Hajtóvadászattá kezd fajulni a kormánypárti sajtóhisztéria, amely Pintér Béla A bajnok című, Katona József Színház-béli előadása kapcsán gyűrűzik. A Heti Válasz múlt héten megjelent címlapján a drámaíró-rendező elgyötört arccal, megtörten néz az olvasó szemébe, alatta vörös felirat hirdeti, mintha szégyentábla volna: „Furdal a lelkiismeret”. Az alcím azt ígéri: az alkotó először nyilatkozik önkritikusan a „közéleti botrányt kiváltó színdarabjáról”. Döbbenten lapozom a hetilapot. Mi történt? Miért érez megbánást az alkotó? Az interjú címe árnyaltabb: „Van bennem lelkifurdalás”. Egy vívódó ember dilemmájára utal – de hát miféle kétségek gyötrik Pintért?

A fejléc drámai. „Az utcán folyton a hátam mögé nézek, megrémülök, ha az autóm mögött megjelenik egy maszkos motoros, de az én szenvedésem nyilván semmi ahhoz képest, amit a pletyka érintettjeinek kell átélniük.” Már-már a bűntudat súlya alatt roskadozó Macbeth beteges képzelődése sejlik fel e vallomásban, amit megfejel a levegőben hagyott utalás: kik a „pletyka érintettjei”, és milyen üldöztetés áldozatai ők? És mi köze ehhez a most bemutatott darabnak?

Mindez akkor válik érthetővé, ha néhány napot visszamegyünk az időben. Március 19-én, A bajnok bemutatójának reggelén a magyar színháztörténetben egyedülálló spojlerezéssel állt elő az Index egyik belpolitikai újságírója. „Mese a polgármesterről, akit a leszbikus felesége egy sportolónővel csal meg” címmel részletesen ecsetelte a darab cselekményét, azzal a sokat sejtető felvezetéssel: „Aki a politikai életnek csak egy kicsit is közelébe jutott, biztosan találkozott már ezzel a bizonyos pletykával, szóbeszéddel, legendával, vagy hogy is nevezzük.” Milyen pletyka? Kiről van szó? Sok-sok bulvárvilágban járatlan kezdett vadul kotorni az interneten, hogy fellelje a rejtvény megfejtését, hogy vajon melyik nagy hatalmú politikusról szólhat a beharangozott történet, amelyről az Index sugallata szerint egyes egyedül ő nem hallott széles e hazában. A Blikk egy különösen sanda cikke kínálkozott megoldással: közel másfél éve egy fővárosi színháznál az egyik néző felismerte egy vidéki nagyváros polgármesterének feleségét, aki egy sportolónővel együtt érkezett, a nők egymás társaságában nézték meg az előadást, a szünetben üdítőt ittak. Mindez a bizonyos Tibor segítségével lett sztori, aki telefonjával lesifotókat készített róluk, és legott el is küldte a bulvárlapnak, a nők leszbikus románcára utaló célzásokkal. A cikk azt is fontosnak látta tudatni, hogy szorgos munkálkodásáért a kedves olvasó átvette a szokásos tízezer forint jutalmat. Az előadás végére már a lap fotósa is kiért a helyszínre, s megörökítette, amint a nők – érzékelve a felhajtást – menekülésszerűen távoznak. Ennyi. Mindebből ízléstelen részletektől terhes, folytatásos szappanopera is kerekedhetett volna, de a pletykalap elkushadt. Érthető. A bulvár logikája szerint befolyásos kormánypárti politikus csak akkor és úgy kerül a célkeresztbe, ha figyelmeztetni akarják: ismerik a gyenge pontját, amivel zsarolható.

Különös, zavarba ejtő történet ez, amely a jelen hatalmi berendezkedés Patyomkin-fala mögé is enged egy röpke pillantást, na de tényleg ezt fogja Pintér „megzenésíteni”? Az Index cikkével felhangolt közönség azzal a várakozással ült be a bemutató estéjén a Katona nézőterére, hogy vajon miképpen fog Pintér Béla művészileg értékelhető előadást kihozni egy ilyen alapanyagból. Vágni lehetett a feszültséget, és biztosan akadtak, akik egy emblematikus kormánypárti politikus magánéleti rémtettein kívántak borzongani. A felspannolt nézők igazi színházi csodát láthattak: Pintér a bulvárpletyka néhány morzsáját és egy Puccini-operát egymásba oltva, a Katona színészeinek legjobb képességeit mozgósítva az eddigi életművét megkoronázó, minden szempontból eredeti, drámai erejű előadást hozott létre. Magam azzal a felszabadító felismeréssel távoztam a színházból, hogy a „pletyka érintettjei”, mint hús-vér emberek – hála az égnek! – az előadás összefüggésében tökéletesen érdektelenek.

Pintér régóta szálka a kormányzati kultúrpolitika korifeusai szemében. Az Orbán-kormány „eddig ti, most mi” programjával hatalmi pozíciókat építő mamelukjai maguk is ilyen-olyan képességű alkotó emberek, akik mindennél jobban vágynak zajos közönségsikerre, mértékadó szakmai elismerésére. Annak bizonyítékára, hogy nem a hatalom uszályába kapaszkodó percemberkék csupán. Csakhogy a dáridóról közben nem kívánnak lemondani. A valódi értékre, a sikerre betegesen féltékenyek. Pintér a hazai független színházi élet különleges tehetsége, bátran és provokatívan nyúl a legégetőbb társadalmi problémákhoz. Hatalmas rajongótábora van, társulatának előadásaira hónapokkal előre szétkapkodják a jegyeket, a külföldi érdeklődők tömegeire tekintettel jó ideje játsszák angol felirattal a repertoár-darabjaikat, a nemzetközi színházi életben előkelő helyen jegyzik, a fesztiválok versengenek érte, számos fontos szakmai díj tulajdonosa. Meghívásával a Katona is nagyot dobott: A bajnokra ebben az évadban már nemigen lehet bejutni, a közös munka során pedig értékes impulzusokkal gazdagodott a kőszínház társulata, és persze osztoznak az őrjöngő sikerben.

A legmagasabb csúcsról lerángatni őt vágyott célja a vadászkopóknak. A vád nem túl leleményes: Pintér szentségtörően belegázolt egy család életébe. Könnyen nevetségessé lehetne tenni e képtelenséget, de a vita nem színház-esztétikai érvekkel zajlik. A kormánymédia nem engedi a csontot: közéleti botrányt kavar, s azt kiabálja, az előadás maga a botrány. Folyamatosan napirenden tartja a politikus és családjának „ügyét”, akiket úgymond előre megfontolt, aljas szándékkal sározott be Pintér és Máté Gábor színházigazgató. A Heti Válasz Pintér-interjújában valódi kérdések helyett azt mantrázza: a szereplők beazonosíthatóak, a darabban megjelenő házasságtörés, lelki és fizikai bántalmazás a konkrét politikusra vonatkozó rágalom, a tényként kezelt leszbikus románc „egy család magántragédiája”, amely Pintér előadása révén került napirendre, s ott is marad mindaddig, míg a darab le nem kerül a Katona műsoráról. Konkrét fenyegetés ez, és miheztartás végett Máté Gábor színigazgató egykori feleségének személyes vallomása is előkerül egy elfeledett könyv bugyrából. S hogy mitől félhet Pintér Béla, ha egy sisakos motoros megáll az autója mögött? A felheccelt önbíráskodóktól, akik tárgyat keresnek a gyűlöletüknek. S eközben érzékeny színházi emberként jelzi: át tudja élni a lesifotósok elől menekülő két nő rettenetét – de készen áll a szerkesztői lelemény, hogy e mondatot talányba rejtve fordítsa Pintér ellen.

Nem volt régen, amikor politikusok által uszított szélsőjobbos tömeg követelte a Nemzeti Színház előtt az akkori igazgató azonnali leváltását, az intézmény megtisztítását a „liberális szennytől”, ami egy „felszentelés” keretében az új igazgató jóvoltából állítólag meg is történt. Most egy újabb emblematikus fővárosi színház van soron. A Magyar Idők publicistája, a Hír TV egykori hírigazgatója a Pintér-interjút idézve máris „baloldali gerincről, liberális értelmiségről” papol uszítón, s leszögezi: „hiába mosakszik gyáván” Pintér, a tettéért felelősséggel tartozik. Félő, hogy készen áll egy ordas koncepciós hadjárat terve, amelyben nem pusztán a művészi szabadság, Pintér Béla és a Katona József Színház zavartalan munkája a tét, hanem az, hogy marad-e még valami élhető ebben az országban.