Ha röviden foglaljuk össze a Budapest tömegközlekedését irányító cég végkielégítési skandalumának lényegét, az alábbiakat mondhatjuk. Amennyiben a horribilis kifizetések nem fordított, hanem egyenes arányban lennének a szolgáltatás nívójával, valószínűleg kevesebb embert zavarnának. A röpködő tíz- és százmilliók dolgában persze nehéz a munkajogi tényállást a közemberi igazságérzettel összeegyeztetni. A jogi, morális, politikai és emberi részigazságok többnyire nem fedik le egymást.

Ráadásul a törvényi helyzet is relatív. A kedvezményezett lelépő hallgat, vagy úgy gondolja: neki ez jár. Ezzel párhuzamosan a városkormányzó többség, a vállalati menedzsment ködösít, magyarázkodik, illetve az alibit biztosító lázas vizsgálódás fázisában ügyködik. Ugyanakkor az ellenzék vádol, mutyit sejdít. Nagy a kavargás, reménytelen meglátni a zavaros pocsolyavízben forgolódó belpolitikai szereplők között elvesző valóságot. De azért a végkielégítési hullám pontosan mutatja a bányászbéka szintjelzője felé zuhanó kormányhatalom szimptómáit. Vegyük sorra, mik is azok. 

Először is: látszólag a tizenöt évvel korábbi szituáció ismétlődik. Utoljára az Antall József örökébe lépő Boross Péter kormányának „anyapártja” volt ilyen népszerűtlen. Az MDF vezető nagypártból ingatag középpárttá degradálódott a ’94-es választásokon. Nagyon sanszos, hogy ugyanez lesz az osztályrészük a szociknak is. Viszont a hasonlóság ezzel ki is fújt. Ugyanis az akkor Für Lajos és Lezsák Sándor vezette Fórum (és „borzalmas tagsága”) a küldetéstudatosok görcsös, agresszív frusztráltságával kapaszkodott a hatalomba.

© sxc.hu

Állampárti időkre hajazó tisztogatást csináltak a médiában (Egyenleg-ügy, 129 elbocsátottal járó rádiós autodafé stb.) A párt (és a neki szolgáló vérjobbos kurzusújságírók) iszonyú negatív kampányba fogtak Horn Gyula ellen. Kijátszották a pufajkakártyát, vizionáltak a Köztársaság tér alatti pincebörtönökről. Úgy csináltak, mintha ezzel feltartóztatható lenne a „varsói gyors”, ahogy a ’90-es években a térségben mindenütt előretörő posztkommunista baloldalt nevezték.

Fentiekkel szemben most? A kormányzópártra a pragmatikus, higgadt rezignáltság jellemző. Harminc-negyven, az MSZP-n belül jól fekvő (így a Parlamentbe az országos és megyei listák elejéről tíz-tizenöt százalékos eredménynél is újra bejutó) központi arcot, valamint néhány tucat polgármestert, helyi önkormányzati funkcionáriust leszámítva senkit nem érdekel, mi lesz 2010 nyara után párttal-kormánnyal. Mégpedig azért, mert pontosan tudják, mi jön. Világnagy zakó. A mezei tagság letargikus. Eggyel fölötte, a helyi alsó-és középvezetők, a közkatonákból álló frakciónyáj pedig realista. Nem sejti, tudja: néhány hónap múlva az összes kormánypolitikus (és politikai alapon kinevezett cég- és intézményvezető, alapítványi fejes) pakolhat. 

Az utóbbi három választás kétesélyes volt, a mostaninál előre megvan a tuti befutó. Ráadásul nem pusztán arról van szó, hogy a rendszer két pólusa helyet cserél. Hanem arról, hogy az egyik vonzereje döbbenetesen gyengül. Így az MSZP támogatottságának süllyedésével paralel csökken majd a párt jövő ciklusban esedékes költségvetési támogatása. Miáltal valószínű, hogy nemcsak a képviselői helyeiknek minimum 65-70 százalékát vesztik el. De hasonló arányú leépítés várható a pártalkalmazottak között is.

Hasonló a szituáció, mint 1989-90-ben. A KISZ-és MSZMP-káderekből hirtelen lett vállalkozók sokszor be sem léptek a ’89 őszén alakult Szocialista Pártba. Nem akarták kompromittálni magukat az egyeduralkodóból kispárttá váló szervezettel. Ám a diktatúra idején szerzett összeköttetéseiket gátlástalanul kamatoztatták. Nem zavartatták magukat attól sem, hogy a „spontán privatizáció”, az ellenőrizhetetlen vagyonosodás, vagyonátadás botrányáradatával pont egykori karrierotthonuk utódpártját hozzák még reménytelenebb helyzetbe. Most ugyanez lesz. 

Ősszel rengetegen fogják megtudni: kiestek a pikszisből, még jutalomjátékra sem pályázhatnak. Mivel nekik – szemben a becsületgól várományosaival – nincs már politikai vesztenivalójuk, céljuk (közcégekben, köztestületekben, pénzosztó bizottságukban ülő védenceikkel együtt) a tőkefelhalmozó szabadrablás. Logikus tehát, hogy egyre több végkielégítési, pályázati, szerződéses botrányról hallunk majd. A süllyedő hajó matrózai az utasok mentése helyett fosztogatásban tombolják ki magukat. Nem érdekli már őket a hajótársaság jó hírnevének látszata sem, amit a hídon ülő tisztikar egyre kevésbé hitelesen próbál fenntartani. 

A közvélemény persze elszörnyed majd. Valószínű, hogy az állami-önkormányzati cégek alkalmazottai, kishivatalnokok és kistisztviselők tömegei is ugyanúgy borzonganak. Micsoda pénzösszegek, ó borzalom!   Csakhogy azért ne feledjük: a politikus és közpénzes cégvezető sem nagyban kezdte. Ugyanonnan indult, ahonnan bárki az múltban. S úgy szocializálódott, hogy látta: a közvagyon lényegében szabad préda. Amelyből – illetéktelenül ugyan, de erős, cinkos szokásjog által fedezve - szinte mindenki elveszi a magáét. A titkárnő hazaviszi az írószert, géppapírt, nyomtatópatront. A gépjárművezető feketefuvart bonyolít a szolgálati autóval. A portás és rendész csúszópénzért szemet huny a gyárból kilopott holmi fölött. A személyzetis rokont vagy barátot nyom be a jól fizető állásba. Az üzemi műhely szerelője javítható eszközöket nyilvánít papíron selejtesnek. Az orvos jó pénzért rokkanttá nyilvánít makkegészségest is. Hiánygazdasági légkörben generációk nőttek fel úgy, hogy megtanulták: csempészni, valutázni, seftelni, ügyeskedni kell, ha boldogulni akarunk. Protekciós barterüzleteken alapult az egész. 

Hiába volt rendszerváltás, a közszolgáltató és közhatalmi intézmények ma is ekképp üzemelnek. Sógor-komaság, politikai vagy testületi összeköttetés, „hátszél” hiányában, „csak” képességek alapján majdhogynem lehetetlen közhivatali beosztásba kerülni. A meghirdetett közintézményi, közcéges státuszok oroszlánrészét már a hirdetésfeladás előtt, informálisan elosztják, a nyílt álláspályázat csak a jogszabály miatti alibi-formaság. A hatalmi gépezetbe bekerült kis fogaskerék természetszerűleg ráérez: pártfogója közbenjárását viszonozni kell. Etikátlan döntés fölötti szemhunyással, a versenyszektorral konkuráló bánatpénz jóváhagyásával, bundaszagú ügyek keresztülvitelével. 

Virág elvtársat idézve: „Egyszer majd kérni fogunk magától valamit, Pelikán!” Hát kérnek is. Egyre többet. Nem meglepő, hogy az innen vezetővé emelt személy ugyanazt folytatja nagyban, amit régebben űzött kicsiben. Ennek nem parancsol megálljt egy kormányváltás. Csupán a közszolgálat és a köztulajdon gyökeres – politikai ciklusokon átívelő – reformja szoríthatja le minimumra a panamisták jelenlegi fényes kilátásait.

Papp László Tamás