Az én házam imádság házának hívatik minden nép számára; ti pedig tettétek azt latrok barlangjává. (Mk 11,18.)

Orbán Viktor ezúttal egy felvidéki református templomban prédikálva népszerűsítette kormánya politikáját. A Fidesz-KDNP sokadszor használja céljaira az egyházakat, mely szervezetek ez ellen, hm, nem sokszor tiltakoznak. Ugyanakkor a Szabadság-téri szoborállítás körüli perpatvar is megmutatta: garantált a tévedés, ha valaki egységes tömbként mondana a magyar reformátusságról értékítéletet. Például: az egyik püspök pártolja a Horthy-kultuszt, a másik pedig tiltakozik ellene. Magyar református egyház – paradox módon – sok van, majdnem annyi, ahány gyülekezet. Ebben az egyházban tagnak lenni, saját tapasztalatból mondom, egyszerre jó és nehéz. A magyar reformátusság nemes hagyományaihoz mindenesetre méltatlan, hogy az egyház ócska díszletté váljon a pártpolitika forgószínpadán.

Mentőmissziók és történelmi hősök

Azokban a református közösségekben, melyekben a bibliai üzenet hamisítatlan marad, ennek látható jelei vannak: befogadó szeretet, szolgálat egymás és a rászorulók felé. A református mentőmissziók eredményesen foglalkoznak alkoholistákkal, drogosokkal, a társadalom számkivetettjeivel, hajléktalanokkal. (Én az igazi jézusi alázatot először reformátusoknál ismertem meg.) A református gondolat képes együtt látni a progressziót, vagyis a szüntelen megújulás igényét az alapvetésekhez, a „forráshoz” való konok ragaszkodással. Képes felmutatni a szabadság rendjét, ezt a krisztusi paradoxont olyan kolosszális teológiákban, mint Kálviné vagy Barth-é. Jó, hogy a történelem olyan héroszai, mint Bocskai, Bethlen vagy Bibó, reformátusok voltak; hogy a magyar kultúra olyan nagyjai, mint Balassi, Nemes Nagy, Kodály stb. szintén.

A XX. század legnehezebb időszakában ez az egyház – minden korábbi, súlyos botlása ellenére – a jó oldalra állt. Jó, hogy volt SDG (Soli Deo Gloria) mozgalom, amely bátran szót emelt a kirekesztés és szociális igazságtalanság ellen, hogy volt Jó Pásztor Bizottság, amelyhez a zsidómentő hősként tisztelt, evangélikus Sztehlo Gábor is csatlakozott. Jó, hogy legalább 1944-ben már illegális és tömeges keresztelések, keresztlevelek kiadása, zsidó és nem zsidó üldözöttek ezreinek bújtatása történt a református egyházban. (Mikor Kárpátalján és Szabolcsban megkezdődtek a deportálások, a zsinat vezetői elmentek Horthyhoz – szabályosan könyörögni. A Legfőbb Hadúr – maga is gyakorló református – azt mondta nekik: csupán arról van szó, hogy német szövetségeseinknek munkaszolgálatosokra van szükségük. Mikor megkérdezték, hogy akkor miért visznek nőket, öregeket és kisgyermekeket, Horthy válasza ez volt: „nem akarják a családokat szétszakítani”.)

A háború utáni evangéliumi ébredésekben a református egyháznak központi szerepe volt, és az igazi hívek nem féltek szembeszegülni később a vöröshatalommal. Voltak olyan lelkészek, mint Zimányi József, aki a gulágra, vagy Visky Ferenc, aki román kommunista börtönbe ment a hitéért. Vállalták sokan a megbélyegzést, a hátratételt, a hivatalvesztést akár, mert úgy érezték, az istentelen diktatúrával való együttműködéssel Krisztust tagadnák meg. Ötvenhatnak olyan református mártírjai is voltak, mint a mosonmagyaróvári Gulyás Lajos, aki nem engedte meglincselni a sortűzparancsot kiadó tisztet, s akit rövidesen a hatalom kivégeztetett. És igen, jó, hogy ma is vannak, akik szót emelnek egy Horthy-szobor állítás ellen, mert a becsületet és az egyház egységét fontosnak tartják, a kurzus bálványának való hódolástól pedig irtóznak.

Politikai kufárok és exügynökök

Önmagában nem látok kivetnivalót abban, ha valaki egy erősen vitatható történelmi személyiséget nagyra tart, akár bálványoz, mert mondjuk a frusztrációinak valamiféle szimbolikus megoldását látja benne. Az sem zavar, ha szobrot állít neki a kertjében vagy a birtokán. De a templom az imádság háza, nem a politikai kufároké, vagyis nem azoké, akik miatt nehéz reformátusnak lenni. Bizony nehéz a reformátusság, amikor a „nemzeti” – ami a modern kor hajnalán, mikor a reformáció lokális egyházszervezeteket hozott létre saját nyelvű hitvallásokkal, még azt jelentette: „szabad” – eléje tolakszik az evangéliumi identitásnak. Már az is nehéz, ha „csak” melléje tolakszik. Nem fér meg egy templomban Isten és a mammon. Mi köze van az igazságnak a gonoszsághoz? Vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? És hogyan egyeznék meg Krisztus Béliállal? (2 Kor 6, 14-15)

Nehéz reformátusnak lenni, amikor a hatalomhoz való törleszkedésért a vezetők elárulják és cserbenhagyják a kisebb evangéliumi közösségeket. Nehéz látni, hogy a kommunizmus egykori kiszolgálói és ügynökei, a mártírok emlékét meggyalázva, máig palástot viselhetnek. Nehéz, amikor a hitvallás és a politikai krédó közé egyenlőségjel kerül. Nehéz, amikor egy lépten-nyomon Isten nevét emlegető, az egyházat és a vallást politikailag abuzáló, szociálisan igen kevéssé érzékeny, sokszor bizony hazugságon kapott hatalom képviselői prédikálnak az Isten házában. (Nem csak az a kérdés, hogy mit keres ott Horthy Miklós; az is kérdés, mit keres ott – szónokként – a miniszterelnök, vagy bárki, aki politikai kampánytereppé teszi a templomot.) Nehéz, amikor a származási vagy bármilyen kisebbségekkel szembeni gyűlölködés olyan természetes egyháztagok tömegei számára, akár a levegővétel.

Előretörő nemzeti radikalizmus

Vajon idegen-e ifj. Hegedüs Lóránt a mai magyar református egyházban? Sajnos, erre az a pontos válasz, hogy nem. Teljesen otthon van benne. (A nemzeti radikálisok között egy felmérés szerint 49 százalék a református egyházba bejegyzettek aránya). Hegedüs karakterében csupán megtestesül a nemzeti fundamentalizmus, a romantikus revizionizmus, a mindenütt „zsidóveszélyt” látó, a keresztyénségből faji kérdést csináló szemlélet, ami a reformátusok közé már rég beette magát.

Meggyőződésem, hogy el lehetne távolítani. Eljöhet az idő, amikor az egyház föleszmél, visszatalál eredeti önmagához, felfedezi újra az evangéliumot, és kihajigálja a bálványokat. Voltak ilyen kegyelmi időszakok az egyház életében, lehetnek is még. Imádkozni és dolgozni kell érte, ahogy a régiek mondták.