Gyurcsány Ferenc január 29-re rendkívüli parlamenti ülés összehívását kezdeményezte, hogy szokatlan módon és kissé teátrálisan az ország elé tárva a fennálló problémákat és a megoldások irányvonalát az ellenzék soraiból ismételten támogatókat szerezhessen. A rendkívüli fölszólalás oka ugyan az, mint amiért korábban szükséges volt a nemzeti és a gazdasági csúcsot életre hívása: a kisebbségi kormány válságkezelési képességének korlátozottsága. Az említett reprezentatív találkozók mindig igen meghatározó pillanatokban üléseztek. A nemzeti csúcs elismerése volt annak, hogy a pénzügyi válság elérte Magyarországot is, míg a gazdasági csúcson a kormány válságkezelési csomagjának első részletes kifejtése, és annak az ellenzéki elképzelésekkel való ütköztetése történt meg. Mindkét esetben a kormány megkísérelte megnyerni maga mellé az ellenzéket – végső soron sikerrel.

Annak ellenére, hogy az egész ellenzék – és nem csak a Fidesz – folyamatosan támadta a kormány lépéseit, mindegyik ellenzéki párt – tehát a Fidesz is – szerepet vállalt abban, hogy a Gyurcsány-kormány elkerülje a bukást. A hatalmon maradást jelentő adótörvények és a költségvetési törvény megszavazásán túl a plafontörvény, a költségvetési tanács és a bankmentő-csomag elfogadása a gazdasági válság kivédése érdekében tett konstruktív ellenzékiség nyomait mutatja. Az MSZP tehát valójában minden célját elérte, hiszen a parlamentben nem bukott meg lényeges törvényjavaslata, tervezett intézkedései elé pedig nem gördültek akadályok.

A 2009. évi költségvetés azonban tarthatatlan, ezért módosításának szükségessége miatt a miniszterelnöknek újra támogatókat kell szereznie. Az MSZP a rossz gazdasági miliőt és teljesítményt – ahogy eddig is és bizonyosan az elkövetkezendő bő egy évben is – a súlyosbodó globális gazdasági tendenciák rovására fogja írni, míg az ellenzék – és főleg annak jobboldali szárnya – a kormány alkalmatlanságát emeli majd ki. Tény, hogy valamennyi gazdasági-pénzügyi elemzőintézet folyamatosan rontja 2009-es prognózisait, és nem csak Magyarország tekintetében. Várhatóan a válság mélyebb és hosszabb lesz, mint azt a legtöbb szakember korábban prognosztizálta. Ezzel együtt a költségvetés már megalkotásakor komoly kockázatokat hordozott – amint azt jelentésében az Állami Számvevőszék is jelezte. A tervezésénél figyelembe vett főbb makroszámok a többi hazai kutatóintézet előrejelzéseiben már akkor rosszabbul álltak, például a gazdasági növekedés tekintetében egyöntetűen mindenki rosszabbra számított.
 
A költségvetés módosítása mellett Gyurcsány Ferencnek egyéb terveihez is parlamenti többséget kell szereznie. A Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója, Dominique Strass-Kahn látogatásakor Magyarország számára a versenyképesebb adórendszert, a munkaerő rugalmasabbá tételét és a hatékonyabb pénzügyi szabályozást tartotta elengedhetetlennek, összességében a strukturális reformok végrehajtásának fontosságát hangsúlyozta. Sokat sejtet, hogy a kormányfő pár napra rá hasonlóan látja a problémagócokat, mivel január 29-re tervezett felszólalásakor – saját bevallása szerint – átfogó adó-, közteherviselési, foglalkoztatási és szociális intézkedéscsomagról fog szólni.  A megnevezett területek mindegyikéről valamennyi párt részéről sok szó esett már, érdemi eredmény azonban csak a szociális törvény decemberi módosításakor született. A kormányfőnek tehát a következő pár hónapban olyan kérdésekben kell egyezségre jutnia, amelyek tekintetében igen csekély a kompromisszum esélye. A kérdés már csak az, hogy Gyurcsány ennek ellenére egyáltalán miért próbálkozik?

A válasz egyszerű: mert nem tehet mást. A gazdasági csúcs kapcsán kibontott válságkezelői intézkedéscsomag csak korlátozott hatásokat érhet el, mivel a forrásbővítés, a piacbővítés és a munkahelymegtartás pillérjein nyugvó cselekvési terv finanszírozásának legnagyobb része az uniós pályázati források átcsoportosításán keresztül valósul meg, hiszen a költségvetésben nincsen erre fordítható keret.

Nem véletlen, hogy a visegrádi országok közül hazánkat sújtja leginkább a válság. Pedig Lengyelország és Szlovákia a magyar válságkezeléssel paralel cselekedtek: uniós forrásokból kiemelten támogatták a kis- és középvállalkozókat és biztosították a bankok hitelezési képességét. Bár az említett országok növekedési üteme is jelentősen lassul, recessziótól talán nem kell tartaniuk, mivel kellő tartalékkal rendelkeznek. Lengyelország viszonylag erős bankrendszerének, sokoldalú gazdaságának, megfelelő pénzügypolitikájának köszönhetően még a gazdasági válság ellenére is stabilan vághat neki a tervezett adó- és egészségügyi reformoknak. Szlovákiát ugyan keményen érintheti az autóipar várható visszaesése, azonban a már korábban meglépett szerkezeti reformoknak köszönhetően, ha a helyzet úgy kívánja, költségvetése a válsághatások mérséklésére akár egy jelentősebb államháztartási hiánynövekedést is elbír. Ezen országoknak tehát egyelőre nem is kellett válságköltségvetést készíteniük, nem is beszélve IMF-hitel fölvételéről. Jóval nagyobb mozgástérrel rendelkeznek tehát, mint a magyar kormány. Ráadásul mivel biztos parlamenti többség birtokában vannak, az ellenzékre sincs szükségük. Sem Lengyelországban, sem Szlovákiában nem volt példa arra, hogy kormány és ellenzéke a válság miatt valamiféle politikai konszenzusra kényszerüljön.

Magyarországon más a helyzet. Gyurcsány az egyre mélyülő válságot az ellenzék támogatása nélkül nem fogja tudni kezelni. Pusztán az uniós pénzek fölhasználása egy olyan gazdasági környezetben nem lehet elegendő, amely már a globális válságot megelőzően is válságban volt.

Az ellenzék megnyerése azonban önmagában nem lesz elég. A szerkezeti reformok sikere a társadalom egyetértése és támogatása nélkül kudarcra van ítélve – ahogy ezt Gyurcsány Ferenc 2006 óta folyamatosan megtapasztalja. Nem véletlen tehát, hogy a miniszterelnök – szavai szerint – a lakossággal a válság mélységeit is meg kívánja értetni. Sőt, új nemzeti, társadalmi és gazdasági stratégia megalkotását tartja szükségesnek, ennek elemeit szintén csütörtöki beszédében körvonalazza majd. Az őszödi beszéd miatt kialakult bizalmi válságban azonban Gyurcsány talán végleg eljátszotta a lehetőségét annak, hogy ezt széles nemzeti konszenzust valaha is tető alá hozhassa. De valljuk meg őszintén, a jelenlegi magyar demokrácia úgy tűnik nem érett még meg erre a megegyezésre. Magyarországon bizonnyal hasztalanok maradnának a következő mondatok, bárki szájából hangozzanak is el:

„A felelősség új korszakára van most szükség, arra a felismerésre minden amerikai részéről, hogy vannak kötelességeink magunkkal, nemzetünkkel és a világgal szemben, kötelességek, amelyeket nem csak kelletlenül elfogadunk, de örömmel megragadunk, abban a biztos tudatban, hogy semmi nem annyira felemelő a lélek számára, semmi nem alakítja úgy a jellemet, mint az, ha mindenestül nekiveselkedünk egy nehéz feladatnak. Ez az állampolgárság ára és ígérete.” (Barack Obama beiktatási beszéde)