Nincs értelme sopánkodni rajta, hogy mi lett ezekből a kedves lányokból és fiúkból.

Mindannyian megváltoztunk.

A Fidesz a magyar élet meghatározó ténye, s az is marad még sokáig, gondolom. Persze nem párt – föltehetőleg több polgármestere van, mint ahány aktív tagja –, hanem a szokásos, helyi potentátokból, hivatalnokokból, bonyolítókból, macherekből, pénzeszsákokból, ágensekből és sajtóhiénákból álló hatalmi konglomerátum, mint a régi, leválthatatlan „kormánypártok” voltak hajdan, a harmincas évek előtt.

A többi magyar „párt” is ilyen, pedig az SZDSZ és a Fidesz nem így indult: mindkettőnek zivataros belső élete és sajátos mozgalmi kultúrája volt. Rég volt, elmúlt, nem fontos ma már.

A Fideszt épp úgy a keresztyén úri középosztály és lateinerség tartja életben, mint Bethlen István gr. Egységes Pártját anno. De mégsem olyan.

Liberális eredetének messzeható következményei vannak.

Negatív értelemben: idegen a magyar múlt mindent eldöntő elitjétől – a főnemességtől, a tisztikartól, a dinasztikus érzésű dzsentritől, az ultramontán katolicizmustól, a kúriáktól és Bécstől – és idegen az első és egyetlen hatásos kísérlettől, hogy leváltsa ezt, vagyis idegen a bolsevik pártállam bürokratikus és intellektuális arisztokráciájától. A közkeletű publicisztika éppen e kettőhöz szokta fantáziátlanul hasonlítani (olykor egyszerre), ez is mutatja a magyar politikai képzelőerő és történelmi intuíció kissé szűkös határait. A Fidesz – ahogyan Rimbaud javasolta – mindenestül modern.

Persze a szovjet típusú államkapitalizmus is modern volt: az ellenfelei is azok, és a Fidesz – lényegi fontosságú – antikommunizmusa is liberális, nem pedig hűbéri-reakciós eredetű. A bolsevik rendszerben (és a szociáldemokráciában) továbbra is azt a két elemet ellenzi a leghevesebben, amelyet liberális ifjúkorában: az egyenlőségi törekvést és a racionalizmust. Ezt a liberalizmustól vette át a neokonzervatív és posztmodern világlátás.

Az egyenlőséget a tömeguralom (csőcselékuralom), az egyformaság és az irigy neheztelésből (ressentiment) eredő regresszív dinamika szinonimájának tekinti. Akárhogy csűri-csavarja a Fidesz, ez az individualizmus egyik válfaja, amelyet ősreakciós szövetségesei miatt titkolni kénytelen. Az evvel szembeszegezett meritokratikus (ha tetszik: őszinte karrierista) szónoklás szintén individualista jellegű. És hagyományellenes: hiszen ha az érdem (meg az osztályzat, a tudományos cím és a „nyelvvizsga”) számít, akkor nem a jó családból való úrigyerekek kerülnek fölül, hanem mindenféle gógyis csajok. Ezt Reichsverweser Vizeadmiral a. D. von Horthy (ehem. Flügeladjutant seiner k. k. Majestät), gr. Bethlen, gr. Teleki, gr. Bánffy másképp gondolta. Ők nem Orbán – és viszont.

A racionalizmus (amelyet Joseph de Maistre-től és Edmund Burke-től Friedrich-August von Hayekig és Michael Oakeshottig bírált minden liberális és konzervatív, aki csak adott magára: az antiracionalizmus a jobboldal egyik fő eszmei jellegzetessége, amióta világ a világ) a whig diskurzusban a tervezést, pontosabban: a tervezhetőségbe vetett hitet jelenti, azt a meggyőződést, amely szerint az ész irányíthatja a társadalmi folyamatokat, és morális értelemben „megjavíthatja” a világot. (A magyar politika egésze olyan konzevatívvá vált, hogy az ész okafogyását minden befolyásos tényező vitathatatlan alapigazságnak tekinti. Dicső lobogónkra a „fortwursteln”, a „valahogy tovább vacakolni” heroikus jelszavát hímezték honleányi kacsók. A dolog annyira elfajult, hogy a „racionális” a vulgáris közbeszédben annyit tesz, mint „alantasan számító”.)

Az ésszerűn és mérsékelten túli, „természetes” spontaneitás kiváltképpeni terepe persze a piac, amely folyamatosan termeli és újraosztja a hierarchiát. (A magyar politika egészének konzervatív karakterét jelzi az is, hogy a küzdőfelek kölcsönösen racionalizmussal – azaz „gazdaságellenes”, értsd: tőkeellenes állami-morális beavatkozással – vádolják egymást.)

A Fidesz politikájának „gyökértelen” liberális eredete megmutatkozik a klasszikus jobboldal két nagy témájához – a Nemzethez és a Hagyományhoz – való mélységesen ambivalens viszonyában.

A Fidesz „posztmodern” színezete lehetetlenné teszi számára, hogy nacionalista legyen. (A nacionalizmus különben is ősidők óta halott.) A Fidesz nem nacionalista, hanem etnicista. A nacionalizmus – amelynek voltak demokratikus, emancipatorikus és fölszabadító aspektusai (is) – politikai jellegű, referenciatartománya a politikai közösség, a honpolgárság (a nemzeti önrendelkezés az autonómia, az önkormányzati elv egyik történeti alakváltozata). Ez a posztmodern etnicizmus szemszögéből nézve közel áll a fölvilágosító észvalláshoz. Az etnicizmus biopolitikai árnyalatú, posztliberális defenzíva: a nehezen meghatározható etnikum („ethnie”, mondja Durkheim) ferdén hasítja keresztbe az alkotmányos (politiko-morális) nemzetfogalmat, nincs közvetlen vonatkozása az államisághoz. A klasszikus nemzetállammal szemben szubverzív, fölforgató – csak a csatakos etnikai lázban élhet, s ennyiben egyáltalán nem konzervatív, hanem a fölbomlott szabadelvűség mérge és ellenmérge (ez okozza a lázat).

A hagyomány nehezen megfogható valami – olyasmi, amit kimondatlanul és kimondhatatlanul „tudunk”, „ismerünk”; ehhöz a Fidesz túlságosan modern. Minden valódi magyar konzervatív ösztönösen tudja, hogy a meghatározhatatlan, sejtelmes „magyar hagyomány” Arany és Krúdy, nem Wass és Nyirő. A műemléki fölügyeletet megszüntető, a székesfehérvári királyi emlékeket rohadni engedő, a Báthoryak, Bethlenek, Rákócziak, Kemények, Apafiak, Aporok, Kornisok, Telekiek helyett talmi irredentákat – köztük is a legbutábbakat – használó Fidesz nem tradicionalista. Ez propaganda, nem pietás.

A hagyományos tekintély nem alkalmas mozgósításra. A mozgalom nélküli mozgósítás – a Fidesz politikájának gerince – a szubjektivitás látszatát keltő jéghideg technika.

Evvel áll szerves összhangban a vezető sajátos kultusza.

Orbán Viktort nem szeretik, hanem félik és tisztelik. Orbán Viktor hangja nem a tekintély és az érzelem hangja – ilyen az autentikus konzervatív vezető: Churchill, de Gaulle hangja –, hiszen Orbán gúnyos, fölényes és agresszív, ráadásul elköveti a „pub bore” ismeretes hibáját: göcög a saját tréfáin. Modora az intelligens nagyvárosi kispolgáré: pátosza duzzogás és neheztelés.

A lelkesedés hiányzik a repertoárjából, erőssége a megvető élc. A karizma több, mint a hatalom aurája: Orbán nem karizmatikus vezető, erőt sugároz, nem a vitathatatlan tekintély titokzatos, nyugodt varázsát. Valódi konzervatívok számára ez elviselhetetlen.

Az egyszerre liberális és posztmodern antiracionalizmus ugyanakkor rálelt a kora huszadik századi reakció paneljaira: be vagyunk kerítve, mindenki ellenünk van, egyedül vagyunk. A kozmopoliták, az etnikai korcsok, a kaszton kívüli csandalák, a testidegen Intelligenzbestie típusai, az alacsonyrendű vesztesek doktrinér rajongói, az intellektuális dogmák perverz hitvallói – a melegek, szabadkőművesek, illuminátusok, kommunisták, pünkösdiek, jogvédők, feministák – a rezsim kijelölt ellenségei, akiket nem is a TEK fog legyőzni, hanem az anyatermészet.

A radikális posztmodern jobboldal – akárcsak szentszövetségi-ultramontán elődei – a „természet” kultuszára támaszkodik. A természet (szemben a természetellenes, mesterkélt, művi rációval) egyrészt a piac mint Paradebeispiel, másrészt a „faj”: spontaneitás, nemzés – a tervezhetetlen terjedés, tenyészet, ösztönös cselekvés. A kapitalizmus természetes – ez a mai reakció fő érve és egyetlen igaz hite. A liberalizmus szerint a kapitalizmus nem politikai kategória (értsd: nem lehet tudatos akcióval megváltoztatni vagy fölszámolni), a kapitalizmus védelme a természet fölszabadítása. A kapitalizmus politikai, tehát történelmi megértése a liberalizmuson kívül található: Karl Marx és Max Weber művében például. Mert a liberalizmus szerint a kapitalizmus magánügy: a szerződéses viszonyok terepe, amelyet az állam szabályozhat ugyan, de az államot vezérlő jog csak az emberi természet leírása, ez utóbbit viszont a racionalizálhatatlan szükségletek és vágyak irányítják, a „még több” és a „még jobb” boldogító dinamikája.

A Fidesz állítólagos „antikapitalizmusa” csak a megdicsőített faji önzés; ez pedig nem egyéb, mint a piaci spontaneitás – a tetszőleges alany sikerének naturalizálása és magasztalása – reakciós variánsa. Az etnikum – esetünkben: a „magyarság” – spontán, természetileg „adott” érdekvédelme az általános versengésben: mélységesen polgári. Amikor az ún. demokratikus ellenzék (amely meglehetősen különbözik – finoman szólva – az 1989 előtti demokratikus ellenzéktől: de hát itt minden szót meggyaláznak, miért éppen evvel ne tennék?...) „polgárinak” óhajt mutatkozni, akkor a piac és az egyenlőtlenség természetességét hangsúlyozza a Fidesz etatizmusával és dirigizmusával szemben, s evvel persze a Fidesz kezére játszik.

Hiszen a kapitalizmus védelme már kétszáz esztendeje bújik antikapitalista álruhába, s a Fidesz etnicista propagandája sokkal hathatósabb védelme a tőkének, mint a kapitalizmus nyílt apológiája – ezért áll az okos magyar nagytőke a Fidesz pártján, s ezért nem kér a tőke „alkotmányos” és moralista („demokratikusnak” csúfolt) oltalmazásából, amely fölszítja a népi ellenállást. Hiszen a nép a polgári „baloldal” uralma esetén nagyobb eséllyel kérheti számon az emberi jogokat – amelyeket csak úgy lehet érvényesíteni, ha a tőkés rend engedményeket tesz az egyenlőségnek. Ez pedig – hölgyeim és uraim, kedves barátaim, magyarok – fölöttébb költséges.

A Fidesz persze nem egyszerűen a nagytőke exponense vagy megbízottja, hanem a polgári és az alkalmazotti középosztály paktumát testesíti meg a nagytőkével, amelynek a fideszes etnikai állam a kezese. A maradék proletariátusnak a Munka törvénykönyve módosításával és a szociális segélyezés de facto megszüntetésével végrehajtott alávetése, a szakszervezetek széttiprása, a prekariátus és az underclass jogainak az „osztályharc fölülről” gátlástalan eszköztárával megumbuldált szétverése, a szegénység etnicizálása lehetővé teszi a középosztálynak tett engedményeket.

Megéri.

Ebből stabilitás és rend fakad.

A liberális Nyugat támadásai, a nemzetközi baloldal hörgése és bekiabálásai pedig bizonyítják a Fidesz igazát: amit az idegenek kifogásolnak, az nyilván a magyar etnikum java. A honi ellenzék pedig – éppen a Fidesszel való rejtett, ám mélységesen mély szellemrokonsága miatt – irreleváns.

Üdvözlet a győzőnek.