Az elmúlt hónapok tüntetéseivel kapcsolatban különös kettősség tapasztalható. Ellenzéki oldalon mintha szinte mindenki biztos volna abban: csak rá kell fújni a NER gránitszilárdnak hitt épületére, és az orbáni rendszer összeomlik. A vezér, megrettenve a „nép” haragjától, eltakarodik. A másik oldalon viszont a hatalom mintha semmi sem érzékelne mindebből. Egymást követik az átgondolatlan és sokak érdekét sértő döntések. Zavartalanul folyik az osztogatás és fosztogatás. Mintha a rendszer az örökkévalóság perspektívájában élne. Akkor most szétomlóban vagy rendíthetetlen az orbáni rendszer?

A kérdésre választ keresve túl kell lépni a rokonszenvek és ellenszenvek vezérelte szubjektív véleményeken. Nem elegendő azonban a „nép” érdekére hivatkozva minősíteni elkerülhetetlennek a bukást vagy ellenkezőleg, megállíthatatlannak a sikert. Még az is kevés, ha egyik vagy másik alapvetően fontosnak minősített szempont alapján alakítjuk ki véleményünket. Olyan minősítési rendszert kell találni, amely egyidejűleg több tényező alapján rajzolná fel a rendszer törékenységét vagy „ütésálló” jellegét. Egy ilyen módszert alkotott meg Nassim Nicholas Taleb, a Fekete hattyú (Gondolat 2012.) című sikerkönyv szerzője. Új könyvében – Antifragile:Things That Gain From Disorder – felvetett egy a komplex társadalmak törékenységét mérő összetett szempontrendszert. Ez a modell azért fontos, mert bármely állam számára, stabilitásának objektív megítélésére alkalmas szempontrendszert kínál.

Az általa javasolt rendszer öt tényező szisztematikus elemzésére épít. Egy ország törékenységét: a kormányzási rendszer centralizáltsága, a gazdasági szerkezet diverzifikáltsága, az eladósodás mértéke, a politikai rendszer változékonysága, és végül, a korábban átélt válságok a során felhalmozott tapasztalatok alapján minősíti. A modern társadalmak stabilitását – véli Taleb – nem lehet a vékony falú borospohárral szemléltethető „törékenység”, illetve a piramis metaforájával jellemezhető „robosztusság” ellentétével leírni. A társadalmak stabilitását – a magas szintű hatékonyság és alkalmazkodóképesség mellett – a szerkezeti és szervezeti rugalmasság is biztosíthatja. Gondoljunk arra, miként szállítunk egy törékeny tárgyat: nem üres, de kemény vaskazettába rakjuk, hanem puha rongyokba kibélelt dobozba csomagoljuk. Vagyis, nem egyszerűen a külső behatolástól akarjuk mindenáron védeni, hanem lehetővé tesszük rugalmas elmozdulását a rázkódások hatására.

Kérdés: ennek a modellnek alapján stabilnak vagy labilisnak ítélhető a mai Magyarország? A törékenységelemző rendszer az első kockázatnövelő tényezője: a centralizált kormányzás rendszere. A legstabilabbak – a fejlett kicsik, Dánia vagy Hollandia – éppen azért képesek, ha nem is könnyen, de viszonylagosan zökkenőmentesen megoldani válságaikat, mert decentralizáltak: a vállalkozások, a városok, és a családok hatékonyan alkalmazkodni tudnak, így elkerülik az ország súlyos válságát. Ezzel szemben a Magyarországon az elmúlt években kiépített, egyre centralizáltabb rendszer pusztán a stabilitás illúzióját kelti: rugalmatlansága egyértelműen a válság kockázatát növelő tényező.

A gazdaság diverzifikáltsága a második törékenységet ellensúlyozó elem. A sikeresek – a kudarcosokhoz hasonlóan – kénytelenek szembenézni technológiai vagy ágazati válságokkal, gondoljunk Finnország Nokiájára, vagy a svájci bankrendszerre. Ha azonban egy ország gazdasága kellően diverzifikált, az lehetővé teszi a hatékony válságkezelést. Hazánk esetén több tényező utal a túlzott kiszolgáltatottságra: a többnyire büszkeséggel emlegetett autóipar vagy az agrárgazdaság bizonyos ágazatainak túlsúlya számottevő kockázatot jelent. Oroszország vagy Venezuela jelenlegi problémáit a meghatározó olajágazat súlyos leértékelődése váltotta ki, amelyet más ágazatok nem tudtak kiegyensúlyozni, így az a politikai rendszerek válságát idézte elő. A kis országok – így Magyarország – esetén, a világgazdaság jelenlegi állapotában a kevéssé diverzifikált gazdasági struktúra egyértelműen kockázatnövelő tényező. A harmadik, törékenységet előidéző elem, az ország – és ezen belül, a különböző jövedelemtulajdonosok – eladósodottsága. Ezt a koloncot régóta hurcolja az ország, és a 2010-et követő időszakban, sok retorika ellenére, nem sikerült jelentősen közelebb kerülni megoldódáshoz. Így ez a kockázatnövelő tényező továbbra is fennáll.

A negyedik labilitást fokozó tényező a politikai rendszer alacsonyszintű alkalmazkodóképessége. A 2010 után kiformálódott rendszer lehetetlenné tette a visszacsatolásokat és kiiktatta fékeket. Miközben azonban Orbán Viktor saját hatalmának „bebetonozására” törekedett, a változások lehetőségének korlátozása, a kritika terének szűkítése nem a stabilitás fokozását, hanem éppen ellenkezőleg, a rendszer sérülékenységének növekedését idézte elő. Az autokratikus rendszerek – gondoljunk Szíriára, Egyiptomra, Líbiára, vagy Ukrajnára – stabilitása csak látszat: helyzetük idővel mindig bizonytalanná és labilissá válik. Egyetlen véletlen esemény szinte kiszámíthatatlan hatást vált ki, és ez gyakran a rendszer összeomlására vezethet. Az orbáni rendszer megroppanásának veszélye – az ellensúlyt jelentő intézmények mozgásterének szűkítése miatt – az elkövetkező években jelentős maradt.

Végül itt van a törékenység ötödik tényezője: rendelkezik-e az adott társadalom a válságkezelés tapasztalataival. Nem véletlen hogy napjainkban annyian hivatkoznak a rendszerváltásra, és időnként az 56-os traumára is. Ez a két esemény fontos tapasztalatot kínál: 1989-ben – 1956-tal ellentétben – békés átmenet keretében zajlott az alapvető átalakulás. S bár visszatekintve sokan kifejezték elégedetlenségüket az események akkori menete miatt – nekik üzente Antal József: „tetszettek volna forradalmat csinálni” – ha 1956 végkifejletére gondolunk, vagy emlékezetünkbe idézzük az elmúlt évek forradalmainak eseményeit, valójában hálásak lehetünk a békés rendszerváltásért. Soha ne feledjük: jobb egy frusztráló kiegyezés, mint véres igazságtételek végelláthatatlan sora. Abban reménykedem a többségi is így gondolja: így ez Magyarország esetén inkább kockázatcsökkentő tényező.

Van azonban még egy tényező, amellyel célszerű kiegészíteni Taleb szempontjait: az adott állam környezetének állapota. Vajon a külvilág alapvetően instabil és zavarok forrása, vagy ellenkezőleg, éppen stabilizáló tényező? Magyarország számára az elmúlt évtizedben a környezetet az EU jelentette: hatása politikailag moderáló, társadalmilag stabilizáló, gazdaságilag kiegyenlítő, egészében kockázatcsökkentő volt. Az előttünk álló időszakban azonban ez részben változik: az EU komoly kihívások forrásává is válik. Egyrészt, a régió gazdasági növekedése bizonytalan marad, így az elosztható forrás kevesebb lesz, a döntéseknél pedig kritikusabban mérlegelik hazánk viselkedését. Orbán Viktor persze továbbra is igyekezni fogja megszerezni a stabilitást biztosító támogatások maximumát, és közben megpróbálja „kibekkelni” a kötelező alkalmazkodást. Ezzel együtt, az EU, a korábbi időszakkal összevetve – Orbán Viktor rendszere szemszögéből – inkább válik zavarok forrásává. Az egyik oldalon, növekvő módon hatnak ránk az EU-n belül esetleg kirobbanó válságok követelményei. A másikon, egyre nehezebb lesz kitérni a mindenkire kötelező szabályok betartásának kötelezettsége alól. Egyre világosabb lesz, aki a közös elveket – akár a nemzeti szuverenitásra hivatkozva – nem tartja be, annak, szembe kell néznie a tagországok ellenakcióival. És a keleti nyitás ezen a helyzeten semmit nem segít, sőt Putyin barátsága inkább válsággeneráló, mint stabilizáló tényező.

Ezen hatások összessége Orbán Viktor rendszerét mindinkább instabillá teszi. Nem várható azonban hirtelen összeomlás. A politika szereplőinek a politikai, a gazdasági és a társadalmi térben folyamatosan kialakuló kisebb-nagyobb válságokra kell felkészülniük. Ezek folyamatos alkalmazkodást és nagy hozzáértést követelő válságkezelést igényelnek, és gyakran az ellenzék és a kormányerők, a vállalkozások és a társadalmi és a civil szervezetek együttműködését, esetenként összehangolt akcióit tennék szükségessé. Ennek ma nyoma sincs, sőt ezek a szervezetek gyanakodva mérlegelik egymást. Ebben a helyzetben a leginkább válsággerjesztő tényező maga Orbán Viktor politikai filozófiája: „aki nincs velem, az nincs!”

A jövőben tehát – még az elmúlt időszakhoz képest is – növekvő mértékben keletkeznek zavarok a rendszerben. Ezek kiigazítása fokozatosan nehezül, és egyre lassabban zajlik. Ez utóbbi jelenséget a komplexitás elméletben kritikus lelassulásnak (critical slowing down) nevezik, és általában a katasztrófahelyzet előjelének tekintik. A hibás döntések ellensúlyozása mind nagyobb ráfordítást igényel, és egyre csökkenő hatékonysággal történik. Ám még ez az eseménysor sem eleve elrendelt módon zajlik. Vagyis, kevésbé a gyors összeomlás, mint inkább a hosszú – időleges javulási szakaszokkal szegélyezett – agónia forgatókönyve olvasható ki a rendszer viselkedéséből. Ami viszont jól látható: egy mind elkeseredettebb és frusztráltabb társadalom, amelyben a legtöbben még mindig az egyéni menekülési utakat keresik. Ebben a helyzetben az ellenzéknek nem a rövid időn belül bekövetkező hatalomátvételre, hanem a sokféle párt és mozgalom közötti párbeszédre, a társadalom minden rétegét átfogó bizalomépítésre, főként pedig a nagy tapasztalatot és világos jövőképet kívánó válságkezelésre kell összpontosítani.