A menekültválság közepette, hangtalanul ért véget a nagy reményekkel beharangozott Roma Integráció Évtizedének Programja (melyet a Világbank, a Nyílt Társadalom Intézet és a kormányzat indított útjára 2005-ben) – áttörő és előremutató eredmény nélkül. A kormányok felismerték, hogy nincs valódi politikai nyomás a program mögött, és lassan, de biztosan leépítették elköteleződésüket. Mit jelent a roma közösségeknek ez az újabb látványos bukta? Kiktől várhatjuk a változást és a megújulást? Milyen falakat kell nekünk, a roma értelmiségnek ledöntenünk az elkövetkezendő évtizedekben?

A magyar politikai elit sokszor egyértelművé tette már, hogy a romákat nem tekinti a magyar társadalom részének, elég csak a miniszterelnök legutóbbi kijelentéseire gondolnunk, miszerint muszáj együtt élniük néhány százezer romával, vagy a szocialisták és a DK által „bevédett” volt miskolci rendőrfőkapitányra, Pásztor Albertre, aki azt sugallta, hogy erőszakos utcai bűncselekményeket csak cigányok követnek el. Ez is szembesít minket azzal a brutális ténnyel, hogy a politikailag és gazdaságilag legsebezhetőbb csoportként ki vagyunk szolgáltatva a politikai vezetők, és így a társadalmi érdekcsoportok kénye-kedvének.

A roma értelmiség tagjai eközben csapdahelyzetben vannak, hiszen ahelyett, hogy a romák érdekeit képviselnék, annak az intézményrendszernek váltak a részeivé és nem ritkán haszonélvezőivé, amelyek az integrációban sokszor ellenérdekelt politikai és gazdasági elit irányítása alatt állnak. Messze nem kellő mértékben, de jelen vagyunk ugyanis az államigazgatásban, egyházi intézményekben, civil szervezetekben, a médiában és az üzleti szférában.

Közösségi aktivistákból hivatalnokokká, menedzserekké és köztisztviselőkké váltunk, a romák ügye a közösségek képviseletétől a bürokrácia asztalára került. Helyben a roma koordinátorok, mediátorok, asszisztensek és kisebbségi önkormányzatok képviselői a legtöbbször csak legitimációs eszközök – az önkormányzatok és kormányzatok politikáját szolgálják. Kényelmessé vált életünkben a „köz” szolgálata, a bürokrácia elsodort bennünket az egyszerű emberek mindennapjaitól. Soha ilyen távol még nem kerültünk közösségeinktől.

A civil szervezeteknél sem sokkal jobb a helyzet. Az elvileg a romákat segítő szervezetek erőforrásai és prioritásai a pályázati bürokráciára és a támogatások lehívására koncentrálódnak. A támogatási források pedig, hol a rendszer tehetetlensége, hol pedig a korrupció miatt a kelleténél kevesebbszer jutnak el a roma közösségekig.

Szomorú tény, hogy Magyarország legnagyobb kisebbségeként sem vagyunk képesek önálló politikai szerepvállalásra és képviseletre. A parlamentben garantált kisebbségi mandátumok betöltetlenek, az Országos Roma Önkormányzat és a társadalmi felzárkózás, esélyegyenlőség állami intézményrendszerei pedig csak látszólagosan biztosítják a roma részvételt. Önálló döntési és megvalósítási jogkör nélkül a roma képviselet nem képes következetes, rendszerszintű változtatásra.

Sokan hasonlítják helyzetünket az amerikai feketékhez – tévesen. Sok hasonlóság mellett ugyanis van egy óriási különbség: míg az afroamerikaiak kiharcolták politikai reprezentációjukat, addig mi romák – az amerikai indiánokhoz hasonlóan – társadalmi rezervátumainkba taszítva létezünk. Ki fogja ezt a helyzetet megváltoztatni? Ki lehet ebből törni?

Sokak számára világossá vált már, hogy a több száz éve megszilárdult, a hierarchikus viszonyokat bebetonozó status quót kell felülbírálnunk. Egyéni szinten már minden roma találkozott azzal, amikor kölcsönös berögződéseket éltünk meg mind saját közösségeinkben, mind a nem romák irányából megfogalmazott elutasításokban. Másrészről a társadalmi szerződések nem csak a kollektív társadalmi normákat rögzítik, hanem meghatározzák a hierarchiákat, státuszokat, és szolgáltatásokhoz való hozzáférési lehetőségeinket is. És igen, itt pénzről, tisztességes munkáról, jobb iskolákról, jobb lakásokról, egészségügyi ellátásról stb. van szó. Persze a fennálló társadalmi viszonyok bebetonozása a mindenkori elit érdeke.

Mi, magyar romák, ha másban nem, de a demokrácia és az állampolgárságunk által biztosított szavazatainkban egyenlők vagyunk. Habár szegények, kirekesztettek és kiszolgáltatottak vagyunk, létszámunk jelentős és növekvő, amely alapja lehet politikai pozíciónk megerősítésének.

Egyértelmű, hogy a roma értelmiség tagjainak az intézményi státuszoktól a közösségi mobilizációra épülő politikai szerepvállalásig kell eljutniuk. Vissza kell térnünk a gyökerekhez!

Természetesen a politikai elitnek és roma kiszolgálóiknak könnyebb a mélyszegénységben élőket megfélemlíteni és manipulálni, mint nekünk hitet és közös akaratot felépítenünk. Viszont az egyszerű ember számára is egyértelművé vált, hogy a sokadszorra is megválasztott pártok, polgármesterek és képviselők nem az ő érdekeiket szolgálják.

Közösségi és politikai képviseletre egyaránt szükségünk van, melyek egyformán fontosak, hiszen a közösségi, civil képviseletünkből épülhet fel a politikai reprezentációnk. A közösségi vezető nem csak mobilizálja a romákat a választások előtt, hanem azon dolgozik, hogy a választásokon tett politikai ígéretek számon kérhetők legyenek, és partneri együttműködést épít ki az intézményekkel a választások után is. Olyan emberekre van szükségünk, akik egzisztenciálisan függetlenek, a szűk roma középosztály tagjaiként fel tudják vállalni a társadalmi status quo megkérdőjelezését.

Ez bizonyosan konfliktusokkal fog járni, mind az önjelölt roma szakértőkkel, pöffeszkedő vajdákkal, uzsorásokkal és kisebbségi vezetőkkel, saját közösségeinkkel, de leginkább a magyar politikai elit képviselőivel kell megküzdenünk. Kérdés, hogy akarunk-e, és képesek vagyunk-e ezek tudomásulvételével harcolni?

Már találkozhatunk pozitív példákkal. Szlovákiában a második olyan önkormányzati választást tudhatják maguk mögött a magyar ajkú roma közösségek, amelyeken saját jelöltjeiket juttatták polgármesteri és képviselői mandátumokhoz. Az ő szakmai és politikai szövetségük a jövő évi parlamenti választásokra készül, és már jelenleg is zajlanak az egyeztetések a szlovák és magyar pártokkal. Programról, képviseleti pozíciókról, együttműködésről.

Sajnos mi nem ezen az úton járunk. Egy-két példától eltekintve – pl. Ács, Besence – alig van helyi képviseletünk, mely alapját jelenthetné a romák érdekszövetségének.

A roma nemzetiségi önkormányzati rendszer nem rendelkezik valódi, politikai értelemben vett hatalommal, jogkörrel és szakmai kompetenciákkal, de az egyetlen olyan intézmény, mely – a politikai elit jóváhagyására – a romák érdekképviseletét látja el, ezért elengedhetetlen, hogy megújuljon. Ezt a megújulást új és szakmailag felkészült közösségi és politikai érdekképviseleti szereplők indíthatják el nem máshol, mint a roma közösségekben. Készen álltok erre?

Hiszen közösségeink mind ránk várnak, értékeik bennünk élnek, az állampolgárságunkból fakadó jogainkat pedig csak magunkévá kell tennünk, hogy azok elindítsák a romák tömegeit a rezervátumok lebontására és a társadalmi szerződések újratárgyalására.

(A szerző független települési önkormányzati képviselő – Nógrádmegyer)