A fordulat nem meglepő, hiszen Ankara EU-csatlakozáshoz fűzött reményeit nemrég erőteljesen lehűtötte a francia elnök és a német kancellár. Nicolas Sarkozy és Angela Merkel nem tartja elképzelhetőnek a muszlim ország teljes jogú tagságát, és ehelyett valamiféle másodrangú, "társult tagság" lehetőségét irányoznák elő a távoli jövőben. A mindeddig Ankara közeli szövetségesnek számító Egyesült Államok pedig amellett, hogy az iraki háborúval destabilizálta Törökország délkeleti szomszédját, évek óta nem hajlandó fellépni az iraki-török határon húzódó Kandil-hegységben rejtőző kurd lázadók ellen. A török-amerikai kapcsolatokba további feszültséget hozott, hogy október elején az amerikai képviselőház külügyi bizottsága határozatot fogadott el, amely népirtásnak ismeri el az oszmán birodalom szétesésekor az örmények ellen elkövetett vérengzéseket, a modernkori török történelem egyik legellentmondásosabb epizódját.

"Törökország nem önszántából fog elfordulni a Nyugattól. Ha a nyugati országok továbbra is elkövetik ugyanazokat a hibákat, Törökországnak vannak más lehetőségei" - figyelmeztetett a török kormányfő külügyi főtanácsadója.

A keleti kapcsolatok erősítésének egyik legfőbb jele a török-szíriai viszony jelentős javulása. Ankara tíz évvel ezelőtt még támadással fenyegette Szíriát, amiért menedéket nyújtott a szakadár Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) tagjainak. Ehhez képest Törökországnak ma már jelentős beruházásai vannak az arab országban: felépített egy labdarúgó stadiont és egy többmillió dollár értékű bevásárló központot, a jövőre megnyíló damaszkuszi tőzsde pedig az isztambuli börze mintájára fog működni. Ankara déli szomszédja pártját fogta a Szíria elleni izraeli légitámadás miatti tiltakozás során, és támogatta Szíria azon követeléseit is, hogy a palesztinokkal kötendő békeszerződés részeként a zsidó államnak vissza kell adnia a Golán-fennsíkot. Bassár el-Aszad szíriai elnök nemrég a török fővárosba látogatott, és támogatásáról biztosította azokat a török terveket, amelyek szerint önvédelemből katonai erővel számolnák fel a PKK észak-iraki bázisait, amire a parlament már hivatalosan felhatalmazást is adott a hadseregnek. Ezenfelül Szíria washingtoni nagykövete az Egyesült Államokban élő honfitársai előtt tartott előadásában kijelentette: "Szíria legközelebbi szövetségese nem Irán, hanem Törökország".

Szembetűnő közeledés tapasztalható továbbá Ankara és Teherán között is. Törökország egy 3,5 milliárd dolláros megállapodás alapján hamarosan iráni földgáztartalékok feltárásába kezd, és - az Egyesült Államok tiltakozása ellenére - nemsokára elkészül a két szomszéd közötti földgázvezeték. Sokatmondó az is, hogy Törökország nem képvisel különösebben agresszív álláspontot az iráni atomprogrammal kapcsolatban: Ankara szerint - Abdullah Gül államfő szavaival élve - inkább "építő" kapcsolatokon keresztül kell meggyőzni Teheránt, hogy tegyen eleget az ENSZ előírásainak. Irán pedig a maga részéről hírszerzési információkkal igyekszik segíteni a törökök küzdelmét a kurd lázadókkal szemben.

Törökország keleti orientációját az is erősíti, hogy a közvélemény egyre kevésbé tartja "jó dolognak" az uniós csatlakozást, sőt erősödnek az Amerika-ellenes érzések is. A törökök mintegy 80 százaléka nem ért egyet az Egyesült Államok demokráciával kapcsolatos elképzeléseivel, míg 2002-ben ez az arány csak 31 százalék volt. Recep Tayyip Erdogan kormányfő is aggasztónak tartja ezt a változást. Néhány hónapja arra figyelmeztetett, hogy ma már az Amerika-ellenességbe beletartozik az amerikai életformával szembeni ellenszenv is, míg korábban azok a törökök, akik bírálták az amerikai kormányt, általában még szimpatizáltak az amerikai néppel és kultúrával.

Bizonyos szempontból Washington lehetetlen helyzetben van, hiszen a törökök mellett éppen a kurdok a legszorosabb szövetségesei a régióban. Murat Karayilan, a PKK fegyveres szárnyának vezetője néhány hete azt állította, hogy a mozgalom harcosai az Egyesült Államok értékes szövetségesei lehetnének az iszlám fundamentalizmus elleni harcban.

Az Egyesült Államok volt ankarai nagykövete szerint azonban Washington részéről mindenképp hiba lenne feltételezni, hogy a kurd vezetőkkel ápolt jó kapcsolatok ugyanolyan értékesek lehetnek, mint a stratégiai szövetség Törökországgal. Az amerikai vezetés próbálja is helyrehozni a kissé megromlott viszonyt. Ennek jegyében nemrég bejelentették, hogy megosztják hírszerzési értesüléseiket Ankarával a PKK támadásainak elhárítására, az amerikai kongresszus pedig a Fehér Ház nyomására elhalasztotta a szavazást az örményországi népirtásról szóló határozatról.

Törökország egyébiránt maga is megosztott abban, hogy a muszlim többségű, ám világi berendezkedésű állam a nyugati orientáció mellett tartson-e ki, vagy inkább a keleti kapcsolatait erősítse. A kormányzó, iszlám gyökerű Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) Törökország európai integrációját sürgeti, és jó viszonyra törekszik az Egyesült Államokkal. A hadsereg viszont Washington rosszallása ellenére erőlteti az iraki offenzívát a lázadó kurdok ellen.

A nyugati vagy keleti orientáció dilemmáját azonban várhatóan sokkal inkább pragmatista elvek és a török nemzet érdekei, mintsem az ideológia fogja eldönteni. A kérdés lényege leegyszerűsítve, hogy a keleti vagy a nyugati féltekén járnak-e nagyobb haszonnal a török diplomáciai befektetések. A nyugati országoknak arra mindenesetre fel kell készülni, hogy igen csekély esélyük lesz szót érteni az iszlám világgal, ha képtelenek jó viszonyt ápolni annak legdemokratikusabb és legliberálisabb tagjával.