Ha nem féltenék arculatukat, és mégis tanácsot adnának az ügyfeleiknek, az csak olyasfajta cinikus bölcsesség lehet, mint amit állítólag Francois Guizot, a 19. századi francia politikus és történész, a júliusi monarchia miniszterelnöke mondott egy banketten, ahol a résztvevők kifogásolták, hogy csak az évi 200 frankot adózó polgárok rendelkeznek választójoggal: "Gazdagodjatok meg munka és takarékosság révén, és akkor választhattok." Jellemző módon az utókor emlékezete csak a "Gazdagodjatok meg!" formulát őrizte meg a mondatból, amely a kapitalizmus legfontosabb üzenete, hozzáfűzve: "És csak magatokat okoljátok, ha nem sikerül!"

Nem boldogult a gazdagodásra buzdító tanáccsal az a szombathelyi fiatal házaspár, aki annyira eladósodott, hogy egyéves gyerekükkel együtt a halált választotta. Ahogy ezt a média hírül adta, a férfi, P. Szabolcs és a felesége, Mónika öngyilkosságot kísérelt meg, ami nem sikerült. Viszont előzőleg párnával megfojtották a gyereküket, Márkot, s ezért feleltek a bíróság előtt. A férfit első fokon tizennégy és fél, az anyát tizenöt év fegyházra ítélték. A szülők szörnyű tettének oka az volt, hogy féltucat banknál több mint tízmillió forint adósságot halmoztak fel, s reményük sem volt a visszafizetésére. A megyei újságból az is kiderült, hogy először a lakásuk árának törlesztésésre vettek fel kölcsönt, majd, látván, hogy a többi bankot is "meg lehet vágni", összes kiadásaikat hitelből fedezték. Aztán, látva, hogy a fedezet nélküli eladósodásért el fogják őket ítélni, és a fiukat is elveszik, elhatározták, hogy "kiterjesztett öngyilkosságot" hajtanak végre.

Az eset kapcsán egy publicista megállapította: "A szombathelyi kettős öngyilkosság és gyermekgyilkosság olyan felsikoltás, mint amilyen Jan Palach, Bauer Sándor és Moyses Márton önégetése volt." Ezt a kitételt azonban nem fogadhatjuk el: a prágai, budapesti és brassói fiatalemberek önmaguk elégetésével egy bűnösnek tartott politikai rendszer, a "létező szocializmus" ellen tiltakoztak azzal, hogy önként vállalták az önégetést, a szörnyű szenvedéssel járó halált. Viszont Szabolcs és Mónika a gyermeküket ölték meg, azért, mert ostobán kihasználták a kereskedelmi bankok kölcsönei által nyújtott kölcsönöket, és nem számoltak a következményekkel. Az önégetések üzenetet hordozó áldozatok voltak, a gyermekgyilkosság viszont pánikreakció.

A szombathelyi Bólyai utcában történt eset azonban mégsem tekinthető egyedi tragédiának, hiszen mindenképpen közrejátszott benne a hazai kereskedelmi bankok felelőtlen hitelezési politikája, mely százezreket hozott kilátástalan helyzetbe. Ha a házaspárnak bűnhődnie kell azért, amit elkövetett, meg kell találni, és felelősségre kell vonni azokat is, akik lehetővé tették, hogy a lakosság devizában eladósodjon. Kétség sem fér hozzá, hogy ezeken a hitelügyleteken a kereskedelmi bankok sok száz milliárd forintot kerestek, hiszen jóval magasabb kamattal adtak kölcsön az embereknek különböző célokra, mint amennyit ezekért az összegekért a nemzetközi pénzpiacon fizetniük kellett. (És a devizakölcsönök még mindig kedvezőbbek voltak a lakosság számára a forintban felvett hiteleknél.) Csakhogy a nemzetközi gazdasági válsággal mindenütt vége lett a "hitelfarsangnak", most már csak az a kérdés, hogy lehet-e konszolidálni a helyzetet, és ha igen, ki fedezze az elkerülhetetlen veszteségeket. Az nem megoldás, hogy a hazai kereskedelmi bankok kizárólag az adósaikra mutogatnak, mondván: "Gondolták volna meg jobban, mielőtt kölcsönt vesznek fel! Nem kellett volna hitelből plazmatévét venni, meg külföldön nyaralni! Adós, fizess, vagy nyakadra küldöm a végrehajtót és elárvereztetlek! "

Egyrészt figyelembe kell venni azt, hogy az emberek többsége nem vett fel olyan felelőtlenül, sorozatban hiteleket, mint a szombathelyi pár. Többnyire nem luxusigényeiket fedezték a devizakölcsönből, hanem lakást vagy házat építettek belőle, melyben most is laknak, de amit manapság már nem lehet annyiért sem eladni, mint amennyit jelzálogként a bank ráterhelt. Evidens továbbá, hogy a kereskedelmi bankok hitelezési politikája súlyosan felelőtlen volt az utóbbi három évben: egyrészt óriási reklámkampányokkal buzdítottak a fogyasztásra, másrészt pedig nem vették figyelembe a kölcsönöket felvevők jövedelmi viszonyait, azt, hogy bármikor elveszíthetik az állásukat. Ezért mindenképpen osztozniuk kell a veszteségekben, ha tetszik külföldi tulajdonosaiknak, ha nem. S persze, fel kell tenni a kérdést: terheli-e felelősség a pénzügyi kormányzatot azért, hogy 2006 óta “a lovak közé dobta a gyeplőt”, s szabad utat engedett a vállalati és a lakossági szféra devizahitelezésének? Erről kevés konkrétumot tudunk, egy azonban biztos: a kereskedelmi bankokat ellenőrizni hivatott állami szervvel, a Pénzügyi Szervezetek Országos Felügyeletével az IMF is elégedetlen, közjogi helyzetének megváltoztatásáról pedig napjainkban is éles viták folynak a kormányzaton belül. Ha a PSZÁF nem tudott hatékony ellenőrzést gyakorolni a bankok felett, miképp lett volna elvárható, hogy az ügyfeleik önmérsékletetet tanúsítsanak, visszautasítsák a csábítóan kedvező kölcsönöket?

Kérdés, hogy az elkövetkező választási kampánnyal, melynek centrumában most első ízben – remélhetőleg – a gazdaság kérdései állnak majd, sikerül-e racionális döntésre bírni választópolgárokat, illetve az akaratukból hatalomra kerülő kormány megteszi-e mindazt, amit itthon és külföldön joggal elvárnak tőle.

Pelle János