Amennyiben a Jobbik-frakció parlamenti munkáját vizsgáljuk, akkor megállapítható, hogy elmaradt az elemzők által várt kőkemény ellenzéki magatartás, elhalványult a radikális és mérsékelt jobboldali erők közötti törésvonal. A Jobbik képviselőcsoportja a benyújtott törvényjavaslatok 60%-át „csont nélkül” megszavazta, sőt, egy-két elszólás kivételével retorikájában is megszelídült. A másik oldalon ezzel szemben igencsak nagy visszhangot kiváltó eseményekről számolt be a sajtó.

Vona Gábor és hívei

Bödey János

A Magyar Szigeten történt incidensek, a Gárda újjáalakulását követő utcai botrány, majd a főkapitány magánéleti okokból történő lemondása, valamint Toroczkai Lászlónak a párt „áruló” szakpolitikusaival kapcsolatos megnyilvánulásai szolgáltattak témát a médiának a nyári uborkaszezonban. Tehát egyelőre meglehetősen zavarosnak tűnik a párt mozgása, érdemes azonban összegyűjtenünk a Jobbik előtt álló kihívásokat és lehetőségeket, amelyek a párt jövőjét meghatározhatják.

Új kihívások

A párt előtt álló kihívások közül megkülönböztethetünk külső és belső problémákat. Az előbbiek közül a legfontosabbak: a közéleti hangulat megváltozása, a politikai rendszernek a Fidesz irányából történő újraformálási kísérlete és a pártstruktúra átalakulása. Ezek olyan szoros összefüggésben vannak egymással, hogy egységesen érdemes foglalkozni velük. A Jobbik számára kedvező hisztérikus, „kvázi polgárháborús” politikai klíma megváltozása már Gyurcsány Ferenc távozásával enyhült, a korrupciós botrányok, illetve a félig-meddig mesterségesen gerjesztett etnikai indulatok azonban elegendő témát szolgáltattak a párt számára a radikális változások szükségességének hangsúlyozásához. A szocialisták bukása, a Fidesz kétharmados sikere és az új kormány elsöprő törvényalkotási lendülete azonban nagyrészt okafogyottá tette a Jobbik közéleti tematizációs lehetőségét. Egyszerűen annyi történt, hogy eltűnt, illetve megsemmisült a fő ellenségkép, és egyelőre nem találtak senkit helyette. Az MSZP-t kiütötte a Fidesz, nincs már rajta ütnivaló; az LMP-vel kapcsolatban ugyan gyakran elhangzik, hogy valójában a gyűlölt SZDSZ örököséről van szó, azonban az LMP kis pártként nem alkalmas a démonizálásra.

A Jobbik önmagát rendszerellenes (anti-system) pártként határozta meg, ugyanakkor a választásokon győztes politikai erő egy új rendszer megalapítását hirdette meg. Úgy tűnik, hogy a radikálisoknak egyelőre nem sikerült eldönteniük, hogy beállnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerének támogatói közé, vagy továbbra is rendszerellenes pártként működnek. Ez a bizonytalanság az eredője a párt korábban vázolt ambivalens magatartásának. A pártrendszerben mindemellett egy olyan kényszeredett egyensúlyi állapot jött létre, amelyik kizárja a centrális erőtéren kívül eső pártok között az együttműködést.

A belső feszültségek szintén próbára tehetik a párt alkalmazkodóképességét. A problémák gyökere magából a parlamentbe jutás sikeréből fakad, hiszen a Jobbik korábban arra építhette kampányait, hogy az ő jelöltjeik kívülről érkeznek a politikába, nem profi politikusok, így közel állnak a szavazóbázishoz, az egyszerű párttagokhoz, így a valódi változás letéteményesei. Az országgyűlési munka és a médiaszereplések során azonban óhatatlanul kialakul egy olyan pártelit, amelyik a politikai osztályba beilleszkedve professzionalizálódik. A Jobbik vezetőinek először kell szembesülniük a magyar közéletből ismerős „borzalmas tagság” dilemmájával, sőt a párt korábbi sikereit annak is köszönhette, hogy ezer szállal kötődik egy rendkívül heterogén szubkultúrához, amelyik a szélsőjobboldali internetes fórumoktól, hírportáloktól a Gárdamozgalmon keresztül az újpogány egyházakig terjed. Korábban ez a siker zálogát jelentette, a választás után azonban egyre nyomasztóbbá kezdenek válni a szubkultúrát jelentő szervezetek irányából érkező elvárások.

Kiútkeresés  

Mindezen kihívások igen nagy próbatétel elé állítják a radikális erőt, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek képesek az új helyzethez alkalmazkodni, hiszen ez nemcsak nehézséget, hanem esélyeket is kínál számukra. Az egyik esélyt az jelenti, hogy a Fidesz-KDNP-kormány nehezen fog megfelelni a kampányidőszakban felfokozott választói igényeknek. A kormány egyelőre nem jelentkezett olyan stratégiával, amely közép- és hosszútávon képes kezelni a társadalomban felgyülemlett gazdasági-szociális és etnikai feszültségeket. Eddig jórészt szimbolikus döntések és rövidtávú akciótervek láttak napvilágot, továbbra is homály fedi, hogy az új kurzus miként képzeli el a nagy ellátórendszerek átalakítását vagy a leszakadó térségek felzárkóztatását.

 A Fidesz mindent elsöprő tematizációs lendülete előbb-utóbb szükségszerűen alábbhagy, újra felszínre kerülhetnek olyan témák, amelyek esélyt kínálnak a Jobbik számára a saját markáns álláspont kifejtésére. Mindemellett úgy tűnik, hogy a világgazdasági válság enyhülése, illetve a kormány kockázatos gazdaságpolitikai lépései sikerrel járnak, azonban egyre több közgazdász figyelmeztetett: előfordulhat, hogy W alakú recesszióval kell számolnunk, amely nem sok jóval kecsegteti a devizahitelekkel eladósodott magyar választópolgárokat. A két ciklusban töltött ellenzékiség után ráadásul a hatalmi pozíciók újraelosztása korrupciós ügyeket is teremthet, amelyek szintén a Jobbik malmára hajthatják a vizet.

Vona Gábor és politikustársai azonban nem számíthatnak kizárólag a „minél rosszabb, annál jobb” elvére. Erőtlennek hat az az érvelés is, hogy az új kormány valójában a Jobbik elképzeléseit valósítja meg, hiszen a választópolgár számára ebből nem derül ki, hogy akkor mi szükség is van tulajdonképpen a radikálisokra. A Jobbik vezetőinek – ha meg akarják őrizni több cikluson keresztül a parlamenti jelenlétüket – alighanem illene tanulniuk a MIÉP által 1998-2002 között elkövetett hibákból, illetve olyan sikeres nyugat-európai rendszerellenes pártoknak a receptjeit kellene átültetniük a magyar viszonyok közé, amelyek évtizedeken keresztül tagjai lehettek hazájuk törvényhozásának. 

A nyugat-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy azok a szélsőséges politikai erők voltak képesek tartósan a felszínen maradni, amelyek politikáját rendkívül karizmatikus vezetők jelenítik meg. Ezek a pártok szinte kivétel nélkül a nagy pártok által negligált konkrét ügyek mentén politizálnak, ideológiai arcélük rendkívül képlékeny maradt. A hitviták helyett egy-egy témára koncentrálnak, amelyik végső soron rendkívül magas adaptivitási képességgel ruházza fel őket. Kínosan ügyelnek arra is, hogy hátországukban ne történjenek olyan botrányos megnyilvánulások, amelyek elriaszthatják az átlagos választópolgárokat, éppen ezért elszakadnak a szubkultúra „balhés” csoportjaitól és helyettük inkább a nagy pártokban csalódott szavazókat kívánják integrálni.

Ezeknek a mintáknak az átvétele természetesen nem garancia a sikerre. Legutóbb Gyurcsány Ferenc tett kísérletet arra, hogy elsősorban az Egyesült Királyságban hosszú időn keresztül rendkívül sikeres „harmadikutas” baloldaliságot az MSZP-ben, illetve Magyarországon meghonosítsa. Gyurcsány kudarca jól jelzi, hogy a nyugati sikerrecepteket nem is olyan egyszerű a magyar viszonyokra átültetni, különösen, ha politikáról van szó.

A Jobbik átalakulása, és betagozódása az éppen óriási változásokon áteső pártrendszerbe egyáltalán nem előre lefutott kérdés. Az mindenesetre világos, hogy Vona Gábornak és politikustársainak ebben az új helyzetben újra kell pozícionálniuk önmagukat. Az a fajta rendszerellenes attitűd, amelyik a pártot a parlamentbe repítette, egész egyszerűen nem alkalmas arra, hogy a pártrendszer tartós, stabil szereplőjévé tegye a Jobbikot. A pártnak a Fidesz által meghatározott centrális erőtér tömegvonzása és a sokszínű, ugyanakkor irreális elvárásokat megfogalmazó hátország között kell egyensúlyoznia, ami nem ígérkezik könnyű feladatnak. A következő néhány évben eldől, hogy mennyire rugalmas, alkalmazkodóképes az „új erő”. Amennyiben  – a múlt hibáiból tanulva, a nyugat-európai tapasztalatokat adaptálva – képesek lesznek megfelelni a kihívásnak, akkor megmaradhatnak a parlamentben, ha nem, akkor sikereik egyszeri eredmények maradnak.