Offline sötétség az Alkotmánybíróságon
Annyi biztos csak, hogy az Alkotmánybíróságnak fogalma sincs az internetről. A remény ismét Brüsszelben tanyázik.
„A blogok és közösségi oldalak viszont közelebb állnak a (…) magánközlésekhez, mert az ezekben foglalt közlésekhez csak a közlő személy által meghatározott (zárt számú) felhasználó jut hozzá (ismerősök), akiknek ő megengedi.”
Ennyi éppen elég annak igazolására, hogy az Alkotmánybíróságnak fogalma sincs az internet működéséről. Így azt sem tudhatja, milyen hatása van a kommentekkel kapcsolatos döntésének. Ráadásul az idézett mondat és a határozat előadó bírója az a Bragyova András, aki nem a Fidesz kegyelméből lett az Alkotmánybíróság tagja, és aki a vélemény- és sajtószabadsággal kapcsolatos korábbi ügyekben rendre az e szabadságokat erősítő álláspontot képviselte. Ha máson nem, legalább azon el kellett volna gondolkodnia, hogy mivel érdemelte ki az újgerenációs alkotmánybírók támogatását, akik közül egyébként Stumpf István teljesen korrekt különvéleményt írt.
A rossz hír, hogy az alkotmánybírók minden egyéb jellemzőjüktől függetlenül nagyjából egységesen megvetik a médiát, még ha ezt egyes határozatokban jól-rosszul próbálják is leplezni. A médiával és a nyilvánossággal kapcsolatos döntéseikben hosszú ideje mintha inkább a véleményszabadság korlátozná az egyébként igen széles állami beavatkozás lehetőségét, nem pedig az állami beavatkozások korlátoznák a véleményszabadságot. A jó hír, hogy a komment-határozat nem politikai ügy, nem kormányzati megrendelés, hanem az Alkotmánybíróság autonóm álláspontja.
Az Alkotmánybíróság tagjai érdeklődés hiányában nyilvánvalóan kimaradtak az 1990-es évek második felének internet-szabályozási vitáiból, és nem emlékezhetnek arra, hogy ezek a viták az Egyesült Államokban és Európában egyaránt az internet-szolgáltatók felelősségének korlátozásával végződtek. Az Egyesült Államokban 1996-ban, az Európai Unióban 2000-ben fogadták el azt a szabályozást, ami az internetes tartalmakat továbbító, tároló, hozzáférhetővé tevő internet-szolgáltatókat meghatározott feltételekkel mentesítette a felhasználói tartalmakért viselt felelősség alól. Az európai szabályozás szerint mentesül a felelősség alól az a szolgáltató, aki felhasználótól származó tartalom részére helyet biztosít, és nincs tudomása arról, hogy ez a tartalom jogsértő, illetve abban az esetben, ha jelzik felé a jogsértést, azonnal eltávolítja azt. Igaz, a 2000-es szabályozás még nem a kommentelést tartotta szem előtt, mivel az csak abban az időben kezdett tömegjelenséggé válni. De a korábbi viták – pl. „elektronikus üzenőfalon” (ki emlékszik már ezekre) közzétett tartalmak – a kommentekhez igen hasonló kérdéseket érintettek. A 2000-es évek elejére egyértelmű álláspontként fogalmazódott meg, hogy a felhasználói tartalmaknak helyet biztosító szolgáltató fizikailag képtelen ellenőrizni minden általa tárolt információt, viszont minden erre irányuló kísérlete más felhasználók magánéletének és véleményszabadságának indokolatlan korlátozásával jár.
Miközben az Alkotmánybíróság a határozat egészében sajtótevékenységnek, szerkesztői feladatnak tekinti az internet-szolgáltatók működését, egy ponton mégis a nyomdákkal állítja párhuzamba őket. A történeti ív nem problémamentes, hiszen a nyomdák minden egyes kiadvánnyal fizikai kapcsolatba kerülnek, ami az internet-szolgáltatók és a kommentek viszonyára nem mondható el. De ha már nyomda: az Alkotmánybíróság miért gondolja, hogy a nyomda felelős az általa kinyomtatott anyagok tartalmáért? Volt olyan sajtótörvényünk, több is, ami rendelkezett a nyomdák felelősségéről, de azok az időszakok a Nemzeti Együttműködés érettebb állapotát tükrözték, amikor például nem bajlódtak alkotmánybírósági határozatokkal.
Miről is szólt az az ügy, ami elvezetett az Alkotmánybíróság döntéséig? Az ügyfeleit folyamatosan átverő online ingatlanközvetítőről a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE) közzétett egy közleményt, amelyben felhívta a felhasználók figyelmét az etikátlan gyakorlatra. Maga a közlemény a bíróság szerint rendben is volt – azaz az érintett szolgáltatások gyakorlata valóban etikátlan –, de a közlemény hatására egyes felhasználók kommentjeikben „indokolatlanul bántó, sértő” kifejezéseket használtak a csalóval szemben. Még egyszer: az alapkérdés az volt, hogy lehet-e csúnyákat írni egy, az ügyfeleit megkárosító vállalkozásról. A kifogásolt kommenteket az MTE – és a közleményt átvevő Index – ráadásul törölte a honlapról. Ennek ellenére a Fővárosi Ítélőtábla és a Kúria is azt állapította meg, hogy a honlapok üzemeltetői felelősek a honlapon közzétett kommentek tartalmáért. Mind az MTE, mind az Index esetében megállapította a jogsértés tényét, igaz, más jogkövetkezményt nem alkalmazott. E döntések – amelyekkel ellentétes döntést is találunk a bírósági gyakorlatban – legalább próbáltak az európai szabályozási kereteken belül maradni, és indokot találni arra, hogy e keretek az adott ügyben miért nem alkalmazhatók. Az Alkotmánybíróság ezzel szemben teljesen kilépett e keretekből, tudomást sem véve arról, hogy nem ő az első döntéshozó, amelyiknek hasonló kérdéseket tisztáznia kellett.
Mekkora a baj? Ha a szolgáltató a moderált és a nem moderált kommentekért egyaránt felel, ha az sem mentesíti ez alól, hogy első szóra eltávolítja a jogsértőnek mondott tartalmat, akkor az egyetlen ésszerű döntése az, ha a hagyományos kommentelés lehetőségét megszünteti. Marad neki a kiszervezett kommentelés. A Facebook tárt karokkal vár mindenkit, de ezzel éppen a magyar tartalomszolgáltatók forgalma és bevétele csökken a nemzetközi közösségi oldalak javára. Ez még a „globális médiahatalmakban” hívő Pokol Béla figyelmét is elkerülte, pedig az a szabályozási keret, ami indokolatlanul szűkíti a szolgáltatók gazdasági mozgásterét, szintén a vélemény- és sajtószabadság aránytalan korlátozása.
Mindannyian tudjuk, mennyire értékes építőkövei a közbeszédnek a kommentek. A névtelen megszólalások nem éppen a habermasi nyilvánosság magasságát ostromolják. De ha azt kell mérlegelni, hogy ömöljön-e ránk a sokszor teljesen vállalhatatlan fröcsögés, vagy legyen inkább szép nagy csönd, akkor én egyértelműen a fröcsögés pártján állok. Mégpedig azért, mert azon is elég jól mérhető valamiféle közhangulat, vagy éppen a magyar politikai közösség állapota. Ezek a vélemények másképp nem kapnának nyilvánosságot, és éppen a minden korábbinál szélesebb nyilvánosság volt az, ami miatt a 90-es években beleszerettünk az internetbe. A széles nyilvánosság, az meg ilyen. Nem okos, nem kellemes. De tudomásul kellene vennünk lassan, hogy együtt kell élnünk e nyilvánosság mellékhatásaival is, és alapvetően rajtunk múlik – és az oktatási rendszeren, de az most éppen mással van elfoglalva –, hogy azokat elkerüljük. Ehelyett újabb és újabb jogi csodafegyvereket vetünk be, amikről aztán mindig kiderül, hogy kizárólag a tisztességesen működő szolgáltatók életét nehezítik meg.
Az alkotmánybírósági határozat résnyire nyitva hagy egy-két kiskaput. Például azzal, hogy végig „sajtóról” beszél, ami természetesen nem foglalja magában a nyilvános kommunikáció minden felületét. Ebből következhet az, hogy ami nem sajtó, arra ez a döntés nem vonatkozik. Igen ám, de a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületének honlapja mennyiben része a sajtónak? Hol vannak a határok sajtó és nem-sajtó között? Mivel ezeket a kérdéseket a többségi határozat fel sem teszi, ez az út igen bizonytalan.
Talán messzebb juthatunk azzal az értelmezéssel, hogy a határozat csak az adott ügyben fennálló feltételek mellett érvényes. Az alkotmánybírósági eljárás egy polgári ügyben hozott ítélethez kapcsolódik, amiben a polgári bíróság nem szabott ki kártérítést. Maga a határozat is jelzi, hogy „kártérítések esetében is irányadók a véleménynyilvánítás (benne a sajtó) szabadságának korlátozásával kapcsolatos alkotmányos szempontok”, ide értve a közszereplők szélesebb bírálhatóságát. Azaz egy olyan ítélet, ami a tartalomszolgáltatót kártérítés fizetésére kötelezi, további alkotmányos szempontok mérlegelését is szükségessé teszi. Ebbe az irányba mozdítaná a jogértelmezést Paczolay Péter párhuzamos indoklása is. Kártérítési perben ezek szerint nem hagyható figyelmen kívül többek között az, hogy azonosítható-e maga a kommentelő, a szolgáltató eltávolította-e a kifogásolt kommentet, alkalmaz-e moderálást, azaz mindazok a körülmények, amelyekről most azt mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy nem befolyásolják az ügy megítélését.
Ha a rendes bíróságok hajlandók eltekinteni a jelenlegi alkotmánybírósági határozat igen kategorikus megállapításaitól, és belekapaszkodnak ezekbe a félmondatokba, akkor azért egyáltalán nem dőlt el minden komment jogi sorsa.
További lehetőségként nyitva maradtak az európai fórumok. Az Európai Emberi Jogi Bíróság nemrég hozott egy, az Alkotmánybíróság határozatához nagyon hasonló döntést. A Delfi-ügyben a strasbourgi bíróság is megállapította az internet-szolgáltatók felelősségét, szintén nem vette figyelembe e szolgáltatók sajátos jogi és műszaki helyzetét, de valamivel határozottabban jelezte, hogy kártérítés kiszabása esetén más eredményre is juthatott volna. Ez az ügy nem dőlt el még véglegesen, abban az Emberi Jogi Bíróság Nagykamarája várhatóan újabb döntést hoz. Az Alkotmánybíróság által vizsgált bírósági ítélet szintén a strasbourgi testület elé kerül. Ennek kimenetele azon múlik, hogy a Delfi-ügyben lesz-e fordulat.
Annak ellenére, hogy a kérdést az európai közösségi jog szabályozza, rejtélyes módon még senkinek nem jutott eszébe az Európai Unió Bíróságához fordulni. Pedig a magyar ügyben eljáró Fővárosi Ítélőtáblának és Kúriának, sőt valójában az Alkotmánybíróságnak is kötelessége lett volna ún. előzetes döntéshozatalt kérnie az EU Bíróságától, amiben a Bíróság eldönthetné, hogy a kommentekkel kapcsolatban alkalmazni kell-e az információk tárolására vonatkozó szabályozást. Ez a döntés adna végleges választ arra, hogy ki a felelős a kommentekért.
Szóval a komment mint műfaj most vesztésre áll, de az erősebb idegzetű tartalomszolgáltatóknak még nem feltétlenül kell meghátrálniuk. A kommentelők meg lesznek szívesek összekapni magukat.