Nehéz, mi több, szinte lehetetlen elfogulatlanságra törekvő laikusként igazságot tenni a zöld hívők és a klímaszkeptikusok párbeszédében. Ez már csak azért is képtelenség, mivel a dolog rég nem tényalapú, racionális disputa, hanem a legrosszabb stílusú hitvitává fajult. Az objektív kutatás mindkét oldalon – tisztelet a szerencsére létező kivételnek – az ideológia szolgálólányává aljasodott. A klímaváltozás-tagadók éppúgy nem riadnak vissza az eredmények manipulálásától, kozmetikázásától, cenzúrázásától, ahogy a felmelegedés-pártiak sem válogatnak az eszközökben. 

Gyakorlatilag alig találni „világnézeti fertőzéstől” mentes, pártatlan elemzést. A fundamentalista környezetvédők számára nem létezik olyan érv, amely megingathatná hitüket, miszerint a klímarendszer anomáliái főként a kapitalizmus bűneiben (vagyis tudatos emberi hatásban) gyökereznek. Velük szemben a piacpártiak hangadói (szerintem tévesen) a gazdasági szabadság csorbítását látják a légkörvédő rendszabályokban, túllihegettnek, eltúlzottnak gondolván az apokaliptikus katasztrófaképeket (ez utóbbit némiképp jogosan). Probléma nem önmagában az éles, kemény vitával lenne, mert a demokrácia erről (is) szól. Hanem azzal, hogy – miként a belpolitikában – itt ugyancsak létrejöttek a szekértáborok, melyeken kívül gyakorlatilag alig van élet. Tisztességes diagnózisok vannak ugyan, de sajnos azokra ugyanúgy rávetül az ideológiavezérelt hamisítások árnyéka. A puszta adatsorok meg nem sokat jelentenek egy magunkfajta bölcsésznek.

E sorok írója liberális piacpártiként nyitott mindenfajta érvre. Mivel úgy gondolja: a tények, a valóság fontosabbak, mint az ideológiai fétisek és bálványok, hajlandó bármit (s annak fordítottját is) elfogadni, amennyiben korrekt, tudományosan igazolható diskurzus van mögötte fedezetként. Ennek alapfeltétele, hogy az illetékesek munkáját ne vágyakból, rémképekből levezetett prekoncepciók irányítsák. Önmagában megtévesztő, ha felmelegedéshívők és felmelegedés-tagadók háborújáról beszélünk. Ezek önkényes stigmák, amelyeket a viaskodó táborlakók ragasztottak egymásra. Valójában azt, hogy a Föld jelenleg inkább melegszik, mint hűl, szinte senki nem vitatja. A kérdés az, hogy eme folyamatban az ember vagy a természet a kritikus tömeg? Ettől függetlenül is a kulcsszó inkább az és, mint a vagy.

Kiss Gabriella tudományos adatokat felsoroló összeállítása szerint „Ma már elfogadott, hogy a jelenlegi globális klímaingadozás az ember okozta (antropogén) és a természetes hatások közös eredménye. Nyilvánvalóan szerepet játszik benne az üvegházhatású gázok egyre növekvő kibocsátása, ám a klímatudományban általános az a vélemény, hogy mindezen hatások inkább csak ingadozásokat okozhatnak az éghajlatban, a nagy léptékű változásokért a Föld természetes folyamatai a felelősek.”

Hogy a ciklikusan hullámzó lehűlés-felmelegedés az ipari civilizáció előtt is létezett, gazdaságtörténeti kutatások bizonyítják. Rondo Cameron történész is leírja a XIV. századi „hidegkort”, ami elhúzódó teleket produkált. „Észak-Európában kétségtelenül hosszabb, hidegebb és csapadékosabb telek jöttek. A szőlőművelés eltűnt Angliából, Norvégiában pedig nem arattak gabonát. Három alkalommal is befagyott az egész Balti-tenger, s Németországban és a Németalföldön gyakoribbá váltak a nagy árvizek.” (A világgazdaság rövid története. Maecenas Könyvek, Bp. – Talentum Kft., 1998. 102. o.) Utána viszont lassú felmelegedés kezdődött. Ehhez hasonlóan ingadozó folyamat a gleccserfogyás. Ausztria legnagyobb gleccsere, a Pasterze 1880 (a hivatalos mérések kezdete) óta 1, 5 milliárd köbméterrel csökkent, ugyanakkor 1965-1981 között nőtt a tömege. – mint arról Heinz Slupezky gleccserkutató adatai tanúskodnak. Tehát nem beszélhetünk lineáris trendről. Amellett legrosszabb esetben is ember és természet összjátékáról, nem pedig kizárólagos emberi felelősségről van szó.

De nem is ott van a törésvonal, hogy a felmelegedés nemkívánatos hatásait kezelni szükséges, hisz ez evidens. Hanem ott, hogy a hőmérséklet emelkedés emberi hányadának kártéteménye kinek a sara, tehát ki állja a kárenyhítés cechjének javarészét? Divatos a nyugati kapitalizmust, a gonosz nagyvállalati szektort megnevezni főbűnösként. Ha elfogadjuk ezt, rögtön adódik a következtetés: amennyiben a luxus- és presztízsárukat gyártó cégek felelősek az energiazabáló, környezetszennyező túltermelésért, akkor minimum bűnrészesek, sőt felbujtók ama széles néptömegek, akik igényeikkel hatalmas árukészlet előállítására ösztönzik az ipart. Vagyis akkor a tavaly beütött válság egyenesen áldás a környezetnek, hisz csökkenti a vásárlóerőt. Mi több, a zöldeknek óriási hangerővel követelniük illene a jóléti kiadások drákói lefaragását. Hiszen nem a konjunktúrafüggő, tehát bizonytalan piaci bérek és állások, hanem az állami garanciájú és/vagy alanyi jogú közbérek, nyugdíjak, szociális kedvezmények folyamatos emelkedése ösztönözte a lakosságot, hogy erején felül költsön fölösleges, ugyanakkor energiaigényes gyártású műszaki csecsebecsékre. A környezetvédőknek már csak azért is vehemensen szorgalmazniuk kellene a jóléti kiadások (és a jóléti állam működési költségeinek) csökkentését, mivel az alternatív energiaforrások (napkollektor, szélkerék, vízerőmű, geotermikus fűtés) használatának bővítése iszonyú végösszegű beruházásokkal jár. Pénzelvonások, forrás-átcsoportosítások nélkül aligha megy. Ironikus, de a zöldbarát energiafajták bevezetése legalább annyira népszerűtlen intézkedéssorozat lenne, mint a „népnyúzó” liberális reformok.

Ha már a kapitalizmust a vádlottak padjára ültetik, biztos, hogy a nyugati változata az elsőrendű gyanúsított? Mindenki az USÁ-t (és a fejlett nyugati országokat) kárhoztatja, hogy haboznak ratifikálni és/vagy betartani a klímavédelmi egyezményeket. Csakhogy érdemes arra is figyelmezni: a nyugati gazdaság korlátlanul szabad növekedése előtt – piacelvűsége dacára - számos akadály van. A demokratikus jogállam természetes, nélkülözhetetlen gátakat teremt. Ilyen a verseny feletti őrködés, a monopolista tőkekoncentráció betiltása, a környezet- és munkavédelmi paragrafusok, a sztrájkjog, az egyénközpontúbb termeléskultúra. Demokráciákban a nem-kormányzati zöldek, a nemzetközi ellenőrök szabadon mozoghatnak.

Ellentétben például Kínával, amely vagy alá sem írná az egyezményt, vagy ha igen, de facto kontrollmentesen, simán elszabotálhatná. Így aztán, az élővilágot, emberanyagot nem kímélve, a nyugati hatalmak rovására fejlődhetne. Igaz, ennek feltételeit az odatelepült nyugati cégek és az onnan jövő termékeket vásárló nyugati fogyasztók hozták létre.

Emberes paradoxon amúgy, hogy a fejlődő államok ostorozzák a „mohó, kizsákmányoló” nyugatiak hedonista túlfogyasztását, miközben önmagukat pont eme túlfogyasztásból (illetve a túltermelés utáni adótöbbletből finanszírozott segélyekből) tartják fenn. A növekedés, a fogyasztás környezetbarát jellegű tartós visszaesése épp a hatalmas társadalmi egyenlőtlenségtől sújtott peremállamokat ítélné éhhalálra. S ugyan miből fedezné jóléti kiadásait Szaúd-Arábia vagy Oroszország, ha Európa és az USA olaj- és gázimportja felére csökkenne, mert a szél- és vízerőművek gombaként nőnének a földből? Nem mellesleg: tényleg az kíméli a légkört, az élővilágot, ha nem dobjuk ki a régi tévét, mosógépet, laptopot, villanytűzhelyt, jégszekrényt, rádiótelefont, képmagnót, nem cseréljük le az autót? Tehát nem fogyasztunk annyit? Hisz tudható: egy öt-tízéves műszaki cikk jóval több energiát (áramot, vizet, benzint) eszik, mint új, korszerű hajtóművel rendelkező utódgenerációja. Jelenleg szinte az összes jármű, háztartási eszköz reklámjában kulcsszó a takarékos üzemelés.

Ha pedig ezt tudjuk, akkor igazat kell adni Guy Sormannak. Szerinte „minél inkább fejlődik és színesedik a termelői tevékenység a nyugati világban, annál kevesebb energiát és nyersanyagot használnak fel termékenként. Takarékoskodunk erőforrásainkkal, mivel ritkák és drágák; ebből következően az újításoknak, valamint a nyersanyagok és az emberi munka helyettesítési lehetőségeire irányuló kutatásoknak köszönhetően a növekedés végpontja a kapitalizmusban beláthatatlan…A kapitalizmussal ellentétben a szocializmus, minél többet termel, annál több energiát, nyersanyagot és munkaerőt használ fel.” (Kifelé a szocializmusból. Editorg Kiadó, 1991. 77-78. o.) 

Érdemes volna megsaccolni és felmérni, hogy a hetven évig fennállt szocialista világrendszer arányaiban mennyivel járult hozzá a felmelegedés humán részéhez? Továbbá mennyit dobnak rajta a köztulajdonban lévő, s nemcsak pénznyelő, de energiazabálóan rablógazdálkodó közcégek, köztulajdonú jóléti ellátórendszerek? Vagy olyan – jellemzően premodern és prekapitalista eredetű – gazdasági kalózkodások, mint az erdőirtás. Így mérlegelvén érdemes rangsorolni a bűnösöket.