Tanulságos vita bontakozott ki Bauer Tamás és Ungár Péter között a régi és új – “XX. és XXI. századi” – ellenzéki pártok közötti ideológiai különbségekről, a kormány politikájához és egymáshoz fűződő viszonyukról. A következtetések levonásánál azonban mindkét szerző téved, bár helyesen állapítják meg: ha a politika tartalmi kérdéseit komolyan vesszük, akkor az “összefogás” és a közös minimumprogramban való megegyezés messze nem olyan egyszerű, mint az egyszeregy.

Kezdjük mindjárt egy őszinte szembenézéssel. A szabadelvű, progresszív politika, amelyet Bauer szembeállít az LMP és a Jobbik ideológiájával, világszerte súlyos válságban van, képviselői ma már az Egyesült Államoktól Magyarországig küzdenek a csökkenő népszerűséggel, súlyos választási vereségekkel, a jobbról és balról érkező populista kihívással. Ami pedig a Nyugathoz való felzárkózást illeti: mint politikai szlogen egyértelműen kiüresedett, mivel – ahogy Ungár helyesen állapítja meg – egyrészt nem valósult meg Magyarországon a rendszerváltás óta, másrészt maguk a nyugati államok is folyamatosan, több-kevesebb sikerrel küzdenek saját értékeik érvényesítéséért.

A 2000-es évek elejétől volt tehát egy sajátos, paradox vulgaritása annak, ahogy a magyar baloldali és liberális értelmiség egy része örökösen a “nyugatos politizálást” és mentalitást kérte számon jobb esetben csak politikai ellenfelein, rosszabb esetben az ország lakosságán.

Valamit azonban nem szabad szem elől téveszteni: attól még, hogy Magyarország a Nyugat egy részével együtt feledkezik meg önnön értékeiről, ezek az értékek léteznek, érvényesülésük pedig az áhított jólét és szabadság garanciája. Az újbaloldali pártok és mozgalmak éles szemmel ismerték fel a globalizáció negatív következményeit, kihívásait, de a nekik ellentmondók “neoliberálisnak” való felcímkézésén túl adósak maradnak a valódi, kiérlelt válaszokkal.

Különösen így van ez az LMP két kedvenc vesszőparipájának, a szabadkereskedelemnek és az euró bírálatának esetében. Az 1945 után egyre több országot lefedő szabadkereskedelmi övezetek döntő mértékben járultak hozzá a jólét soha korábban nem tapasztalt mértékű növekedéséhez, a háborúk elkerüléséhez és a nemzetek közötti bizalom megteremtéséhez. Az, hogy eközben egyes régiók és országok között a fejlettségbeli különbségek csak részben csökkentek, illetve egyes esetekben akár növekedtek is, a szabadkereskedelem hasznát nem kérdőjelezi meg.

Abból ugyanis kivétel nélkül mindenki profitál: nagyon mást jelent szegénynek lenni egy alacsonyan vagy közepesen fejlett, ám a világgazdaság vérkeringésében részt vevő országban, mint egy teljesen bezárkózó, a globalizált gazdaságtól elszeparálódó államban. A munkavállalói jogokat, a színvonalas oktatáshoz és tiszta ivóvízhez való hozzáférést, a környezet védelmét nem protekcionizmussal lehet garantálni, hanem stabil jogállami intézményekkel és erős civil társadalommal.

Hasonló logika mentén érdemes gondolkodni az eurózóna válságáról is. A közös valuta előnyeit nem kérdőjelezi meg az, hogy néhány eurózóna-tagállam válságba került. Vajon a tagállami valuták visszavezetése (?) annak minden következményével (pl. versengő leértékelések) mennyivel hozna több jólétet és igazságosságot? Az euróválságnak komplex okai voltak: az érintett országok felelőtlen gazdaságpolitikája, az EU restsége saját szabályai betartásának kikényszerítésére, és a gazdasági kormányzás intézményeinek rossz működése. Teljesen legitim és alátámasztható tehát akár a maastrichti kritériumok, akár az Európai Központi Bank működésének bírálata, különösen, ha konkrét javaslatok is elhangzanak arra nézve, hogy mit kellene másként csinálni.

Meglehetősen beszédes ugyanakkor, hogy jelenleg egyetlen átfogó reformterv van az EU asztalán a gazdasági kormányzás színvonalának javítására: Emmanuel Macroné. Az újbaloldalnak és a populista jobboldalnak se futja többre a francia elnök neoliberálisozásánál, miközben konkrét javaslataira nem érkezik érdemi válasz.

A politika tehát nem attól lesz XXI. századi, hogy a liberalizmus alapértékeit sutba vágjuk, hanem attól, hogy képesek vagyunk az adott kor kihívásai szerint újraértelmezni azokat, és – Magyarország esetében – a rendszerváltást követő időszak politikai zsákutcáiból tanulni. Ez a felismerés azonban fájón hiányzik Bauer számos megfontolandó gondolatot tartalmazó cikkéből.

Pártja, a Demokratikus Koalíció iskolapéldája annak, hogy jellegzetesen XX. századi toposzokkal, beidegződésekkel operálva hogyan lehet ellehetetleníteni a szabadelvűség megújítását és az érdemi vitát. Már cikkének értelmezési kerete is ezt támasztja alá: a két világháború közti korszakot emlegeti fel, amikor az LMP és a Jobbik avíttságát akarja alátámasztani, és szintén “XX. századi tapasztalatokra” hivatkozik, amikor a migrációs politikájukat bírálja, egy kalap alá véve őket a Fidesszel. Csak egyetérteni lehet Ungár azon állításával, hogy a magyar ellenzék rettenetes hibát vétett, amikor a migrációs válság kapcsán képtelen volt többre, mint Orbán politikájának teljes, differenciálatlan tagadására.

Két párt van ma Magyarországon, amely ezt a hamis leegyszerűsítést – Orbán vagy “Willkommenskultur” – képes volt programszinten meghaladni: a Momentum és az LMP. A bevándorlás szabályozott, törvényes keretek között tartása, akár fizikai határzárral megtámogatva önmagában nem sért semmiféle emberi jogot, nem jelent bezárkózást vagy fasizmust, sem a liberalizmus alapértékeinek tagadását. A biztonság, a humanitás és az európai együttműködés együtt garantálja ennek a válságnak a megoldását, ehhez azonban meg kell szabadulni attól, hogy minden kerítésről a Vasfüggöny jusson eszünkbe, és minden vonatról Auschwitz.

Legalább ennyire kardinális kérdés az Európai Unió szerepének reális megítélése. Az óbaloldal pártjai és sajtója 2010 óta kábítják az ellenzéki közvéleményt azzal, hogy az “EU egyszer csak majd nem hagyja”, ami Magyarországon történik, kívülről megoldja a magyar ellenzék problémáját, és megszabadítja az országot az Orbán-rendszertől. Ez az ábránd irreális elképzeléseket erősít meg a szavazókban, és hamis képet ad az EU-ról, amely nem egy jóságos “nagy testvér”, hanem egy  politikai szövetség, amelyben aktív diplomáciai tevékenységgel és megfelelő szövetségesi politikával lehet eredményeket elérni. Olyan politikai szövetség ráadásul, amely maga sem mentes a korrupciótól, a különböző lobbiktól, oligarchikus összefonódásoktól. Senki nem tudja ezt jobban, mint maga Orbán Viktor, aki tökéletesen ki is használja ezt. Vajon Paks II. engedélyezése megtörténhetett volna a német ipari lobbi és Günther Oettinger hathatós közreműködése nélkül?

Világos, hogy a kabátot újra kell gombolni Magyarországon és Európában is. Ugyanígy nem kérdés, hogy van értelme a generációs alapú megkülönböztetésnek, a XX. és XXI. századi politika elkülönítésének. Ez a megkülönböztetés nem életkori alapú diszkriminációt jelent, sokkal inkább arról szól, hogy ki képes a világ és Magyarország előtt álló kihívásokat friss szemmel és fejjel szemlélni, világosan szembenézve az elmúlt évek politikájának tartalmi és stílusbeli hibáival. Szakítani kell a történelmi tragédiák rangsorolásával, politikai furkósbotként való használatával, és azzal, hogy politikai, nemzeti törésvonalak generálására használjuk őket cinikus módon. És fel kell hagyni azzal is, hogy hamis történelmi párhuzamok felállításával lehetetlenítjük el a vitát olyan súlyos kérdésekről, mint a migrációs válság.

Ugyanilyen fontos, hogy a liberalizmusnak, a szélsőségektől mentes centrista politikának új értelmet és dimenziót adjunk azzal, hogy ismét széles társadalmi csoportok számára átélhető üzeneteket közvetítünk. Arról kell beszélni, hogy a modern világ minden ember számára tartogat lehetőségeket, az állam kötelessége pedig, hogy ebben mindenkit segítsen a lehető leghatékonyabb eszközökkel. Ebbe azonban nem fér bele, hogy értelmetlen határokat szabunk a gazdasági tevékenységnek, vagy hátráltatjuk az európai integráció fejlődését, összezagyváljuk a nemzetállamok és a globális aktorok felelősségét gazdasági válságokkal kapcsolatban, ahelyett hogy a tisztánlátást és a megoldásokat segítenénk elő.

Partikuláris identitásviták kiélezése helyett pedig arra kell a hangsúlyt helyezni, hogy mi az, ami mindenkit összeköt a társadalomban, legyen szó akár a családi értékekről, akár a nemzeti összetartozásról. És végül: elengedhetetlenül fontos a millenniumi generáció politikai tudatosságának növelése. Fel kell rázni Magyarországot és a világot, amíg még nem késő.

A szerző a Momentum Mozgalom tagja.