Liberális kudarctörténet a múlt fényében

Utolsó frissítés:

Tetszett a cikk?

200+1 szabad, demokrata politikus szakít, cirkuszol, kivonul, vádaskodik és bőszen heréli a döglött lovat. Nagyjából így lehetne szabadon alkalmazni a párt választási jelmondatát az utóbbi napokra. Most a liberálisoknál játszódik le, ami számos, parlamentből kiesett (illetve oda bekerülni, netán visszajutni nem tudó) kispártot lökött belpolitikai sírba.

Botrányszagú tisztújítás, egymást kizárással fenyegető, lemondásra felszólító, a másik politikai legitimitását harsányan vitató, aztán duzzogva, sebeiket nyalogatva párttagkönyvüket a díszemelvényre hajító közéleti nagyságok. A régi pártelit fölött a választók mondtak ítéletet, az újról pedig – néhány közhelygyanús szövegpanelen kívül - csak annyit tudunk, hogy inkvizítori hevülettel, Torgyán pártetikai vizsgálatait idézve kíván leszámolni elődeivel. A cikkíró szerint talán az volna a legbölcsebb, ha a tagság keserűen bár, de elfogadná: az SZDSZ, mint politikai brand szavatossági ideje lejárt.

Nem kicsit tragikomikus, hogy a Retkes Attila új pártelnök mögé felsorakozó relatív „köznépi” többség, illetve a párthorgonyt elszakító frakció Kóka Jánost támogató képviselői azon vitatkoznak, az utóbbi hónapokban (vagy években) ki hibázott nagyobbat, egyáltalán ki hibázott, kinek tudják be az őket törpepárttá degradáló buktát. Holott a folyamat, mely az SZDSZ-t küszöb alá lökte, nem a közelmúltban indult. Még a volt elnök, Fodor Gábor is csak a felszínt karcolgatja, mikor úgy véli, „elsősorban nem a választási kampány és nem az ő egy éves elnöksége okozta a szabaddemokraták vereségét, hanem az elmúlt két parlamenti ciklus SZDSZ-es politizálása.”

Ugyanis a liberális kudarctörténet szinte egyidős a rendszerváltással. 1989-90-ben egy, az újkor évszázadai alatt csak múló időpillanatokig létező perspektíva öltött szervezeti formát. 1848-49-ben, illetve 1918-19-ben csak néhány hónapnyi lehetőség jutott arra, hogy a „haza és haladás” – nemzeti függetlenség és demokratikus modernizáció – programja liberális államfelfogás jegyében valósuljon meg. A SZDSZ létrejöttekor olyan narratívát képviselt, amely egyaránt kizárta a jobboldal horthysta-nacionalista és a baloldal kádárista-paternalista hagyományelveit. A hagyományos szabadelvűséget a nyugati tömegdemokráciákkal összekötő cement ugyanis pont az antifasizmus társaságában szilárdan vállalt antikommunizmus, valamint mindenfajta, szociális vagy nemzeti mázzal leöntött etatizmus bírálata. 1991-92 körül úgy látszott, Magyarország következő adminisztrációja liberális lesz. Az SZDSZ esélyesnek tűnt rá, hogy ’94-ben (az akkor még ugyancsak a Liberális Internacionáléban elhelyezkedő) Fidesszel) többséghez jusson.

De a pártelit más útra lépett. A Fidesszel (illetve az MDF-ben margóra szorult „nemzeti liberálisokkal”) való együttműködés helyett – ami Tölgyessy Péter pártelnöksége idején még nem tűnt lehetetlennek – a posztkommunista utódpárt morális legitimitásának elismerését választották. A Demokratikus Charta égisze alatt a szamizdatos ellenzék frontemberei összebútoroztak a pártállami diktatúra hanyatló időszakának funkcionáriusaival. Azokkal, akik két-három évvel korábban még titkos megfigyelések és besúgóhálózat révén ellenőrizték a másként gondolkodókat. Komolyan lehetett-e gondolni, hogy egy szovjet mintájú állampárt neveltjei pár év alatt nemcsak papíron és formálisan, de mentális-strukturális értelemben is hithű demokratákká váltak? Az SZDSZ a szélsőjobb létező, bár utólag nézve eltúlzott veszélyével szembeni harc során megfeledkezett a „lopakodó kádárizmus” elleni ugyanolyan fontos küzdelemről. Kétségtelen persze, hogy a csurkai radikáljobb harsányan zsidózó egyéniségei rikítóbbak voltak, mint a csendesen, a felszín alatt újra teret nyerő alvadt posztkádári kapcsolati hálók.

A Horn-kormányba belépő SZDSZ egyetlen fegyverténye a Bokros-csomag gazdasági stabilizációja volt. Mindennek azonban rettentő ára volt. A hajdanán szilárdan kommunistaellenes SZDSZ identitásvesztése, továbbá, hogy a kádári panamák lápvilágának előretörésével (pl. Tocsik-ügy) maga is cinkos és bűnrészes lett. Bizonyos értelemben nyugatos reformpártként a helyi adottságok foglyai lettek. Az SZDSZ elviekben az olcsó állam, a szabadpiac, a teljesítmény- és versenypárti politika rendíthetetlen híve. Csakhogy hazánkban 1989-90-ig köztulajdonú gazdaság volt. Aki hazai nagyvállalkozóként azóta meggazdagodott, - tisztelet a kivételnek -  direkt vagy közvetve állami-önkormányzati pénzek, közvagyon révén tette (privatizáció, közbeszerzéses megrendelések, kapcsolati tőke, bennfentes tranzakciók, levajazott pályázatok, minisztériumi tanácsadás, pártfinanszírozási umbuldák, necces infrastruktúra- és településfejlesztés  stb.) A hazai üzleti morálpraxist tekintve az is sikeresnek minősül, akit nyugaton legfeljebb gyanús spekulánsnak tekintenek. Így az SZDSZ gazdasági holdudvara ugyanúgy ilyen technikáknak köszönhetően gyarapodott, akár az MSZP-vagy a Fidesz-klientúra. Jellemző, hogy még az új seprű, a korrupciómentesítő tisztulást hirdető Retkes Attila cége is zsíros állami támogatásban részesült.

S az már csak hab a tortán, miszerint a rendszerváltó nagypártból balliberális középpárttá, majd tisztázatlan azonosságtudatú kispárttá vált SZDSZ a posztkádári korrupció újraéledése után 2002-ben a kádári gazdaságpolitika – adósságból talmi jólét – feltámasztásához is asszisztált. Csődszakadék peremére lökve a költségvetést, illetve az országot. Olyan apróságok, mint az önmaga által előidézett krízis tüneti csillapítására is képtelen Gyurcsány-kabinet hatalmon tartása, a múltfeltáró ügynöktörvény-tervezetek halk kimúlása, az életképes és életszagú liberális, (tehát nem doktriner) közbiztonság- és szegénypolitika hiánya, talán már szóra sem érdemesek. Az SZDSZ története a dicső hőskorszak, az ígéretes kezdet után egy lassú, másfél évtizedes zuhanórepülés. A pragmatizmus lényege, hogy az elvekből néha valamennyit engedni kell a hatalomért.

Ha egy mondatban kéne összefoglalni az SZDSZ korai agóniájának okát, az úgy hangzana: mikor a pártnak az elmúlt tizenöt évben választani kellett közérdekű elvek és önérdekű hatalom között, mindig az utóbbi mellett döntött. Kár érte. Főleg, mivel az asztalon maradó választék sem látszik jobbnak nála.