Az 1938. november 2-án – szinte napra pontosan húsz évvel a történelmi Magyarország megszűnése után – kihirdetett első bécsi döntéssel Magyarország területe 93 ezer négyzetkilométerről  105 ezer négyzetkilométerre, lakossága – az 1941-es népszámlálás adatait alapul véve – 9,3 millióról  10,4 millióra nőtt. 

Az első bécsi döntés után apróbb területcserére került sor Magyarország és Cseh-Szlovákia között. (A kötőjeles írásmód előzménye az volt, hogy október 6-án Szlovákia, 8-án pedig Kárpát-Ukrajna deklarálta autonómiáját.) Magyarország megkapta Kassa környékét, ugyanakkor lemondott az 1910-es népszámlálás szerint hetvenkilenc százalékban magyarok lakta – az Ipolyság és Léva között félúton található – Szántóról és Tardoskeddről. (Ez volt az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó népszámlálása, melyhez történészek, demográfusok és statisztikusok azóta is előszeretettel nyúlnak vissza.) E határkiigazítások nyomán Magyarország területe további nyolcvanöt négyzetkilométerrel nőtt.

Miután Kárpát-Ukrajna politikai központja, Ungvár az első bécsi döntéssel visszatért Magyarországhoz, a németbarát Volosin Ágoston vezette autonóm kárpátukrán kormány Husztra tette át székhelyét, ahol a náci Németország konzulátust nyitott.

Imrédy Béla, balján Teleki Pállal. Politikai vacsora a 30-as évek végén © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára

Az első bécsi döntés körülményeiből a kor vezető magyar politikusai azt a következtetést vonták le, hogy a további revízióhoz Németország támogatása elengedhetetlen. Az Imrédy Béla vezette kormány 1938 és 1939 fordulóján több lépéssel igyekezett demonstrálni németbarátságát. November 26-án megalakulhatott a mintegy félmilliós magyarországi német kisebbség nácikkal rokonszenvező szervezete, a Volksbund – teljes nevén Volksbund der Deutschen in Ungarn – majd januárban Imrédy bejelentette, hogy Magyarország kilép a Népszövetségből és csatlakozik az Antikomintern Paktumhoz. Ez utóbbira válaszul a Szovjetunió hazarendelte budapesti nagykövetét, majd 1939. február 2-án a diplomáciai kapcsolatokat is megszakította Magyarországgal. (1939. szeptember 23-án, köszönhetően a Molotov-Ribbentrop paktum egy hónappal korábbi aláírásának, Magyarország és a Szovjetunió között ismét diplomáciai kapcsolat létesült.) Közben Magyarország és Cseh-Szlovákia között folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb – cseh-szlovák részről halálos áldozatokkal is járó – határincidensek.

Február 15-én gróf Teleki Pál alakított kormányt. A kormány szerette volna elérni, hogy Magyarország határos legyen Lengyelországgal, ezért különösen Kárpátalja visszaszerzését tartotta fontosnak. Cseh-Szlovákia közelgő széthullására számítva március 10-én Teleki javaslatára a kormány olyan határozatot hozott, hogy Kárpátalját katonai erővel, akár német beleegyezés nélkül is visszafoglalja. Berlin jóváhagyása azonban megérkezett: bár egy német gyámság alatti szlovák bábállam létrehozásához ragaszkodott, a Volosin vezette ukrán nacionalisták államalapítási törekvéseit Hitler nem karolta föl. (Volosin nem egyszerűen rutén nacionalista volt, hanem ukrán: az volt a célja, hogy valamennyi ukrán – Kárpátokon innen és túl – egy államban egyesüljön. Szeme előtt az olasz egység lebegett, s Kárpátaljának az egység kovásza Piemont szerepét szánta.) Ezzel Magyarország előtt megnyílt az út a Vereckei-hágóig.

Március 15-én Németország bevonult Csehországba, melynek helyén létrehozta a Cseh-Morva Protektorátust, a függetlenségét egy nappal korábban kikiáltó Szlovákia pedig Tisza József római katolikus pap vezetésével de jure önálló, de facto Németországtól teljes mértékben függő, klerikál-nacionalista bábállam lett.

Volosin Ágoston © Wikipedia.org

Szintén március 14-én Volosin Ágoston kikiáltotta Kárpát-Ukrajna függetlenségét. Az önálló Kárpát-Ukrajnából azonban nem lett semmi: a Honvédség – kisebb harcok árán – március 15-e és 18-a között elfoglalta a 12 061 négyzetkilométernyi Kárpátalját. 15-én bevonult Szolyvára , Nagyszőllősre , 16-án Husztra, Técsőre és a Vereckei-hágóhoz, 17-én Kőrösmezőre és az Uzsoki-hágóhoz. A hadműveletek során a lényegében már nem létező cseh-szlovák hadsereg semmilyen ellenállást nem fejtett ki: összetűzésekre csak a Honvédség és a Volosin-féle Ukrán Nemzeti Egységpárt fegyveres szervezete, a Szics-gárda között került sor. A Kárpátok Cavourja Romániába, onnét Jugoszláviába, majd a németek által annektált Prágába menekült.

A magyar felsőbb hadvezetés úgy ítélte meg, hogy Kárpátalja egyik stratégiailag és hadászatilag fontos útvonala, az Ung völgye nyugatról nincs kellőképpen biztosítva, a köz- és vasútvonalak túl közel esnek a határhoz, így katonailag védhetetlenek. Mindezek miatt olyan területekre is igényt formált, amelyek a fölbomlott Cseh-Szlovákián belül nem Kárpátaljához, hanem Szlovákiához tartoztak. A magyar diplomácia okfejtése szerint Szlovákia és Kárpátalja között soha nem volt kialakított és rögzített határvonal, így a hadvezetés feljogosítva érezte magát e területek megszállására. Ennek megfelelően március 23-án az úgynevezett magyar-szlovák kis háború keretében folytatódtak az öt nappal korábban félbeszakadt kárpátaljai hadműveletek: az Ung völgyében összecsaptak a magyar csapatok a cseh-szlovák hadsereg maradványaival, illetve az akkor már szintén fölbomlófélben lévő Szics-gárda egységeivel. Az összetűzések légiháborúba torkolltak: a frissen megalakult szlovák légierő Ungvárt, Nagybereznát , Rimaszombatot és Miskolcot, a magyar pedig Igló repülőterét bombázta.

Magyarország térképe, az 1939 áprilisi határokkal

Az erélyes német diplomáciai föllépésnek köszönhetően március 26-ra a harcok befejeződtek, április 4-én pedig Magyarország és Szlovákia államközi szerződésben rögzítette Budapesten az új magyar-szlovák országhatár vonalát Kárpátalja térségében. Ennek következtében újabb hetvennégy – túlnyomórészt rutén és tót lakosú – község tért vissza Magyarországhoz, többek közt Szobránc és Takcsány.

Az események ismeretében utólag valószínűsíthető, hogy a magyar diplomácia önállósítani akarta magát a németektől. Ennek eredménye az lett, hogy a szlovák kormányt – ha lehet – még az eddigieknél is jobban a németek karjai közé kergette.

A visszatért Kárpátalját a június 23-án kihirdetett 1939. évi VI. törvénycikkel csatolták formálisan is vissza Magyarországhoz, július 7-én pedig megszűnt az addigi katonai közigazgatás.

Míg az első bécsi döntéssel Magyarországhoz visszatért országrészek lakosságának túlnyomó – öthatod – része magyar nemzetiségű volt, addig Kárpátalján a magyarság nem alkotott többséget: a visszafoglalt területen az 1939. júliusi, kárpátaljai népszámlálás szerint 665 ezer ember élt, s csak 12,7 százalékuk volt magyar, mintegy hetven százalékuk rutén. Épp ezért a kormányzat a visszatért Kárpátalja nem magyar – főleg rutén – lakossága számára nagyvonalú ígéretekkel igyekezett a magyar állami fennhatóságot vonzóvá tenni.

Az egykori hivatalos magyar propaganda szerint „a nem magyar népek is visszakívánkoznak az ezeréves Szent István-i birodalom védőernyője alá: a Kárpátalja visszafoglalásával Magyarországhoz került kisebbségek alig várták a cseh uralom alóli fölszabadulást”. 1939. június 30-án a kooptált felvidéki és kárpátaljai képviselők elfoglalták helyüket a magyar törvényhozásban. Három képviselő – a magyar Király József, a szlovák Kadlec Antal, valamint a rutén Bródy András; utóbbi Volosin előtt a Cseh-Szlovákián belül működött autonóm Kárpát-Ukrajna miniszterelnöke – napirend előtti felszólalásban fejezte ki köszönetét és háláját a cseh uralom alól való felszabadulásért, illetve a visszatérésért az ezeréves magyar haza szárnyai alá.

Magyar Ansaldo harckocsi század vonul be Husztra

A közvélemény pozitívan fogadta az újabb revíziót, még a baloldali ellenzéki szociáldemokrata Népszava is így írt 1939. március 25-én: „Magyarország nagyobb lett, és ami a leglényegesebb: nemzeti államból nemzetiségi állammá változott […] Egyenrangúság, önállóság és önkéntes beleegyezésen alapuló együttélésnek kell kialakulnia, olyannak, amelynek talapzata minden hatalmi befolyásnál ellenállóbb és erősebb, gyökerei mélyebbek és semmi vihar őket el nem szakíthatja.”

Bő egy év múlva, 1940. július 23-án Teleki gróf a Népszava előbb idézett szellemében az országgyűlés elé terjesztette a „Kárpátaljai Vajdaságról és annak önkormányzatáról” szóló törvényjavaslatot. A miniszterelnök, aki egyébként világhírű földrajztudós, s mint ilyen, a „vörös térkép” szerkesztője volt, nem óhajtott még egy Trianont, így a kisebbségekkel szemben – leszámítva a zsidókat – a legnagyobb türelemmel és empátiával igyekezett eljárni. A Kárpátaljai Vajdaságból azonban végül nem lett semmi, a magyar nacionalisták, s különösképp a kárpátaljai magyarok – akik, úgymond, nem akartak saját hazájukban kisebbségi sorba kerülni – ellenállása és a háborús viszonyok között különlegesen fontos biztonsági szempontok miatt.

A miniszterelnök utóbb visszavonta törvényjavaslatát. Ennek ellenére Kárpátalja részben autonómiát élvezett: az élére kinevezett báró Perényi Zsigmond kormányzói biztos megpróbálta a rábízott területet Teleki elképzeléseinek megfelelően igazgatni. Őt azonban 1940. szeptember 12-én Kozma Miklós váltotta, aki igyekezett az autonómia gondolatát zárójelbe tenni. Nem véletlenül: közben a második bécsi döntéssel több, mint egymillió román került magyar fönnhatóság alá, számukra a magyar kormányzat pedig aligha akarhatott a rutén autonómiával precedenst állítani.

Szegő Péter