Tegnap este, fél hatkor állt a kamerák elé Thomas de Maiziere német kereszténydemokrata belügyminiszter, aki rövid sajtótájékoztatón bejelentette, hogy bevezetik „azonnal és ideiglenesen“ a határellenőrzést az osztrák-német határon. „Németország elérte a tűréshatárát“ – utalt a miniszter arra, hogy Magyarország és Ausztria felől több tízezer menekült érkezett először a müncheni főpályaudvarra, majd onnan tovább más nagyvárosokba. (Egyes menekülteknek azonban nem volt elég a német végállomás, és Dánia, majd Svédország felé akartak továbbmenni, a lübecki pályaudvart nem is akarták elhagyni, s csak azt ordibálták, hogy „We go to Denmark“. Dániában már Svédországot kiabálták, és hát mivel a Föld véges, kérdéses, mit fognak kiabálni, ha elérik Svédország északi pontját.) A belügyminiszter szerint „a dublini eljárás továbbra is érvényben van“, azaz ott kell a menedékkérőknek magukat regisztrálniuk, ahol először az EU területére lépnek. Mivel Németországot EU-n kívülről hajón vagy repülőn lehet csak elérni, gyakorlatilag csak kivételes helyzetekben venne át a német állam menekülteket. „Németország a legtöbb menekült esetében nem illetékes“ – vonta le De Maiziere maga a konzekvenciát. A sajtótájékoztató rövid volt, az újságírók nem kérdezhettek, de az ARD közszolgálati csatornán – a német családok alap vasárnapi programját megzavaróan, a Tatort c. krimisorozatot tíz perccel eltolva – a belügyminiszter interjút adott, amiben megismételte az indokokat („Németország nem terhelhető túl“) és a határzárról szóló döntést.

Bajorország még szigorúbb: Horst Seehofer miniszterelnök a határellenőrzés fenntartását követeli, és saját győzelmeként ünnepli annak ideiglenes visszaállítását. A bajor belügyminiszter pedig különösen a jövő héten kezdődő Oktoberfest idejére tartaná távol a menekülteket, mert „nincsenek hozzászokva alkoholizált tömegekhez“. Lesz majd még mihez integrálódniuk.

A magyar kormány nyár eleje óta hevíti a magyar közvéleményt a menekültek ellen: plakátokon, újságcikkekben, beszédekben óvtak az idegenektől, akik a magyar ember jól fizetett munkáját elveszik, szépen felújított Keleti pályaudvarát tönkreteszik, és a meseszép józsefvárosi parkok füvét letapossák. A német kormány ehelyett vagy nem foglalkozott a problémával, vagy – engedve a menekültpárti közvélemény nyomásának – pozitív üzeneteket küldött.

A nürnbergi székhelyű Szövetségi Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal egy jogilag teljesen értelmezhetetlen szövegben azt is megüzente, hogy a szíreket semmiképp sem küldik majd vissza oda, ahol elvileg először kellett volna regisztrálniuk. Magyarul, azaz arabul annyit tett ez, hogy: jussatok el valahogy Németországig. Ezt persze tudták a menekültek is maguk, elvégre egy jelentős részük nyugatias életmódot, gazdagságot hagyott hátra, tehát bizonyosan nem Csongrád megyében képzelte el élete hátralevő részét. Másrészről Németországból egyébként se küldtek sokszor vissza menedékkérőket, mert a bíróságok a magyar állapotokat „embertelennek“ minősítették, és ezért megakadályozták a kiutasítást.

Thomas de Maiziere vasárnapi bejelentését megdöbbenés fogadta a német sajtóban. A legőszintébben Stefan Kornelius, a Süddeutsche Zeitung külpolitikai rovatvezetője fejezte ki, aki szomorkás hangulatú cikkben közölte: „Mégsem sikerül“. Kornelius szerint a menekültválság „kemény leckéje“, hogy „az ész és a szív nincs mindig összhangban“.

Lehet persze most nevetgélni, hogy tetszettek volna lőni a müncheni pályaudvaron, és akkor most nincs ez. A nyugati és a keleti ember között azonban éppen az a különbség, hogy legalábbis megpróbál szolidáris lenni. Mivel Kelet-Európában a kommunizmus és a vadkapitalizmus évtizedei kiirtották a szolidaritás érzését, és az ezt megjelenítő szervezeteket (szakszervezeteket, egyházakat, civil szférát), valóban marad a saját hatalmukért mindenre képes politikai elit, az apolitikus, idegenkedő tömeg és a kaotikus, aprócska civil szféra összevisszasága.

Németországban azért kellett a kormánynak hosszú ideig kitartania a valóban túlzó menekültpártisága mellett, mert a közvélemény – a kommunistáktól a katolikusokig – ezt várta el. Ez pedig nem feltétlenül rossz jel a német társadalmat illetően.

Ráadásul a magyar határzár és idegenellenesség nem sokkal eszesebb megoldás, mint a németek Willkommenskulturja: mindkettő az érzelmekre hat. A magyar kormányé a negatívokra, a németé a pozitívokra. Most azonban ésszel kell cselekedni. Főleg Berlinben, mert azt, amit egy jelentéktelen kis tagállam művel a déli határain, még kibírja az Európai Unió, de ha a németek se fogják tudni, mit és hogyan akarnak, az óriási válságba sodorhatja az uniót.

Egyelőre annyit látni, hogy egy továbbra is menekültbarát, idegenszerető német közéletben (kivételt a kelet-német területek képeznek) a kormány kezdi észlelni a problémát – de még mindig nem beszél világosan. Sigmar Gabriel szocdem alkancellár például még mindig egymillió menekültet vár. A Zöldek szerint csupán szervezési és finanszírozási problémák vannak, mások szerint ennél fontosabb kulturális különbségek nehezítik azt az integrációt, amit minden párt – a legmultikultibbpárti zöldek elnöke, Cem Özdemir is – a menekültstátusz elengedhetetlen feltételeként szab meg.

Ma itt tartunk. A szolidaritáshiányos Kelet kuncog a túlszolidáris Nyugaton. A Nyugat pedig ugyanolyan hirtelen dönt határellenőrzés vagy katonai bevetés mellett (utóbbit Ausztria döntötte el), mint előtte a menekültek mellett.

Két fontos cél van most: egyben tartani az Európai Uniót, amelynek kevéske még látható eredményeinek egyike a szabad mozgás, a schengeni zóna, és egységesen, hatékonyan, emberségesen (ami persze nem önfeladást jelent) reagálni a csak növekvő menekültáradatra. A schengeni zóna elsősorban az EU-s polgárok számára biztosítja a szabad mozgást, fennmaradását ezért semmiképp nem a belső határellenőrzések ideiglenes visszaállításával, hanem a külső határok megerősítésével, a bebocsáttatás feltételeinek egyértelmű meghatározásával lehet biztosítani.