Rendkívül elkeserítő, hogy lassan a fél világ ellenünk fordul, nemcsak a baloldali, hanem a jobboldali politikusok és média is kemény kritikákat fogalmaz meg a kormány és ezáltal az ország ellen. Sajnálatos módon ezek a bírálatok egymást erősítik, és szinte láncreakciót beindítva olyan döntésekhez vezetnek, amelyek hazánk számára egyáltalán nem előnyösek. A kormánypolitikusok kettős mércéről, az irántunk táplált rosszindulatról beszélnek: állításuk szerint bennünket sorra marasztalnak el azért, ami miatt a többi EU országot békén hagyták. Válaszainkkal lehet ezt az indokolatlannak vélt szigort erősíteni, tompítani és megszüntetni.

Egy konzervatív értelmiségi számára különösen elszomorító, hogy megítélésünkben az alapvető változás az új kormány hivatalba lépése után kezdődött. Fokozatosan veszítjük el más nemzetek  korábban kivívott elismerését, a magyarság tiszteletét. A jelenlegi állapotot hazánk jelene és jövője szempontjából rendkívül károsnak tartom. Ha ezen változtatni akarunk, mindenképpen meg kellene találnunk a vélt vagy valós rosszindulat indítékait, már azért is, mert hazánk az ’56-os forradalommal és a ’90-es kelet-európai rendszerváltozások katalízisével kiérdemelte nemcsak az európai országok, hanem az egész demokratikus világ megbecsülését. Akkor bizony – bármerre jártunk is a nagyvilágban - jó volt magyarnak lenni!

Jelenlegi megítélésünkben biztosan szerepet játszik a kormány megfontoltnak aligha tekinthető gyors törvényhozása, és az ezt kísérő jelenségek. Feltehetően kommunikációnkban, a kormány egyes politikusainak, sajtómunkásainak megszólalásaiban, harcos, kevésbé diplomatikus magatartásában is hiba van. Már évekkel ezelőtt nem értettem egyet azzal a szélsőségesen fogalmazó jobboldali újságíróval, aki mindazokat a nyugati publicistákat, politikusokat, akik őt vagy a hazai jobboldali mozgolódásokat kritizálták, a legdurvább jelzőkkel próbálta lejáratni, ahelyett, hogy tételeiket cáfolta volna. Kifejtettem, hogy ezekért a minősítésekért a „visszavágások” nem őt fogják érinteni, hanem az általa támogatott pártot, és ha ez a párt hatalomra kerül, akkor a kormányt és végső soron  Magyarországot is. Várhatjuk-e, hogy  a megsértett nyugati újságírók jó indulatúak legyenek velünk szemben, hiszen ők is érzékeny emberek! Aligha mondható jó startnak az EU elnökségünk előtt elfogadott, és azóta is sokat támadott média törvény, amelynek vitája reflektorfénybe  állította hazánkat a kínos strasbourgi „színházi előadáson”. A változás elérése érdekében két út kínálkozik.

1. Az egyik, hogy visszautasítjuk a bírálatokat, megpróbáljuk bizonygatni, hogy alaptalanok, és minden új törvény, rendelkezés harmóniában van az EU előírásaival. Ezzel egy időben a bennünket elmarasztalókat igyekszünk rossz színben feltüntetni. Ennek megfelelően a kormányközeli média már elkezdte vizsgálgatni azokat az EU politikusokat, akik erősebb kritikát gyakoroltak. Feltárták különleges életmódjukat, fiatal korukban elkövetett vétkeiket, korábbi politikai magatartásukat és a jelenlegi hovatartozásukat. Megtudtuk azt is, hogy egyesek döntéseik előtt jósnőkhöz(!) fordulnak. Ez a sajátságos analízis nem kerüli el az amerikai külpolitikát sem, gondolok itt például a külügyminiszter asszony elmarasztalására. Sokan - elsősorban a szélsőséges hangnemű médiamunkások, akik ellenezték annak idején az EU-ba történő belépésünket is - ma egyre erősebb hangon fejtik ki ellenérzéseiket a nyugati demokráciák ellen. Ez az út nem vezet sehová.

Nagy baklövésnek tartom jeles kommunikációs államtitkárunknak a Hír Tv egyik március 19-i adásában tett kijelentését, mely szerint „Nincs szükségünk olyan EU-ra , amely leckéztet bennünket”. Uram Teremtőm: ennyire büszkék, tévedhetetlenek és gazdagok lennénk? Csak nem azt gondolja a tisztelt államtitkár úr, hogy ezzel megijeszti az EU politikusait, és ennek hatására már csak pozitívumokat mondanak kormányunk munkájáról, és az IMF is azonnal megnyitja pénztárait. Ennél azért nagyobb megfontoltságot vár el az ember a kommunikációért felelős államtitkártól. Aligha oldja fel a jelenlegi feszültséget, ha vezető politikusaink itthon tett kijelentéseikkel fokozzák az irántunk megnyilvánult ellenérzéseket, gondolok itt például a miniszterelnöknek március 15-én Magyarország gyarmatosításáról szóló kijelentésére, mely külön elemzést kíván. Természetesen, ha tovább akarjuk szaporítani az ellenünk hozott intézkedéseket, vagy pedig még az EU-t is ott szeretnénk hagyni, akkor lehet a feszültségeket tovább fokozni; ezzel azonban aligha tudjuk bárki jóindulatát elnyerni.

2. Az ország szempontjából lényegesen előnyösebb megoldásnak tűnik, ha nem támadjuk az EU-t, a nyugati politikusokat és a médiát, hanem megváltoztatjuk hozzáállásunkat a kritikákhoz, az EU elvárásaihoz. Anélkül, hogy hazánk önállóságát veszélyeztetnénk, elfogadjuk és tudomásul vesszük az Európai Unió alapértékeit, módosítunk jogszabályainkon, törvénykezésünkön, belpolitikai magatartásunkon, hogy abból a vélt ellenfeleink és barátaink semmiképpen ne következtessenek arra, hogy az ország egy autoriter kormányzás irányába próbál elmozdulni. Hogy abból egyértelműen kitűnjék, hazánk - az EU más országaihoz hasonlóan -, demokratikus jogállam. Nem célja, hogy intézkedéseivel teljesen ellehetetlenítse az ellenzéki pártokat, hanem a demokrácia szabályait betartva próbálja az országot irányítani. Hiába fejtik ki politikusaink azonban Brüsszelben és Barroso elnöknek írt leveleikben, hogy messzemenően igyekszenek eleget tenni az EU elvárásainak, ha ugyanakkor itthon, nem titkon, bezárt ajtók, ablakok mögött, hanem százezrek előtt a legkeményebb szavakkal illetjük őket. Be kellene szüntetnünk a kettős beszédet, Brüsszelnek pedig a kettős mércét!

Az EU-tól és  a nyugati médiától kapott  kritikákra adott válasz új eleme bukkant föl, mely szerint nem kívánunk „gyarmattá” válni. Ez a miniszterelnök március 15-i beszédében elhangzott kijelentés kétségkívül rendkívül hatásos, hiszen szellemiségétől, politikai hitvallásától függetlenül, aligha találunk az országban egyetlen olyan polgárt, aki ne tiltakozna az ellen, ha hazáját bármely ország, vagy intézmény (bankok?) gyarmatosítani akarná. A tömeg egy emberként kész arra, hogy demonstráljon a „gaz” Nyugat ilyen irányú törekvése ellen. Jómagam azonban képtelen vagyok arra a kérdésre válaszolni, hogy kik is akarnának és hogyan  bennünket gyarmatosítani, és melyek azok a jelek, amelyek erre utalnának? És miért éppen bennünket? Miért hagyják ki terveikből a többi kelet-európai országot? Ez bizony valóban igazságtalan megkülönböztetés! Politikusaink döntéseit, beszédeit figyelve úgy látom, azt semmiképpen nem tekintik a gyarmatosítás jelének, hogy hatalmas, tökeerős cégek hazánkba telepítsenek gyárakat, ezzel munkaalkalmat teremtenek, és elősegítik, hogy exportunk pozitív szaldót mutasson. Annak viszont semmi jelét nem érzékeljük, hogy a kormány lépéseket tenne a nemzeti ipar megteremtése érdekében. Ez ugyanis magától nem jön létre, felépítéséhez alapvetően szükséges a kutatás-fejlesztés (K+F) jelentősebb mértékű támogatása. Ezt már évek óta „hülye gyerek” módjára ismételgetem, érdemleges eredmény nélkül. Rámutattam Dél-Korea és Finnország példájára, ahol a saját kutatásaikra támaszkodva megteremtették a nemzeti ipart. Ennek a nézetnek az erősítése érdekében hozom fel Papp Istvánnak, a Microsoft új magyarországi vezetőjének kijelentését, aki szerint „a válságra az innováció, a megújulás a válasz”. „Az IMF/EU tárgyalások sikere nélkül …” „nagyon nehéz  Magyarország gazdasági helyzetét  gyorsan és érdemben  javítani”. (Népszabadság, március 3.). Ha ezen a téren nem történik érdemi változás, akkor ha nem is gyarmattá, de bérmunkából élő országgá válunk.

Tudomásul kellene már vennünk, hogy nem vagyunk gazdag nagyhatalom, minden ellenkező híresztelés ellenére nagyon nagy szükségünk van arra a pénzügyi segítségre, amelyet az EU-tól kapunk. Hogy ez az összeg az elmúlt években mennyiben járult hozzá hazánk fejlődéséhez, azt nem szükséges részletesen taglalnom. Csak mellékesen jegyzem meg, a Fidesz (+KDNP)-t a  2010-es választáson nem azért támogatta a szavazók kétharmada, hogy a fél világ ellen harcba szálljunk, hogy szellemi (és némi anyagi) erőnket az általuk indított szabadságharc megvívására fordítsuk. Miniszterelnökünk megfeledkezik arról, hogy szabadságharcainkat mind elveszítettük, és vezetőink nagy árat fizettek érte. Ennek elkerülése érdekében javaslom a „szabadságharc” helyett más szó használatát, például a „szellemi párviadal”, vagy „véleménycsata”, amit még meg is lehet nyerni, és nem jár „véráldozatokkal”. Az ország népe elsősorban munkát, jobb megélhetést kíván, és nem szeretne a támogatott politikusai által iniciált, hazánk számára kétes eredménnyel járó „háborút” vívni.

Nagyon valószínű, hogy az EU-pénzügyminiszterek néhány hónap múlva sorra kerülő ülésén engedélyezni fogják a teljes kohéziós keret megnyitását Magyarország számára. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az irántunk érzett aggályaikat már sikerült megszüntetnünk. Ez bizony politikusainktól és a médiától alapvető hangnemmódosítást és a kevésbé demokratikusnak látszó intézkedések megváltozását kívánja meg. Hitelünket, hazánk nemzetközi elismertségét néhány megfontolatlan beszéddel és intézkedéssel nagyon könnyű tönkretenni, annál nehezebb azonban teljesen helyreállítani.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja. Iványi György Solymosi Frigyes cikkére írt válaszát itt olvashatják.