Fordulat történt az Ungváry Krisztián történész és Kiss László alkotmánybíró között zajló peres eljárásban. A Fővárosi Bíróság megváltoztatta az ügyben korábban született elsőfokú verdiktet. Mint arról korábban e sorok írója is beszámolt : a perpatvar Kissnek a Dialógus-ügyben játszott szerepével összefüggésben támadt. Ungváry azt vélelmezte, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának tagja hajdanán – az egyetemi pártszervezet tisztségviselőjeként – az állambiztonsági ügynökmunkához hasonló, azzal rokonítható tevékenységet folytatott. Mindezt a korábbi bíróság nem látta bizonyíthatónak. Így Ungváryt (valamint a cikket publikáló ÉS-t) hárommilliós kártérítésre ítélte. Másodfokon azonban ez felülíródott. Eszerint „ Kiss László mint egyetemi párttitkárhelyettes hivatalos kapcsolatnak tekintendő, bizalmas jelentéseket írt, ezért nem keltett  a lap és a szerző hamis látszatot, amikor ezt a tevékenységet az ügynöki tevékenységhez hasonlónak minősítette.” 

Kilőtt szem négy millióért  

Kiss László

Az esetnek bőven vannak a konkrétumokon túlnyúló, általános tanulságai. Nemcsak a múltfeltárás, de a jogszolgáltatás felségvizein is. Legelőször arról illene szólni: átlagemberi fejjel nehezen átlátható, miként, milyen kalkuláció révén születnek bíróságon (vagy általában az élet bármely területén) a kártérítési összegek. Nyilvánvaló, hogy az ítéletben kimért szankciónak önmagában (illetve más cselekményekhez viszonyítva is) arányosnak kell lennie. Az elsőfokú ítélet formai jogszerűsége nem vitatható, de az összegszerűsége közemberi szemmel mindenképp aggályosnak tartható. Fura, hogy ott, ahol – igaz, peren kívüli egyezségben - egy kilőtt szem négymilliót ér, és valakinek fájdalomdíjként 750 ezer jár azért, mert bizonyíték nélkül vádolták meg társai hóhérkézre juttatásával , egy szimpla (ráadásul közvetett bizonyítékokkal, az illető politikai előéletével alá is támasztott) ügynökvádat hárommillióra „mázsálnak.” Naponta tapasztaljuk, hogy a jogállam impotens, eszköztelen. Hogy a minden józan emberi norma szerint bűnös szélsőjobboldali zavargók, bűnözők ússzák meg nevetségesen enyhe bírsággal, felfüggesztett börtönnel. Ugyanakkor a múltat feltárni akaró tudóst a vélelmezett tévedéséért elrettentő (akár anyagi ellehetetlenüléshez vezető) summa fenyegeti. Így a dolog legalábbis problémás. 

© Horváth Szabolcs

Nemkülönben az, ha bíró ítél bíró fölött. Akár alperes, akár felperes a másik fél, nyilván bizonytalanabb lesz az ítélőszékre citálva, ha a túloldalon egy helyzeti előnnyel, belső kapcsolati tőkével rendelkező szakmabeli áll. Ezt a joguralmi szisztémának kompenzálnia szükséges. Cikkíróként régi vesszőparipám: az igazságszolgáltatásban, a közhivatali és közhatalmi jogrendszerben dolgozók fölött, az ő ügyeikben (vagy ahol ők a sértettek, érintettek) csak egy erre a célra létrehozott, alaposan megválogatott különbírói tanács  ítélkezhessen, akiknek biztosan nem reszket a térde a megtiszteltetéstől, hogy ők köszörülhetik ki a nagy alkotmánybíró (vagy főbíró) tisztességén szerintük méltatlanul esett csorbát.

Végül is egy jogászprofesszor alkotmánybíró bizony kihatással lehet az ítélkező bíró később írt szakcikkeinek, tudományos munkájának fogadtatására, majdani potenciális oktatói pályafutására, a bíró rokonainak esetleges, lehetséges jogi tanulmányaira, karrierjére. Senki nem állítja, hogy az elsőfokú döntésben bármi efféle szerepet játszott volna. Ilyesmire nem is utal semmilyen konkrétum. De a fentírt módszerrel az ilyenfajta, „holló a hollónak nem vájja ki…” típusú szituáció látszata is kizárható volna. Ugyanis az ítélkezésben sem elég korrektnek lenni, annak is kell látszani. Amit nagymértékben elősegítene, ha a jogszolgáltatási és jogértelmezési területek (így az Alkotmánybíróság) kádereinek ügyeiben a tárgyalást kiszerveznék a rendszerből.

A pártemberek is jelentettek 

Rátérve az ítélet tartalmi vonatkozásaira: fölösleges volna zsákbamacskát árulni. Publicistaként jómagam is azon koncepciót osztottam, amit a Fővárosi Ítélőszék másodfokon érvényesített. Az Ungváry-kutatás tényei valóban alátámasztják, hogy Kiss annakidején lényegében a pártállami titkosrendőrség informátorhálózatának feladataira emlékeztető, azokra kísértetiesen hasonlító munkát végzett hivatalos kapcsolatként. Ugyanis mi a kötelessége egy, diktatúrában pártfunkciót viselő illetőnek? Lényegében ugyanaz, mint a besúgónak. Hogy minden, tudomására jutott rendszerellenes, rendszerbíráló szándékot és tettet jelentsen a hivatalos szerveknek. Más tészta, hogy miként voltak lelkes és kelletlen rendőrügynökök, úgy a pártemberek sem lehettek teljesen egyformák. Akadtak köztük, akik önként, kéjjel, túllihegve dolgoztak, s olyanok is, akik húzódozva, ímmel-ámmal tették a dolgukat, igyekezvén csendesen szabotálni az embertelennek vélt pártközponti ukázokat. Ungváry Krisztián diagnózisából egyértelműen látszik, Kiss László Dialógus-ügyben a párthatalom aktív és buzgó végrehajtójaként működött. 

Ezzel kapcsolatban valamiféle tudathasadásos kontraszt uralkodik a hazai nyilvánosságban. Rengeteg polgár van Magyarországon, aki nemhogy nem szégyelli vagy tagadja, de gyakran egyedesen büszke rá, hogy pártemberként, elhárítóként, közhivatalnokként szolgálta a Kádár-rendszert. Ugyanakkor azt szinte mindenki szégyelli, (és nemegyszer perindítással tiltakozik ellene jobb-és baloldalról egyaránt) hogy a pártfelügyeletű diktatúra titkosszolgálatának való ügynöki (vagy ügynöktípusú, ügynökszerű) „besegítéssel” vádolják. Csakhogy ez így nem megy. Hisz a besúgó és a párttitkár ugyanazon rezsimet szolgálták. Mégpedig igencsak hasonló eszközökkel. Ugyanis nemcsak az ügynök „köpött” tartótisztjének. Hanem a párttitkárnál (és helyetteseinél) is sokan „árulkodhattak” rosszindulatból, karrierizmusból, rendszerhű voltukat bizonyítandó. 

S ezeket természetesen a pártembernek is jelentenie kellett MSZMP-s felettesének, illetve munkahelye belügyes összekötőjének. Valószínűleg ugyanannyian (ha nem többen) estek áldozatul a párt-és KISZ-titkárok szóbeli és/vagy írásbeli jelentéseinek, mint a „talpas” besúgók füleseinek. Erre utal Ungváry is, mikor leszögezi: „ a legtöbb besúgás a Kádár-rendszerben nem az ügynökök, hanem az alkalmi, a társadalmi és a hivatalos kapcsolatok részéről érkezett.” Tehát általános érvényű szabály: ha a besúgó morálisan bűnös, úgy a párttitkár is az. Ha a párttitkár(helyettes) erkölcsileg ártatlan, akkor viszont a besúgó is annak tekinthető. Annyi az eldöntendő: jó rendszer volt a kádárizmus, vagy rossz? Ha előbbi, egyik se sáros, ha utóbbi, akkor mindkettő. Aki a párttitkárt nem utálja, az nem utálhatja morálisan joggal a besúgót sem. Aki felvállalja a Kádár-rendszert, annak mindkettőt fel kell vállalnia. Mert a besúgót elmeszelő, a pártfunkcionáriust azonban felmentő gondolkodás olyan abszurd, mintha a bérgyilkos munkáját elítélnénk, de a neki fizető (és a hivatása fennmaradásáról gondoskodó) megbízót nem.

Papp László Tamás

–