Az talán még nem verte volna ki a biztosítékot, hogy Belügyminisztérium új rendészeti államtitkára, Tasnádi László az előző (?) rendszerben III/II-es (kémelhárító) operatív tiszt volt.

A hírt a nyomtatott HVG tette közzé, egy 2009-es Heti Válasz-cikkre hivatkozva. A fideszista médiában az ilyesmit el szokták rendezni azzal, hogy szidják a forrást: a ballib folyton áskálódik, hátistenem, ő egy szakember, nem tehet róla, hogy titkosszolgálati szakember, azt tanulta, kell az ilyen is. De az Index kikereste Tasnádi adatlapját az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára honlapjáról, s eljutott az 56-os Intézet öt évvel ezelőtti évfordulós honlapjára, ahol kiderül, hogy Tasnádi százados az újratemetés napján telefonon tartotta a kapcsolatot a „Vera” és az „Amur” fedőnevű titkos megbízottal, azaz, mindközönségesen, két spiclivel. (Utóbbiak kiléte a demokrácia érdekében 2020-ig titkosítva.)

Azaz szakembernek Tasnádi szakember, de 1989. június 16-án – a Miniszterelnök Úr életének nagy napján – kozmetikázhatatlanul az ellenség oldalán állt. És ez pont Ruszkikergető Orbán Viktor szentté avatásának hetében derül ki. Az nem lehet, hogy a Miniszterelnök Úr ilyen tökkelütött egyszerűséggel verheti szét a saját szakrális legitimációját. (És még nem tudjuk, hogyan hasznosítható ez az infó az orosz–magyar pragmatikus barátság új korszakában.)

Maradt azért egy keskeny menekülési útvonal: Tasnádi végül is Pintér Sándor embere, az ő kabinetfőnöke volt 2010 óta (úgy látszik, az még belefér), ő csinált belőle államtitkárt, fel kell hívni a Jó Miniszterelnök Úr figyelmét Rossz Miniszterének tűrhetetlen lépésére.

Nem az van, hogy a Fidesz ebben a kettős erkölcsben él legalább 2002 óta, hogy az a nagy antikommunizmus egy hamis dzsóker, amit bármikor kitol a mandzsettájukból, és megnyeri vele a partit a komcsik ellen. („Hogy ki a komcsi, azt én mondom meg.” Ha komcsi az, aki nem szereti Paks orosz bővítését, akkor az a komcsi.) Nem az van, hogy a Fidesz már 2002 előtt is a Kövér-doktrínát követte: „Nálunk a politikailag nem kompromittálódott szakemberek megkapták a lehetőséget, hogy a továbbiakban ne az állampártot, hanem a nemzetet szolgálják.”

Nem, most a Miniszterelnök Úr hívei szerint olyasmi történt, ami eddig soha.

A legmocskosabb szájú magyar publicista fölidézi (12 éven felülieknek), hogy 2002-ben a Fidesz részérről ő volt az egyik szónok a Batthyány-örökmécsesnél, „egy másik operatív tiszt”, D 209 távozását követelve. Ebből ugyan az is kiderül, hogy fogalma sincs a témáról, nem tudja, mi a különbség az operatív tiszt és az szt-tiszt között, de a két tény közötti kognitív disszonancia láthatóan megrendíti: „A kettő nem létezhet együtt”.

A tekintélyes dokumentumfilmes, akinek fideszes propagandistává vedlését 2006 táján még meghökkenve észlelték a memóriazavarban nem szenvedők, így fakad ki: „Nem tűrhetjük el (…) Egyetlen csoportnak van joga szólni, (...) nekünk, a Fidesznek és a Fidesz közeli értelmiségnek, Mi ugyanis akkor is felemeltük a szavunkat, amikor a politikai ellenfeleink neveztek ki fontos posztra egy ilyen embert, és ma, amikor a mi pártunk és mi kormányunk teszi ezt, most is fölemeljük a szavunkat.”

Nos, se balliberális nem vagyok, se Fidesz közeli értelmiségi, és főleg nem csoport, de ha szabad hazabeszélnem, a 2007-től vezetett blogomban tömérdek posztot írtam „Kádár-kori erőszakszervek túlélése” címkével (sajnos a címkék elvesztek, amikor a blogot importálták), szidtam emiatt eleget a fideszes elitet csakúgy, mint a tompa nem fideszest, úgyhogy talán van jogom szólni.

Hogy a kettő nem létezhet együtt? Dehogynem. Tényleg most történt meg először, hogy pártunk és kormányunk „ilyen embert” nevezett ki fontos posztra? Egy nyavalyát.

Csak éppen az információk tudatból való kiküszöbölésének jól bevált technikái vannak a Fideszben és hű médiájában. Ezek a technikák a következő kategóriákba sorolhatók: 1. Nem érteni az egészet. 2. Érteni, de nem észrevenni a) csak úgy, b) mert azok mondják. 3. Ha semmiképp nem lehet úgy csinálni, mintha nem vennénk észre, nem elhinni a) csak úgy, b) mert azok mondják. 4. Ha minden kötél szakad, az állambiztonsági ember védelmében hozott bírósági ítéletet lobogtatni, és természetesen nem tudni, hogy még a legjobb bíró is olyan jogszabálynak a figyelembe vételével kénytelen ítélkezni, amit állambiztonsági emberek közreműködésével alkottak meg állambiztonsági emberek védelmében. 5. Ha ez mind nem elég, akkor nagyon és végleg elfelejteni.

Az esetek felsorolása olvashatatlanul hosszú volna, ezért csak két-három fénypont.

Az első Orbán-kormánynak, ha jól számolom, legalább négy tagjáról derült ki utólag, dokumentáltan, hogy ilyen vagy olyan szinten köze volt az állambiztonsághoz; nem számolom bele azt, akiről előtte hozták nyilvánosságra, se Pintér Sándort, akinek rendőri vezetőként kellett, hogy legyenek állambiztonsági kapcsolatai, s 1990 előtt az akkori Btk. szerinti államellenes bűncselekmények vizsgálata is a hatáskörébe tartozott. Ez, ha nem tévedek, a legrosszabb arány (a Medgyessy-kormányt is beleszámítva). Itt csak egy esetet nézzünk meg (plusz egy olyat, ahol nem derült ki, azaz „nem vették észre”), a fenti technikák illusztrálására.

Martonyi János 1967–68-ban külföldi útjairól az állambiztonsági szervek zsaroló jellegű felhívására jelentéseket készített, később a Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökségének (a Varsói Szerződés kötelékébe tartozó kommunista hírszerzésnek) a nyilvántartó könyvében „Magasdi” fedőnévvel szerepelt, 1989-ben, a számítógépes nyilvántartatásban „élő hálózatként” tüntették fel. Ezek a valós tények az általa megnyert per ítéletének indokolásában olvashatók. A bíróságot kötik a jogszabályok, és a fenti valós tényekből a magyar jogszabályok értelmében nem következik az az állítás, hogy Martonyi János „ténylegesen hálózati személy lett volna, ilyen minőségben jelentéseket készített volna és 1969 után is végzett volna munkát a titkosszolgálatok részére”.

Mivel a Martonyi állambiztonsági közéről szóló cikket dr. Kende Péter írta, és az Élet és Irodalomban jelent meg, nem lehetett nem észrevenni, de fideszistáknak elhinni se. Ilyenkor a per a biztos megoldás, mert mint Ungváry Krisztián többször mondta, „ügynök ellen pert még nem nyer senki” (Magyarországon). És azok, akik meg voltak győződve, hogy amit dr. Kende Péter ír, és ami az ÉS-ben jelenik meg, nem lehet igaz, viszont alapismereteik sincsenek a témáról, összekeverik a III/1-et a III/III-mal, az szt-tisztet a nyílt állományú tiszttel, a lusztrációt a frusztrációval, most hirtelen okosan bólogattak, hogy lám, a bíróság is megmondta: nem igaz abból, hogy valaki élőhálózat a titkosszolgálat nyilvántartásában, nem következik, hogy munkát végez a titkosszolgálatnak (és tényleg nem, Magyarországon, Magyarországon, jogszabály szerint, ez számít logikának). Jöhetett a felejtés fázisa, és amikor 2010-ben Martonyi megint külügyminiszter lett, már senkinek sem jutott eszébe semmilyen jelentés meg fedőnév meg élőhálózat.

Az állambiztonsági probléma tudomásul nem vételének alapeljárása huszonnégy éve a következő: az ügynöklisták nyilvánosságra hozását az SZDSZ erőlteti (nem számít, hogy 2002 után egy ponton abbahagyta az erőltetést, aztán meg már SZDSZ se volt – akkor is ott van csesztetni a „holdudvar”, meg a mindenféle utódpártok), a szadisok pedig komcsik vagy komcsibérencek, és ezzel a szemfényvesztéssel az a céljuk, hogy lejárassák a rendes antikomcsi magyar embereket. Meg különben is, monopolizálták a témát, nyilván hogy a saját bőrüket mentsék.

Mi majd kezünkbe vesszük az ügyet – így a „szakpolitikusok” és propagandisták –, megszüntetjük a libsik igazságtalan monopóliumát. Nem az „ügynököket” kell bántani, a besúgók egytől egyig szegény áldozatok, feltéve, hogy később a mi híveink lettek. Mi leleplezzük az igazi bűnösöket, a tartótiszteket, meg azokat a gaz főkomcsikat, akik a megfigyeléseket megrendelték. Azonkívül „információs kárpótlást” csinálunk, mindenki könnyedén megtudhatja, ki és mit jelentett róla, hazaviheti magáénak, és akár meg is semmisítheti az iratokat, azaz demokratikusan és jogállamilag felszámoljuk a szaklevéltár kompromittáló iratállományát.

Ebből az aljasságból szerencsére nem lett semmi, viszont az ügy azóta sincs kézbe véve, és úgy fest, nem is lesz. Apróság, hogy a tartótisztek meg a főkomcsik rég le vannak leplezve, kivéve, ha átálltak a Fideszhez, mert akkor működésbe lép az algoritmus az 1. ponttól. Az „állambiztonsági nyilvánosság = szadis szemfényvesztés” érvelésnek van egy dühödtebb változata (ezt a cikk kezdetén belinkelt műsorban Tóth Gy. László politológus adja elő), meg egy szelídebb, szalonba illő modorú, erre meg a 2009-es Heti Válasz-cikkben találunk példát.

Itt finom gúnnyal említik meg, hogy „a Nagy Imre június 16-i újratemetésének 20. évfordulójára közzétett besúgólajstrom megint népszerűbb lett, mint az adatokat közzétevő 1956-os Intézet honlapjának egyéb zugai”, és demonstrálják, hogyan kell ezt jól csinálni: a hivatásos állomány „felsővezetőit, beszervezőit és tartótisztjeit” mutatják be. A megrendelők ezúttal kimaradnak.

Pedig az 56-os Intézet anyagában a sok között erről is van egy érdekesség. Fakszimilében olvasható a BM III. Főcsoportfőnökség 1989. május 12–14. táján rögzített részletes operatív intézkedési terve az újratemetés előkészületeiről. Ennek a 10. oldalán, a III/III. Csoportfőnökség teendői között található a következő:

„2. osztály... Folyamatosan tájékoztatja a DEMISZ és a MISZOT elnökét a fejleményekről, átadva részükre a taktikailag hasznos háttér-információkat is.” A MISZOT elnökét Stumpf Istvánnak hívták. A Fidesz szempontjából ugyanúgy az ellenség oldalán állt, mint Tasnádi László, vagy még úgyabbul. 1998 és 2002 között kancelláriaminiszter volt Orbán Viktor kormányában, Kövér László kiválása után ő volt a kormány második embere, aki távollétében helyettesítette a miniszterelnököt. Két lehetőség van: a Miniszterelnök Úr nem tudta, vagy tudta, és megbocsátotta. Ki-ki döntse el, melyik a reálisabb és a jobb változat. Ami viszont nem lehetőség, hanem tény: hiába láthatta ország-világ, milyen szerepet kapott abban az ügyben, senki se mondta, hogy státusával visszamenőleg (majd alkotmánybíróvá jelölésével) bármi gond lenne.

Befejezésül még egy jellemző apróság: a Heti Válasz 2009-es cikke Tasnádi László mellett Horváth Józsefet is megemlíti mint olyan volt állambiztonsági tisztet, aki a Fidesz-kormány alatt „állami csúcspozíciót” kapott, de akit „2002-ben a rendszer kivetett magából”. A hangsúlyból arra lehetne következtetni, hogy ez bocsánatos tévedés volt, ilyen többet nem lesz. Hát először is nem „a rendszer” vetette ki magából ezt a két derék embert, hanem az akkori, szocialista-liberális kormányzat, és sajnos nem az előéletük, hanem a fideszes kötődésük miatt.

Amikor az a cikk megjelent, még eleven volt az UD Zrt.-ügy, ennek a cégnek volt a vezetője Horváth József. Mivel akkor Dávid Ibolyáék (és járulékosan Szilvásy) kinyírása volt a cél, fideszista szemszögből senki sem vette észre, hogy Horváth eredetileg III/III-as tiszt volt. Aztán a „rendszer” visszaemelte kebelébe, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat operatív főigazgató-helyettese (tényleges irányítója lett) lett. Ekkor sem vették észre a múltját, nem emlékszem például Echo tévés döbbenetre, a Heti Válasz sem szörnyülködött, hogy hát mégis?!

Aztán furcsán távozott, de ezt meg jogi okokból nem elemezzük.

Láthatóan jó kezekben van az ügy, csak ez a Tasnádi zavar bele kicsit.