"Ami bizonyíték nélkül állítható, az bizonyíték nélkül el is vethető." Ezt a mondatot osztotta meg egy kollégám a minap a Facebookon. Az idézet Christopher Hitchen írótól származik, aki sok furcsa, érdekes és ellentmondásos dolgot állított életében, de ezek tárgyunk szempontjából lényegtelenek. Ő többek között az Isten létezésére vonatkozó bizonyíték nélküli állítást vetette el bizonyíték nélkül. (Iszlamofób hívei csak addig örültek annak, hogy az iszlámot a fasizmushoz hasonlítja, amíg nem szembesültek azzal, hogy mindenféle istenhitet, zsidókét, keresztényekét, bárkiét totalitárius gondolkodásmódnak tart.)

Ami számunkra itt most érdekes, az az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságába jelölt Brett Kavanaugh ellen szóló állítások sora, amelyeket bizonyíték nélkül lehetett megtenni és lehet elvetni. Ezeket az állításokat nem támasztják alá és nem is cáfolják kétségbevonhatatlan bizonyítékok. Ilyen bizonyítékokat felmutatni a friss esetek nagy részében sem lehet, sok évvel ezelőtti ügyekben pláne nem. Az a kérdés, együtt tudunk-e élni, és miként tudunk együtt élni a bizonyítékok hiányából következő bizonytalansággal. Ez sokkal súlyosabb kérdés, mint az, hogy vétkes-e X, hazudik-e Y. És ez mégis sokkal kevesebbeket foglalkoztat. Talán azért, mert a bizonytalansággal szembenézni ezerszer nehezebb feladat az agynak is, a szívnek is, mint vétkességet vagy vétlenséget feltételezni szívünk szimpátiái és agyunk preferenciái szerint.

Mint tudjuk, a biztonságigény elemi erejű. És a biztonságigény egyenlő a bizonyosság igényével. Ahol a bizonyosság igénye kielégíthetetlen, ott a biztonságigény lázad. Például az ártatlanság vélelmének elve ellen. Ahol ez az elv érvényesül, ott bizonyosan sok bűnös és potenciális bűnismétlő marad büntetlen és járkál szabad lábon, mert a bűnösök bűnössége az esetek jelentős részében nem bizonyítható. Inkább ússza meg száz bűnös, mint hogy ártatlanul bűnhődjék egy is. Ez a maxima áll az ártatlanság vélelmének elve mögött. Amiből az következik, hogy a (meg sem vádolt) ártatlanok biztonságát a büntetlen bűnösök fenyegetik. És akkor az igazságérzetről valamint a bosszú-szükségletről még nem is beszéltünk.

Az ártatlanság elvének ellentéte: inkább százan bűnhődjenek ártatlanul, mintsem hogy egy bűnös megússza. Ez az elv áll a kínvallatások, a próbatételek hosszú történelmi hagyománya és a totalitárius diktatúrák büntető gyakorlata mögött. Ez is szembenáll, de másképp áll szemben a biztonságigénnyel. Úgy, hogy ha nem kell bűnösnek lennem ahhoz, hogy elítéljenek, megkínozzanak, akkor ez velem és szeretteimmel is bármikor megtörténhetik, soha nem lehetek biztonságban. A biztonságigénynek tehát sem az ártatlanság vélelmének az elve, sem annak a tagadása nem felel meg. A biztonságigény esetről-esetre mást követel. Olyan következetlenséget, melyben álláspontunkat szimpátiáink, preferenciáink, személyes érintettségeink határozzák meg. Ha valószínűsíthető, de nem biztos és nem bizonyítható, hogy a tárgyalt bűntényt a vádlott követte el, akkor nagyon valószínűtlen, hogy az ítéletet egyformán ítélje helyesnek vagy helytelennek az áldozat és a vádlott környezete.

Az ártatlanság vélelmének elve azonban csak a vétkesség jogi megítélésében érvényes. A magánéleti, közéleti, politikai ítéleteinkben nem.

Indiában csak a minap vették ki a házasságtörést a bűncselekmények köréből. Mifelénk már régóta evidens, hogy ehhez az államnak nincs köze. Párom hűtlenségének bizonyításához az állam és a jogszolgáltatás eszközeit nem vehetem igénybe. Csak én ítélhetem meg, elfogadom vagy elvetem a páromat érintő gyanút, s azt is, hogy milyen lépéseket teszek vagy nem teszek ezzel kapcsolatban. Senki sem követelheti meg, hogy csak kétségbevonhatatlan bizonyítékok alapján cselekedjek, senki nem követelheti meg tőlem és én sem követelhetem meg másoktól, hogy csak az hangozzék el a páromról, amit bizonyítani tudok. (Mindez csak abban az esetben van valamelyest másképp, ha bíróság előtt kívánom a hűtlenség tényét válóperben, gyermekelhelyezési perben felhasználni.)

Ha csak olyan állításokat tehetnénk a magánéletben, a közéletben, a politikában, amelyeket jogi érvényességgel bizonyítani tudunk, akkor szavaink túlnyomó többségét nem ejthetnénk ki, nem írhatnánk le. A döntéseinket, kapcsolatainkat, választásainkat túlnyomórészt nem bizonyított és nem is bizonyítható információk tömege befolyásolja. Ezen segíteni nem lehet. Mindenfélét hallunk orvosokról, iskolákról, ügyvédekről, iparosokról, autómárkáról, üdülőhelyekről, munkahelyekről, pártokról, kollégákról, képviselőjelöltekről és a magánéletünkben szerepet játszó emberekről, és őket, ezeket érintő döntéseket hozunk nem bizonyított információk alapján.

Ezek a döntések nem lehetnek jogi értelemben jogtalanok, mert nem fosztanak meg senkit attól, amihez joga van, de persze ettől még nagyon is árthatnak az érintetteknek. Nem szavazok egy jelöltre, nem megyek be egy étterembe, nem adok megbízást egy mesternek, nem barátkozom egy illetővel stb. Senkinek sem joga, hogy megkapja a szavazatomat, a megrendelésemet, a barátságomat.

Most térjünk vissza a bírójelölthöz. Ebben az esetben szó áll szemben szóval. Egyik mögött is, másik mögött is van érzelmi erő, azonosulási lehetőség. Csak az egyiknek hamisnak kell lennie. Ki-ki gondolhatja életszerűnek vagy életszerűtlennek egyiket vagy másikat. 1. Azt, hogy az ellenük elkövetett erőszak okozta sérülést évtizedek óta a lelkükben hordozó nők megszólalnak, amikor az elkövetőt a legmagasabb morális követelményt támasztó posztra jelölik, ítélő bírának például a nők abortuszhoz, a melegek házassághoz való jogának ügyében. 2. Azt, hogy aljas rágalomhadjáratot szerveznek egy köztiszteletben álló és köztiszteletet érdemlő férfiú ellen, hogy elüssék őt attól a feladattól, amelyre hivatott.

A megrendítő az, hogy minden lehetséges. Tudjuk, hogy a köztiszteletben álló személyek (például püspökök) által elkövetett szexuális visszaélések, erőszaktételek milyen hatalmas tömegét lehetett évtizedeken keresztül elzárni a nyilvánosság elől, hogy ennek milyen kis részét lehet bizonyítani. Ebből azonban az is következik, hogy bármikor, bárkivel szemben meg lehet szervezni egy ilyen rágalomhadjáratot, ha elég jelentős erők állnak mögötte, mert a bizonyítatlanságot életszerűen magyarázni lehet a bizonyíthatatlansággal. Van tehát két borzalmas dolog. Mindkettő lehet igaz - de nem lehet igaz egyszerre mindkettő. Vélhetjük, de nem tudhatjuk, hogy ebben az esetben melyik az igaz!

Ha eldöntöm ezt aszerint, amit valószínűbbnek látok, akkor lehetséges, hogy egy borzalmas dolgot igazolok. És az is nagyon valószínű, hogy szimpátiáim és preferenciáim nagymértékben meghatározzák, hogy milyen információforrásokból mit merítek és azt miként értékelem. És valószínű, hogy ez határozza meg, mit látok valószínűnek. Ha viszont meghagyom magam a bizonytalanság állapotában, és nem döntöm el, mi az igaz, akkor egyformán kezelek bűnöst és áldozatot. Vagy az erőszakét, vagy a rágalomét. Az áldozat nem számíthat rám.

Ez nagy dilemma. Annál nagyobb, minél kevésbé tudatosul. És én úgy látom, hogy nagyon kevéssé tudatosul.

Nem is mindenki, nem is mindig engedheti meg magának, hogy kitartson a bizonytalanságban , ha (amíg) nincs sem ilyen, sem olyan bizonyíték, beismerés. De azért ilyenek kevesen vannak. Még azok között is, akiknek az érintett személlyel kapcsolatban véleményt kell nyilvánítaniuk. Például szavazniuk kell Kavanaugh-ról. Elég, ha valaki azt gondolja, nem lenne jó az Egyesült Államoknak, ha ez a személy ülne a Legfelsőbb Bíróságban, még ha igaztalanul vádolják is szexuális erőszakkal; vagy azt gondolja, ő megfelelő erre a posztra, még ha el is követte egykoron, amivel vádolják, vagy csak egyszerűen kötelezőnek tartja magára nézve pártja álláspontját. Ha ezektől eltekintünk, kevesen maradnak, akiknek a szavazata azon múlna, kinek hisznek és kinek nem. De ebben az esetben (és nyilván sok másik esetben) kevés szavazat is megfordíthatja az eredményt.