Mint ismeretes, az orosz hírszerzés (SZVR) tíz ügynökét tartóztatták le az Egyesült Államok keleti partvidékének különböző nagyvárosaiban (Washington, New York, Boston), a tizenegyediket Cipruson vették őrizetbe még azt megelőzően, hogy felszállt volna egy Budapestre induló gépre, de a hatóságok óvadék ellenében szabadon engedték és az illető azóta sikeresen felszívódott.

Anna Chapman, a kémhálózat tagja New Yorkban

www.nypost.com

A megdöbbentő leleplezések utáni közhangulat egyelőre mégsem tűnik drámainak, a moszkvai reakciók pedig inkább tanácstalanságot tükröznek, semmit megalázottságot. Mindenki tudja vagy sejteni reméli, hogy ez csak a kezdet, és a folytatás már egy másik szférában fog kibontakozni – a politikában. Ez pedig igencsak átformálhatja Amerika eddigi magatartását, sőt szándékait az Oroszországhoz fűződő bilaterális kapcsolatokban.

Szakértők már most arról beszélnek, hogy a vád alá helyezett tíz személy csak a jéghegy csúcsa, számíthatunk további meglepetésekre, sőt letartóztatásokra, arról nem is beszélve, hogy azok az orosz diplomaták – különösen Moszkva ENSZ-képviseletének néhány tagja –, akik kapcsolatot tartottak a vádlottak némelyikével, a kiutasítást aligha kerülhetik el. A nyomozás közel tíz éve folyik, január óta pedig valamennyiüket szoros megfigyelés alatt tartották. Lehallgatták lakásaikat, telefonjaikat, nem küldhettek úgy emailt, hogy azt az FBI el ne csípte volna, felderítették egész belső, egymás közötti kommunikációs rendszerüket épp úgy, ahogy üzenetforgalmukat Moszkvával.

Két másik kémkedéssel gyanúsított: Cynthia és Richard Murphy

Getty images

Komoly, pénzt és energiát nem kímélő akciót szervezett az orosz titkosszolgálat, mely évekre, ha nem évtizedekre igyekezett biztosítani illegális hírforrásait egy olyan ország területén, melyre még a legbarátságosabb pillanatokban is ősellenségként gondol. Ám, ha számukra valóban ekkora horderővel bírt az akció, akkor elég nehéz magyarázatot találni arra: miként sikeredhetett a kivitelezés ennyire szánalmasan dilettánsra. Felfedett kommunikációs módszereik és eszközeik olyan avíttasaknak tűnnek, mintha egy Le Carré regényből tanulták volna a szakmát. Rövidhullámú adókkal küldték üzeneteiket, láthatatlan tintát használtak, illetve olyan fotókat csatoltak elektronikus leveleikhez, melyekbe miniatürizált szövegeket rejtettek. Az emailt leszámítva mind-mind olyan módszer, amit már doktor Sorge vagy Radó Sándor is alkalmazott a múlt évszázad negyvenes éveinek legelején.

Etnikailag  vagy neveltetésüket tekintve úgy tudni, egy görögöt (ciprusit?) és két dél-amerikait leszámítva valamennyien oroszok, és bár nyelvi képzettségük elsőrangúnak tűnik, „legendáik”, azaz a beépüléshez nélkülözhetetlen előtörténeteik is szánalmasan gyatrának bizonyultak. Papírjaikkal sem volt minden rendben. És feltűnően felszíneseknek tűntek azok a célok is, melyért Amerikába küldték őket. Egyesek tehetséges egyetemisták beszervezésének feladatát kapták, mások azt, hogy a politikaformálás folyamatába próbáljanak beépülni, ismét mások ipari kémkedésre kaptak megbízást. Valamennyi célmeghatározás túl tág, ugyanakkor elhibázottnak tűnik az is, hogy Moszkva miért követelt tőlük gyors eredményeket már azt megelőzően, hogy teljes beépülésük az amerikai társadalomba megvalósult volna.

Dmitrij Medvegyev elnök egy nappal korábban találkozott Obamával, mint hogy a kémszervezet felgöngyölítését az FBI bejelentette volna. A nyitás politikáját megjeleníteni hivatott orosz elnök számára ez nyilvánvalóan csapás, mint ahogy az amerikai elnök sem jöhet ki a dologból szerencsésen. Nem így Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök, aki e pillanatban csak és kizárólag saját hátországára figyel, e hátország pedig még mindig abból a nosztalgiából él, melyet a sztálinizmus maga után hagyott. Ennek pedig szerves része a Nyugat, s ezen belül az Amerika-ellenesség.

Ám túlzottan élénk fantáziára vallana mindebből messzehordó következtetéseket levonni, mert az eset az orosz érdekekkel sem egyezik. A Kreml most szervezi saját szilikon-völgyének kiépítését Szkolkovóban, melyet az orosz modernizáció fő motorjának tekint. Igen magas fizetéseket ígér mindenkinek, aki korszerű szaktudással bír, s hasznot azoknak, akik befektetnének a projektbe. Egy kémhistória és következményei, a kelet-nyugati elhidegülés viszont csak riasztani tudja azokat, akiknek a képességei stratégiai haszonnal bírhatnak, nem is beszélve a befektetőkről.

Minthogy a politikai szándék kérdése egyelőre tisztázhatatlannak tűnik, mindenki egy másik fontos kérdésre próbál magyarázatot találni: hogyan juthatott az FBI az ügynökök nyomára? Alighanem Moszkvában a legkíváncsiabban erre, ugyanis, ha igaza van annak a veterán hírszerzőnek, aki azt állította: az amerikaiakat belülről, azaz az orosz szolgálaton belülről kellett valaki informálja, akkor nem csak ezt a tizenegy ügynököt kell a jövőben „leírniuk”.

A forrás beazonosításához két kézenfekvő támpont máris rendelkezésre áll. A csoport mindvégig az orosz ENSZ misszióhoz kötődött. Ha nem közvetlenül Moszkvának küldték el üzeneteiket, akkor a misszió munkatársai révén továbbították azokat. Ez utóbbiaktól kapták a beépülésükhöz szükséges anyagiakat épp úgy, mint akcióik fedezetét. A másik fontos, ma már közismert tény, hogy 2000 körül telepítették be őket Amerikába, az FBI pedig gyakorlatilag azonnal nyomozni kezdett utánuk.

A rejtély kulcsát alighanem egy könyv rejti, mely 2008-ben jelent meg Comrade „J” – vagyis „J” elvtárs – címen New Yorkban. A szerző, Pete Early egy hírszerzői életutat rajzol meg benne az érintett, bizonyos Szergej Tretyakov szóbeli közlései alapján. Tretyakov orosz ENSZ-diplomataként szolgált, majd 2000-ben elhagyta a missziót és menedékjogot kért az amerikai hatóságoktól, vagyis pont abban az évben, amikor a most felgöngyölített hálózat letelepedett ott. Az időbeli egybeesés, illetve az ENSZ mint közös kapcsolódási pont több mint feltűnő – vélik igen sokan. Mindez arra enged következtetni, hogy a kémcsoport gyors lebuktatása nagy valószínűséggel Tretyakovnak köszönhető.

Bár persze „gyors lebukásról” aligha lehet esetükben beszélni, hisz tevékenységüket tíz éven át az FBI nyomon követte, és ezáltal alapos betekintést nyerhetett nemcsak az orosz kémközpont rejtett világába, de azokba a szándékokba is, melyek a Vlagyimir Putyin nevével fémjelzett politikai vezetést mozgatják mind a mai napig.