Sok mindennel igen, de azzal biztosan nem vádolhatók az ellenzék pártjai, hogy démoni ravaszsággal szövögetnék a kormányváltás történetének eltéphetetlen szálait. A dolgok jelenlegi állása szerint az LMP azért szakad ketté, mert a társaság egyik fele azt mondja, hogy az ég kék, a másik fele szerint azonban ez nem igaz, mert az ég kék. Biztosan van itt valami akcentuskülönbség, amit hétköznapi füllel nem hallani. (Valójában mindketten tévednek, hiszen az ég kék, de ez most mindegy).

A nem hétköznapi fülek gazdái ebből a zsivajból is kihallják a számukra kedves dallamot. Ilyenkor felvesznek egy sajátos beszédhelyzetet, mintha ők az LMP korábbi vagy potenciális szavazói lennének, és ebből a pozícióból mondják meg, mit kellene tenni. Holott azért örülnek/dühöngenek a hétvégi döntés miatt, mert az a tényleges pártjuknak előnyös/káros. Ez a jelenség nem új. Korábban az SZDSZ-t bazergatták a köztudatban valami miatt a liberális párt támogatóiként számon tartott, amúgy mindig is az MSZP-re szavazó értelmiségiek, amikor az SZDSZ az önállóság leghalványabb jelét mutatta. MDF, konzervatív értelmiség: detto.

Innen, és még sokfelől nézve teljesen érthető az LMP idegessége, ha az MSZP szóba kerül. Másfelől nézve meg nem, de most ez is mindegy. A szocialista politikusok és lelkes híveik a világ egyetlen természetes állapotának azt tartják, ha a nem fideszes politikai mezőben létező valamennyi szereplő velük köt szövetséget, amit magától értetődően ők dominálnak. Tizenvalahány évig arra kondicionálták a nyilvánosságot, hogy nekik az együttműködés számtani kérdés, ha ők a nagyobbak, márpedig mindig ők a nagyobbak, akkor a kisebbik partner ne ugráljon (ld: Szili Katalin és a köztársasági elnök-választás), és most csodálkoznak, amikor azok is menekülnek tőlük, akik egyébként, az általános vélekedéssel ellentétben, nem tartják őket eleve reménytelen gazembereknek. Vagy igen, de a fideszeseket még inkább.

A fordítottja is ismerős. Az Index és az Origo szerzői, valamint sokan mások azért boldogok, mert a bátor LMP független marad, és nem kér sem a Fideszből, sem az MSZP-ből, egyik kutya, másik eb. Már csak az a kérdés, hogy ezt a következtetést miből vonták le. Az új frakcióvezető szerint „nem zárja ki az LMP, hogy csatlakozni fog az Együtt 2014-hez, de előbb tárgyalni kell”. Ő a függetlenségpárti. Ezzel szemben a távozó frakcióvezető úgy gondolja, hogy előbb tárgyalni kell, és ha sikerül megegyezni, akkor lehet, hogy az LMP csatlakozni fog az Együtt 2014-hez. Ő a nem függetlenségpárti. Őrületes különbség.

Persze, az is lehet, hogy csak ügyetlen nyilatkozatok ezek, és lényeges stratégiai nézeteltérés választja el őket, amit előlünk titkolnak, nem pusztán a személyes utálat, amit nem titkolnak. Mindezt nem LMP-szavazóként mondom, mert az nem voltam soha, bár az elmúlt két évben, a legmélyebb kétségbeesés pillanataiban ez is felvillant bennem, igaz rövidebb időkre, mint a részecskegyorsítóban a Higgs-bozon, mert ilyenkor valahogy azonnal megszólal Schiffer András, és olyanokat mond, hogy a kormánypártiaknak „semmilyen kezdeményező javaslatuk nem volt annak érdekében, hogy például felül lehessen vizsgálni európai uniós szinten a tőke és az áruk szabad áramlásának dogmáját”. Máris szertefoszlott a varázs.

Kívülállóként viszont nem érteni őket. Sokan értelmezik úgy, hogy az LMP dilemmája az, hogy megőrzi-e maradéktalanul az elveit, de akkor semmit nem tud megvalósítani belőlük, vagy felad egy-két elvet, cserébe a többit érvényesítheti. Ez egy örök dilemma, nem csak az LMP-é, ugyanakkor, szerintem, itt másról van szó.

A „se nem Fidesz, se nem MSZP”-tétel önmagában nem politikai tartalmat fejez ki, hanem identitást. Megjelenít egy érzületet, amely azt a politikai közösséget többek között, a születésétől összetartja. Az identitás nélkülözhetetlen eleme a politikának, az LMP történetében pedig „az előző húsz év” gyakorlatának elutasítása az identitás egyik legfőbb összetevője, bármennyire felszínes is. A „mi vagyunk az igaz magyarok, akik a kommunistákat gyűlölik, kivéve Pozsgai Imrét, Martonyi Jánost, Stumpf Istvánt stb, stb.”, vagy a „mi már 1970-ben demokraták voltunk, azóta képviseljük egyedül a felvilágosodást, csak az egyház meg ne haragudjon” identitások sem jobbak, hogy lássuk, milyen a választék.

A politikai tartalom más. Az tartozik ide, amit az emberi jogokról vallanak (szimpatikus nézeteket), vagy amit az alkotmányosságról (szintén) no meg a gazdaságról (irtózatosan lütyő dolgokat, lásd Schiffer fent). És itt jön a probléma. Az az LMP baja, hogy a politikai identitása és a tartalmi politikája került kibékíthetetlen ellentétbe egymással. Mert az identitás elemeit kritikai vizsgálódás tárgyává lehet tenni, éppen a tartalmi elvek felől. Hisznek a joguralomban és a köztársaságban, (tartalom). Egyformán ítélik el a demokráciaromboló MSZP-t és Fidesz-t (identitás). Még mindig? Az egypárti Alkotmány és az előre elcsalt választás ellenére is? A Fideszhez vagy Bajnaihoz áll közelebb az LMP véleménye a médiatörvényről, az oktatásról, az élettársi kapcsolatokról, Európáról satöbbi, satöbbi?

Az a helyzet, hogy az LMP eredeti identitását a saját politikájának tartalma és az elmúlt két év tarthatatlanná teszik. Vagy-vagy. Alkotmányosság, jogegyenlőség, szabadság – ez következik az LMP alapelveiből. Önálló pólus – ez pedig az identitásából. Az egyiken módosítani kell, mert a párt a kognitív disszonancia valamennyi szorongásos tünetét produkálja.

„A mostani kongresszussal a párt bebizonyította, hogy hű maradt alapelvéhez. Amiben benne van, hogy az ellenfél legyőzése nem lehet fontosabb, mint önmagunk megtartása” – dicsér az említett Index-cikk. De melyik alapelvéhez? A tartalmihoz vagy az identitásból következőhöz? A kettő ellentmondásban van. És melyik önmagunkat tartják meg? Azt, amelyik egyforma távolságot tart a két oldaltól, vagy azt, amelyik minél hamarabb helyre akarja állítani az alkotmányosságot? Együtt nem megy, hacsak nem hisz valaki az LMP kétharmados sikerében.

Egyébként pedig, ha már ennyire hangsúlyos lett az elvek melletti kiállás értéke, ami örömteli, de mindenképp váratlan fejlemény, akkor bátortalanul felidézem azt a korszerűtlen eszményt, miszerint adott esetben egy magasabb rendű cél elérése, és ennek érdekében az ellenfél legyőzése lehet mérhetetlenül fontosabb, mint önmagunk megtartása. Annyira, hogy hozzá képest az egyenlő távolságtartás szempontja, merőben elvtelen, taktikai helyezkedéssé válik.

*

Ráadásul ez egy olyan egyenlet, aminek volna jó megoldása. Méghozzá az, hogy az egész kérdést eltolják néhány évvel. Mert nem a programegyeztetésnek és a választási felkészülésnek van itt az ideje. Ez mind ráér akkor, ha sikerült elérni, hogy legyenek szabad és tiszta választások. Addig mindegy. Mindegy, hogy az LMP hova áll, mi a programja és ki a jelöltje, mindegy, hogy Együtt 2014 vagy Külön 2014. Teljesen mindegy.

„Ha az a helyzet, hogy csak egy masszív kooperáció győzheti le a Fideszt a választáson, akkor az a feladat, hogy létre kell hozni egy olyan koalíciót, amelyben jó szívvel részt tudnak venni az alkotmányos demokrácia jobboldali hívei is” – írja Rauschenberger Péter ezeken az oldalakon, majd hozzáteszi, hogy „jobboldali szavazói csak akkor lesznek ennek a szövetségnek, ha egyértelmű az MSZP felé való zártsága”. Ezekkel a megkötésekkel aztán végképp nem váltható le a Fidesz, már amennyiben a matematikának van még létjogosultsága Matolcsy országában, másrészt ilyen koalíció ne jöjjön létre, mert az alkotmányos demokrácia jobboldali és baloldali hívei azért vannak külön pártokban, mert különbözőképpen gondolkoznak a kormányzás tartalmi részéről. Méltányos és konszenzusos választási szabályok mellett nem lenne szükség ilyen perverz koalícióra.

Az tehát a feladat, az egyetlen feladat, hogy ezeket a szabályokat az ellenzéki pártok kikényszerítsék. Úgy is mondhatnám, hogy alkossanak technikai koalíciót, amint azt az LMP korábban felvetette, annyi különbséggel, hogy a Jobbik helyett Bajnaival. Ez azért nem rossz csere. Valamit mondani kellene a zöldeknek, hogy ha ez az összefogás még a szélsőjobbal is vállalhatónak tűnt, akkor az új felállásban miért nem az. A technikai koalíció azért jönne létre, hogy a szabad választások megszervezését elérje. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy megváltoztatják azokat a kétharmados jogszabályokat, amelyek egyszerű többséggel kormányozhatatlanná teszik az országot, beleértve a független intézmények élére kinevezett személyek hivatali idejének hosszát. Nem azért találták fel a választásokat, hogy a nyakkendők színéről lehessen kizárólag dönteni, miközben a politika maga megváltoztathatatlan. Demokrácia esetén ez nem vélemény, hanem definíciós kérdés.

Ha nem sikerül elérni, akkor bojkott.

A múltkori cikk az Olvasók kisebb körében nem szándékolt rémületet váltott ki, mert a bojkott miatt beláthatatlan ideig tartó Fidesz-uralomra számítanának. Éppen ellenkezőleg. Három hónapig nem tudnák tartani a kialakult helyzetet. Sokkal, de sokkal hamarabb véget ér ez a rémálom, mintha az ellenzék asszisztálna hozzá.

Ha lesznek megint szabad választások, eljön az LMP ideje is, amikor az identitásuk és a tartalmi politikájuk megint összhangba kerülhet egymással. Előbb le kell győzni Szauront, aztán lehet meditálni azon, hogy legyen-e Középföldén atomerőmű vagy ne. Ha elügyetlenkedik, a gyűrű szövetsége azelőtt felbomlik, hogy megkötötték volna. Zsarnokok közt cinkos, aki béna. A kis különbségek nárcizmusába egy ország veszne el.