hvg.hu:  A tanácsadó testületnek Boross Péter, Pálinkás József, Szájer József, Schöpflin György és Stumpf István is tagjai. Mi lesz a feladatuk?

P.I.: Orbán Viktor maga is részt vesz az új alkotmány előkészítésében, és a kodifikációs munka segítésére hozta létre az említett tanácsadó testületet. Első dolgunk volt annak a megállapítása, hogy valóban szükség van új alkotmányra, mely helyreállítja a kontinuitást az 1949-ben felszámolt magyar alkotmányosság és napjaink között. Az 1949-es alkotmány, legalábbis a korabeli rossz nyelvek szerint, nem kodifikációs teljesítmény volt, hanem műfordítói. Magyarra ültették át az 1935-ös sztálini alkotmányt, melyet soha, senki nem vett komolyan, csak afféle dekoráció volt.

Ezt a kontinuitást a rendszerváltás idején nem sikerült teljes mértékben megteremteni. 1989-90-ben egy ideiglenes alkotmánnyal folytattuk tovább a közjogi berendezkedés átalakítását. Ez elegendő ok, hogy végre felszámoljuk az ideiglenesség állapotát. A kormányalakító oldal olyan mértékű felhatalmazást kapott az új választásokon, hogy az alkotmányozást is magára vállalhatja. Felajánlottam, hogy tapasztalataimat megosztom a tanácsadó testülettel: a szomszéd országok alkotmányainak áttanulmányozására vállalkoztam, különös tekintettel azok preambulumára. E bevezetők vázolják fel az alkotmányok politikai koncepcióját, és a nemzeti identitásra vonatkozó nézeteket. Csak a román alkotmányból hiányzik a bevezető, mert nyomban belevág a nemzetállam definíciójába. De azért természetesen a román alkotmány is tisztázza a politikai és identitási viszonyokat.

hvg.hu: Orbán Viktor azzal indokolta, hogy önt „kooptálta”, továbbá hogy Bihari Mihályt alkotmánybírónak, Warvasovszky Tihamért pedig az Állami Számvevőszék alelnökének jelölték, hogy a mérsékelt jobboldali Fidesznek képviselni kell a baloldalt is. Ezt sokan abszurditásnak tartják, magyarán, fából vaskarikának.

P.I.: Azok oktatnak ki bennünket, akik után még vagy tíz évig söpörnünk kell a cserepeket. Egy olyan országot hagytak az új kormányra, melynek az esélyeit előzőleg elvesztegették és elérték, hogy a polgárok bizalma megrendüljön az intézményekben. El kell érnünk, hogy az állampolgárok ne a politikai pártok erővonalai mentén helyezzék magukat el a társadalomban, hanem a hazájukhoz való viszonyuk alapján. Nem a politikai véleménykülönbségekre, hanem a nemzeti újjáépítésre kell koncentrálni, ez most a legfontosabb. A rendszerváltás idején még biztatóak voltak az esélyeink.

hvg.hu: Akkoriban, az alkotmányozás szükségességével a kerekasztal-tárgyalások résztvevői is tisztában voltak. Mégis, erre akkor nem került sor. Miért?

P.I.: Lakitelek után, 1988-től kezdve, az MDF-fel együttműködve, abból indultam ki, hogy alkotmányozó nemzetgyűlést kell összehívni. Azért, hogy a magyar társadalom úgy érezze, részt vesz az új magyar közjogi viszonyok kialakításában. Úgy képzeltük, hogy még az 1990. májusi választások előtt lesz idő arra, hogy egy különálló alkotmányozó gyűlés, mintegy fél év alatt, elvégezze a munkáját. Ehhez a szükséges idő rendelkezésre is állt, 1989 őszétől kezdve. A liberálisok a javaslatunkat elutasították, időhalogatásnak minősítették, mondván, hogy a történelem ezt most nem engedi meg nekünk. Az SZDSZ nemcsak hogy bojkottálta ezt a kezdeményezést, de az MDF-et is lebeszélte a támogatásáról. Az MDF pedig Bíró Zoltán lemondása után meghajolt a liberálisok követelése előtt. [A liberálisok alatt a Fidesz és az SZDSZ értendő. A szerk.]

A nemzeti kerekasztal-tárgyalások résztvevői végül az 1949-es alkotmányt formálisan megtartották, de teljesen átalakították. A mostanáig érvényben lévő szöveg mind születési körülményeit, mind eredetét, mind pedig legitimációját tekintve kétes értékű, ideiglenes alkotmány. Meg kell jegyezni, hogy szövegének legnagyobb részét még 1985-ben, az utolsó állampárti országgyűlés fogadta el. Ezt aztán 1988 őszén, a politikai alapjogokat helyreállító úgynevezett „demokráciacsomaggal” újra átgyúrták. Ilyen előzmények után az új alkotmány létrehozása valóban elengedhetetlenül szükséges.

hvg.hu: 1994 őszén, már a Horn-kormány alatt, éppen az MSZP-t képviselő Bihari Mihály vezetésével, megalakult az alkotmány-előkészítő bizottság, melyben a parlamenti pártok delegáltjai és kiváló szakemberek vettek részt. El is készültek a szöveggel, de az utolsó pillanatban, 1998 tavaszán a Horn-kormány lefújta az elfogadását. Vajon miért?

P.I.: A Bihari-féle tervezet jó volt. Ha Hornék, az elfogadásához szükséges parlamenti többség birtokában életbe léptetik, tartós alkotmányossági berendezkedést biztosított volna az országnak. De az akkori kormány megrettent ettől a lehetőségtől. Ennek az volt az oka, hogy 1994 tavaszán az MSZP, bár erre konkrét oka nem volt, hiszen a választásokon a mandátumok 53 százalékát szerezte meg, összeállt az SZDSZ-szel, bevonta a koalíciós kormányba. A liberálisok egy frusztrált, kishitű szocialista pártra telepedtek rá, mely egyfajta „rendszerváltó igazolást” várt az SZDSZ-től. Azt várták tőle, hogy szalonképessé, nemzetközileg elismertté és működőképessé válnak. Ezzel az SZDSZ egyfajta „nemzeti igazolóbizottsággá” lépett elő, mely eldöntötte, hogy kit vegyen át az új rendszer, és kit nem.

Bihari Mihály alkotmánytervezetét nemcsak a jogászok támogatták, de azok a józanul gondolkodó MSZP-s képviselők is, akik végre tisztázni akarták az állam szerepét, biztosítani akarták a nemzeti vagyon védelmét. Ez a törekvésük azonban megrettentette azokat, akiknek az addigi lazább alkotmányossági viszonyok kedvezőbbek voltak, mert lehetővé tette a további, kontroll nélküli tulajdonszerzést, a szűk körben lebonyolított privatizációt. Ezek az MSZP-s és SZDSZ-es körök saját érdekeik miatt kisiklatták az 1994 és 1998 közötti alkotmányozási folyamatot, megakadályozták a Bihari-féle alkotmány elfogadásában.

hvg.hu: De az is tény, hogy ön éppen a sorsdöntő pillanatban magára hagyta a baloldali reformköröket, melyeket azután a volt nomenklatúra a szó szoros értelmében felmorzsolt. 1989 tavaszán mindenki az várta öntől, hogy új pártot alapít az MSZMP romjain, mégsem vállalkozott rá. Miért?

P.I.: Az 1989-es év eseményeiről több legenda is lábra kapott. Érdemes azonban felidézni a tényeket. Februárban, a KB ülésén nyilvánosan újra értékeltem az 1956 forradalmat, ami kis híján pártszakadáshoz vezetett. Ezt azonban Grósz Károly, az MSZMP akkori első titkára nem merte vállalni, hanem elfogadta az én álláspontomat, a többpártrendszer szükségességével együtt, amit addig mindig elutasított.

Pozsgay Imre a reformkörök konferenciáján

MTI

Ezek után már csak az volt hátra, hogy a reformerek kilépjenek a kompromittálódott MSZMP-ből és új pártot alakítsanak. Igen ám, de közbejött valami, amiről kevesen tudnak. 1989 márciusában Rómában jártam, II. János Pál pápánál. Az éppen ott tartózkodó Jakovlev erről értesült, és azonnali találkozót kért tőlem a szovjet nagykövetségen, hogy magyarországi helyzetről beszélgessen velem. Március 25-én tárgyaltunk, nem négyszemközt, ahogy ő kérte, mert magammal vittem az éppen ott tartózkodó Tabajdi Csabát is.

A vacsora során Jakovlev, aki Gorbacsov után az SZKP második embere volt, elment telefonálni. Azzal jött vissza, hogy „Gorbacsov elvtárs az üdvözletét küldi és azt üzeni, hogy mindenben Grósz Károly elvtársat kell támogatni”.Ettől megdühödtem, felugrottam az asztaltól és azt mondtam neki: „Úgy látszik, nálatok még a reformerek sem tudnak Bizánctól szabadulni, és szívesebben tárgyaltok ügynökökkel, mint partnerekkel. Amúgy meg rosszak az információitok, mert Grósz Károly már rég megbukott a magyar nép szemében.” Ennek ellenére tudomásul kellett vennem az üzenetet, hiszen akkoriban még Magyarországon tartózkodtak a szovjet csapatok, és nem lehetett figyelmen kívül hagyni Moszkva véleményét.

Megkérdeztem egy jugoszláv politikust, aki akkor a délszláv államszövetség élén állt, a horvát Stipe Suvart, tovább Rakovszkij akkori lengyel miniszterelnököt. Mindketten azt mondták: Gorbacsovot ezúttal halálosan komolyan kell venni. Ezután elálltam attól, hogy pártszakadást idézzek elő az MSZMP-ben. Reformer barátaim ezt mindmáig nem bocsátották meg nekem. Csak azt felejtik el, hogy ha én új pártot alapítok, kockára teszem az ország sorsát. Végül 1989. október 6-án alakult meg az új párt, melynek én lettem az alelnöke, és a köztársasági elnökjelöltje. De már 1990 őszén kiléptem az MSZP-ből, mert akkorra nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy az MSZP a liberálisok befolyása alá került és a nomenklatúra menedékháza.