Az elmúlt hét magyar gazdaságpolitikájának fordulatait nagyjából úgy lehet összefoglalni, hogy a miniszterelnök szerint a szociális piacgazdaság megbukott, magyar modell következik, aminek fő eleme mindig épp az, ami azon a héten napirenden van, plusz kamarai tagság, 50%-ban magyar bankrendszer, és magyar kisvállalatok, meg a Coca-Cola, és majd aki dolgozik, annak nagyon jó lesz a százezer forintos minimálbér (meg a sokat emlegetett 47 ezer forint), ellenben az élősködő szolgáltatóknak, pláne pénzügyi manipulátoroknak lesz nemulass.

Ez a világkép, hogy Chestertont idézzük, tökéletesen logikus, tökéletesen koherens és tökéletesen téves. Az Orbán és kritikusai által is osztott tévedés kiindulópontja, hogy a piac kudarcot vallott, mert egyrészt túlságosan jutalmazta a „nem termelő” szereplőket, másrészt nem garantálta minden esetben a „becsületes munka” jutalmát, és csődbe vitte a nemzetállamokat.

Mivel ez a tévhit makacsan tartja magát, érdemes megint elismételni: a szociális piacgazdaságból rendre a szociális rész bukik meg, nem a piac. Az amerikai ingatlan-bukta mögött a szociális okokból államilag garantált hitelt nyújtó intézetek állnak, Európában pedig azok az államok nem tudnak mit kezdeni az óriási adóssággal, amelyek erőn felül fizettek szociális juttatásokat (Görögország), vagy ahol erőltetett beruházások zajlottak.

Azt sem árt megjegyezni, hogy ma a világon elfogadott értelemben vett jólétet teremteni egy nemzetállam sem képes önállóan. Egyszerűen azért, mert korszerű, de ma már alapvetőnek számító használati tárgyaink zöme (a mobiltelefontól a számítógépen át az autóig) nem készülhetne el csupán egy ország know-how-ját, termékeit felhasználva, de sokszor még egy kontinens sem elég. Tehát nem arról van szó, hogy mindent Kínában gyártanak.

Még ezeknél is nagyobb, ámde nem új, sőt klasszikus tévedés azonban azt hinni, hogy létrejöhet egy olyan rendszer, ahol a különböző munkák „társadalmi hasznosságuk” alapján nyerik el a jutalmukat, és soha többet senki nem fog haszontalan dolgokkal nagy pénzt keresni. Ilyen rendszer nincs – ennek ugyanis az volna a feltétele, hogy az értékítéletet alkotó entitás (legyen az kormányszerv vagy valami orákulum) minden pillanatban tökéletesen ismerje minden szereplő összes választási preferenciáját. Vagy esetleg tökéletesen rájuk tudja kényszeríteni saját akaratát.

Paradox módon erre egyébként épp Orbán Viktor maga hívta fel a figyelmet a Cola-partnerség kapcsán, amikor arról beszélt, a Coca-Colára az emberek vágytak. Mert hát pont ez a lényeg. A „termelő” és a „nem termelő” cégek közti különbségtétel mesterséges és irreleváns – ha lenne bármi alapja, akkor nem egy elég rossz ízű, egészségtelen, népegészségügyi termékdíjjal sújtott ital lenne a nyugati világ egyik kedvence, és nem erre vágyott volna a szocialista világ, benne Orbán Viktorral.

A különbség a keresett terméket, árut, szolgáltatást kínálók és a többiek között van. Előbbiek képesek hozzáadott értéket előállítani, utóbbiak nem, akármennyit is dolgozzanak. Ne feledjük, papíron a görögök voltak az unió szinte legszorgalmasabb népe, és elképzelhető, hogy tényleg el is töltöttek annyi időt a munkahelyükön. De olyasmit csináltak, amire volt kereslet? Ugyanígy, a magyar közmunkaprogramban is dolgozhatnak akárhányan, ha egyszer már minden árok ki van kaparva, valódi kereslet nincs, csak a munkanélküliség átcímkézéséről van szó.

Ezekben a módszerekben, ismétlem, semmi újdonság nincsen, Keynes óta próbálkoznak velük a demokratikus és szabad Nyugaton, számtalan – sokkal diktatórikusabb – variációt láttunk Keleten, amelyek mind számtalan elemben különböztek, egy azonban közös volt bennük, hogy megbuktak. Kivétel nélkül. Valószínűleg a magyar implementációnak is ugyanez lesz a sorsa.

Azonban még mindig több konkrétum tudható róluk, mint a magyar modell többi eleméről. Az általánosan kötelező kamarai regisztrációnak például az égvilágon semmi haszna nincs. A céhrendszer a középkor után megszűnt szerencsére, a regisztrációs díj a vállalkozásoknak egy újabb teher, a kamaránál létrejövő cégadatbázissal meg senki nem tud semmit kezdeni, van helyette közhiteles változat amúgy is, a regisztrált vállalatok pedig érdemi előnyhöz nem jutnak.

A magyar tulajdonú bankrendszer meg gazdasági nonszensz, nincs olyan magyar tőkés csoport, ami ekkora részesedést bírna szerezni a piacon, és ha még különféle nem túl tiszta eszközökkel rá is segítenének, akkor sem jutnának sehová, mert például nem lenne honnan forrást bevonniuk.

Elképzelhetőek persze még további újítások is, például a jegybanki devizatartalék elköltése (és egyben felhívás a forintárfolyam elleni spekulációra), az uniós források lehívási rendjének megváltoztatása, vagy bármi más. Ezekkel azonban nem érdemes foglalkozni, mert az is a magyar modell része, hogy az elkövetkező húsz év sikereit atombiztosan megalapozó tervekből hetente kerül elő másik, ami az előzőekkel köszönőviszonyban sincs.