a szovjet Vörös Hadsereg két tisztjét agyonlőtték. A szovjet katonák temetésén mondott beszédében Szviridov altábornagy, a SZEB elnökhelyettese kijelentette: „Reméljük, hogy bajtársaink meggyilkolása és megsemmisítése arra fogja késztetni a kormányköröket, hogy változtassák meg viszonyukat a belső fasisztabarát és reakciós erők iránt. Arra fogjuk kényszeríteni őket, hogy határozott harcot folytassanak a magyar demokrácia, a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió összes ellenségével szemben. Arra fogjuk kényszeríteni őket, hogy drákói rendszabályokat alkalmazzanak, és megelőzzék a jövőben az ehhez hasonló orvgyilkosságokat. Reméljük, hogy a magyar kormány meg fogja ezt tenni, a legerélyesebb módon törve le a fasizmus védelmezőinek ellenállását, tekintet nélkül arra, hogy milyen párt kebelén belül rejtőzzenek ezek a védelmezők.”

(A Teréz köruti merénylet körül ma is sok a homály. Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt egykori elnökhelyettesének emlékirata szerint a 17 éves Dénes István tanuló, akinél megtalálták a KALOT katolikus ifjúsági egylet igazolványát, féltékeny volt az Edison Kávéház egyik csinos pincérnőjére, s ezért lövést adott le a lánynak erőszakosan udvarló orosz tisztre, majd – a korabeli híradások szerint – öngyilkos lett. A halálos lövések állítólag nem a diáktól származtak. A pincérnő miatt két ittas szovjet tiszt már korábban egymással veszekedett, majd lőttek egymásra, az egyik rögtön életét vesztette, a másik a kórházban halt meg. A két tiszt haláláért mégis Dénest okolták – írja Kovács Imre, az 1947-ben a letartóztatás elől Svájcba menekült.

Ilyen körülmények között nyilvánvaló volt, hogy a Conti utcában székelő szovjet hadbíróság példát statuál a lovasberényiekkel szemben. A falu rendőrkaptányával és jegyzőjével együtt (akik közül csak az első vett részt a verekedésben, de mindkettő a „reakciósnak” számított), három parasztlegényt is elítéltek terrorizmus és összeesküvés vádjával, - ők játszották egyébként a darabban János vitéz, Bagó és a Strázsamester szerepét. Kiszabadításuk, illetve a Szovjetunióból való hazahozataluk érdekében egészen 1949-ig szívósan küzdöttek a falu meghatározó személyiségei, mindenekelőtt Komáromy János református lelkész. Ő jó kapcsolatban állt Tildy Zoltán köztársasági elnökkel is, aki 1949-ben még fogadta is a falusiak küldöttségét. A lelkész és az elhurcoltak hozzátartozói sorozatban írták a kérvényeket, de hosszú ideig sem választ, sem pedig információt nem kaptak. Azután a falu már feladta.  Végül ketten tértek haza, a rendőrkapitány 1953-ban, három évvel később pedig a jegyző. A három parasztlegény örökre odaveszett.

A kötetből kiderül, még olyan kis település, mint Lovasberény lakói sem sejtették, lelkészüket beleértve, hogy milyen sors vár rájuk. Patrónusuk, Tildy Zoltán sem tudhatta, mi lett a végső állomása „a reakció elleni harcnak”. Az 1945. novemberi választásokon abszolút többséget szerzett Független Kisgazdapárt szétverése és megsemmisítése, majd a Szociáldemokrata Párt bekebelezése és a Nemzeti Parasztpárt felszámolása a politikai rögeszmék elszabadulásához, koncepciós perekhez, a magyar társadalom és gazdaság megnyomorításához, végül pedig az 1956-os forradalomhoz vezetett. Csak valamikor a hatvanas évek második felére, azaz mintegy húsz évvel a második világháború vége után érezte úgy a magyar társadalom, hogy viszonylagos nyugvópontra jutott, s az átélt megpróbáltatások után úgy-ahogy berendezkedett a Kádár-rendszerben. A Gulágra hurcolt lovasberényi színjátszók ügyéről természetesen még akkor sem lehetett nyíltan beszélni. Ennek csak most, 2008-ban jött el az ideje. Mong Attila a róluk szóló könyvvel nemcsak újságírói, de történészi erényeit is megcsillogtatja.

Pelle János