A 2010-es kormányváltás előtt igen sokan gondolták azt, hogy igazából a Fidesz is csak a választási győzelem érdekében mond nagyokat, ám a háttérben ott lapul a Nagy Terv a gazdaság konszolidálására, amelyért cserébe egy ideig még Hoffmann Rózsát is el lehet viselni. Aztán kiderült, hogy Nagy Terv nincsen, és a fő attrakció valójában az eleve kudarcra ítélt ideológiai átformálás, amely egy sosemvolt ideált próbál elérni, és a gazdaság csak valami bosszantó mellékkörülmény, csak a baj van vele, nem hajlandó úgy működni, ahogy azt előírják neki.

Hajlamosak voltunk azt hinni: a hazai gazdaságpolitika lényege, hogy aki némi lobbierővel bír, az érvényesíti az elképzeléseit, legyen szó dohányárusításról vagy plázastopról, egyébként úgy se történik semmi, a hiányt meg ráverik azokra, akik szembejönnek, és nem valószínű, hogy valaha is szavaznak (multinacionális vállalatok, a segélyekből élők legszegényebbjei, stb.), aki pedig ezen változtatna, az takarodjon, akár magyar költségvetési szakember, akár az IMF. A sikerek nem maradtak el: az államadósság 3600 milliárdnyi vagyon benyelése után körülbelül ugyanakkora, csak sokkal nagyobb felárral finanszírozható (leépülni tehát nemigen fog), legnagyobb külkereskedelmi partnereink növekedése vagy stagnálása ellenében recesszióban vagyunk, új munkahely pedig csak az államilag finanszírozott, valódi értéket keveset teremtő, de annál megalázóbb tömeges utcaseprő- és ároktisztító-iparban lett.

Szerencsére azonban nemrég kiderült, rosszul értelmeztük az eddigieket, a Nagy Terv mégiscsak létezik, sőt amit eddig láttunk, az csupán a kezdet. A másodállásban a Heti Válasz jegyzetírójaként tevékenykedő Matolcsy rovatának egyik cikkében elárulta, hogy igazából fejlődünk. Kis állammal, alacsony adókkal, versennyel, sok tudás megszerzésével, és célzott, hatékony szociális támogatásokkal. A mai napon a parlamentben lényegében megismételte állításai egy részét, szerinte okosan, takarékosan, a jövőt nem felélve működik az állam.

A Nagy Tervvel egyetlen apró probléma adódik, nem erre a valóságra készítették. Az ember az elmúlt két évben belefáradt abba, hogy Matolcsyn gúnyolódjon, és kijelentéseit fordítsa szembe korábbi kijelentéseivel vagy a józanésszel. A gazdasági miniszter vagy nem e világból való, vagy hazudik, mint a vízfolyás. A Heti Válaszban a The Economist összeállítására támaszkodó eszmefuttatásában kifejti, hogy Magyarországon csökkentek a társadalmi egyenlőtlenségek az elmúlt három évtizedben, miközben nem kell tanulmányokat idézni ahhoz, hogy tudjuk, pontosan az ellenkezője igaz, elég kimenni az utcára. Kevés ennél látványosabb folyamat volt.

Az országgyűlési produkciója ennél is nagyszerűbb. Az államadósságról szóló vitában, annak a vélekedésének adott hangot, hogy a baloldal szavazatokat vásárolt a hitelekből (ami igaz), ám amikor azt a költői kérdést tette föl, hogy hová tűnt a pénz, amit 2002 és 2010 között vettek fel a magyar kormányok, már úgy felelt magának, hogy a bankok zsebében. Miközben – így Matolcsy – béreket sem emeltek (kétszer száz nap?), otthonokat sem teremtettek (fészekrakó program megvan?), a 13. havi nyugdíjat pedig elvették (melyet ők vezettek be). Nyilván nem abból adódnak a bajok, hogy a korábbi baloldali kormányok mindezeket nem tették, hanem éppen ellenkezőleg: pontosan ezt tették.

Amennyiben viszont nagyvonalúan eltekintünk a kiindulási alaptól, attól, hogy mi és hogyan történt a korábbiakban, a Nagy Tervvel úgy is gondok vannak.

Az állami szerepvállalás nem csökkent, sőt számos meglepő területen különösebb indok nélkül növekedett is. Nem hiszem például, hogy a fejlődés kulcsa, ha megpróbáljuk betiltani a magáncégek nyújtotta időjárás-előrejelzéseket. A verseny sem kifejezetten erősödött, sőt az állam számos helyen próbál meg beszállni a saját szempontjából kedvezőbb feltételek mellett, és számos területen próbálja a saját cégei felé dönteni a pályát. Ilyen például a liberalizált energiapiac, ahol az állam gyakorlatilag megszabja, hogy senki sem lehet olcsóbb az állami cégnél, vagy akár a pénzforgalom piaca, ahol az állam megpróbálja ráverni az elavult sárga csekkek tetemes pluszköltségeit a szolgáltatókra (hogy a Postának jobb legyen). Esetenként pedig maga az állam alakít kartellt. A tudáshoz való hozzáférés sem látszik bővülni, az alap- és középfokú oktatásban a jobb iskolákat kinyíró egyentanterv lesz, minden óra helyett tornaórával, a felsőoktatásba pedig egyre kevesebbeknek van esélyük bejutni. A segélyek általános korlátozása meg éppen hogy ellentétes a célzott, hatékony támogatás elvével.

A folytatással kapcsolatban is lehetnek persze kétségek. A miniszter szerint például a monopolhelyzet megtörését szolgálják a különadók, később pedig nonprofit (!) magyar (és állami) cégek jelenhetnének meg a szolgáltatások piacán. Ez azért különösen érdekes, mert sem a bankszektorban, sem a telekommunikációs szektorban nem volt és nincs monopólium. A magyar bankrendszernek számos baja lehet, de a monopóliumok nem jellemzőek, számos nagyobb és kisebb cég kínál mindenféle szolgáltatást. A telekommunikációban pedig mindenki emlékezhet rá, milyen volt az, amikor a magyar állam nonprofit cége nyújtotta a szolgáltatást (nyilván szigorúan szakmai alapon), ehhez képest ma tucatnyi céghez lehet besétálni, és pár órán belül telefonhoz, internethez, tévéhez jutni, mobiltelefont pedig már a sarki közértben is lehet vásárolni. A munkanélküliség közfoglalkoztatással való felszámolásáról is ejtettünk már szót, érdemes azt még hozzátenni, hogy az így létrejövő bújtatott munkanélküliség hosszú távon a munkavégzés morálját is végletesen rombolja. Ahogy azt már egyébként tudjuk.

Azt is tudjuk, a folytatásban mindezek helyett a kormány arra számít, 2013-ban több uniós forrás kerül a gazdaságba, holott fejlettségi szintünknek megfelelően a plusztámogatások csökkentése várható. A kormány alacsonyabb kamatszintet vár, ami az eltérített monetáris tanáccsal megvalósulhat, igaz, ez jelen körülmények között nem növekedést, hanem inkább inflációt fog gerjeszteni.

Elméletileg persze lehetséges, hogy az állami tulajdonra hatékony verseny épül, és ez aztán óriási fellendüléshez vezet, és 2013-tól tényleg jön a növekedés – csak hát minden konzervatív központi kiindulópontja, a történelmi tapasztalat még sosem látott ilyet. Látott már viszont számtalan, az állami túlhatalom miatt csődbe jutó országot és vállalkozást. Meg számos, be nem teljesült jóslatot sok százalékos magyar fellendülésről, amelyet tavalyra és idénre jósolt ugyanez a kormány.

Persze a csodavárás is egy lehetséges álláspont, viszont célszerű lenne felkészülni egy némileg realisztikusabb gazdasági pályára. Mert például történhet az is, hogy az IMF-tárgyalások megszakadása miatt az előzetesen kalkulált kedvezőbb kamatfelárat nem sikerül elérni, ami újabb félmilliárd euró körüli lyukat üt a költségvetésen. Eközben a központi költségvetés kisegíti a települési önkormányzatokat újabb több mint kétmilliárd euróért. Az is könnyen elképzelhető, hogy a legújabb csomagok egyenleghatása sem lesz a számításoknak megfelelő. Ezen kívül folyamatban van számos per a különadók miatt, ahol szintén nagy eséllyel veszít az ország 1-2 milliárdot. Euróban, szintén. És hát választás is lesz. Olcsó pénzt pedig nem kap a kormány (még a belső-ázsiai olajdiktatúráktól sem, és valószínűleg azoktól a kínaiaktól sem, akiknek van 250 ezer eurójuk, mert ők meg nem ide akarnak jönni), valahonnan tehát pótolni kell, azonban ha kivesz a devizatartalékból, az rögtön a forint gyengülésével jár, ami megint számos kellemetlenséget fog okozni. A kormány pedig erre láthatóan nincs felkészülve, legfeljebb annyira, hogy igyekszik 2014 utánra tolni, amit csak lehet. Miközben 2014 után is szeretnének kormányozni. Ha lesz még mit.