Ahhoz, hogy az Egyesült Államok és a NATO megnyerje a 2001 óta folyó afganisztáni háborút, négy olyan kulcsfontosságú területen kellene egyidejűleg látványos és gyors eredményeket elérnie a nemzetközi koalíciónak. Meg kellene oldania a biztonság, a segélyezés és fejlesztés, a kábítószer-termelés és a regionális hatalmi ellentétek problémáját, márpedig ezek mindegyike önmagában is meghaladja a főszereplők képességeit – olvasható a ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet elemzésében.

A Tálas Péter által jegyzett dolgozat szerint az afganisztáni biztonsági helyzet romlását nem csupán a koalíciós erők katonai veszteségeinek elmúlt évekbeli látványos növekedése jelzi, hanem az a tény is, hogy 2005 óta jelentősen bővültek az országnak azok a területrészei, melyeken állandónak tekinthető a Pakisztánból rendszeres utánpótlással rendelkező, önmagukat újjászervező kormányellenes erők katonai jelenléte.

Márpedig a legtöbb elemző szerint további lényeges amerikai csapaterősítésre aligha számíthat az Afganisztánban állomásozó nemzetközi erők parancsnoksága. Egy másik lehetőségként említik a helyi biztonsági erők kiképzését és bevonását a kormányellenes erőkkel szembeni fellépésbe, ám a Afgán Nemzeti Hadsereg (ANA) ma még igen távol áll attól, hogy önállóan vezessen és hajtson végre komolyabb hadműveleteket – olvasható az elemzésben. Ráadásul az ANA képzése későn indult, ma is igen szétforgácsolt (túl sok szereplő, túl sok különböző programmal vesz benne részt), és igen alacsony színvonalú (a jelentkezők 80–85 százaléka analfabéta), és korrupt.

Egy kalap alatt a lázadók

Gördeszkás Kabulban. Göröngyös rendezés. © AP

Az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség 2003 és 2008 között csupán mellékhad-színtérként tekintett Afganisztánra, s a tálibok Afganisztánból való kiűzését követően képtelen volt lezárni az afgán–pakisztáni határt. Ez lehetőséget adott a táliboknak a pakisztáni újjászerveződésre, továbbá arra is, hogy egy gyengén felszerelt, de viszonylag jól szervezett partizánhadsereggel 2005-től fokozatosan visszaszivárogjanak előbb a gyéren lakott nyugati és délnyugati afgán területekre, majd 2007-től a sűrűbben lakott déli és középső régiókba is, a központi kormányzat stabil erőszakmonopóliumát Afganisztán területének töredékére szorítva vissza – írja Tálas. A szövetségesek légi csapásokkal igyekeznek válaszolni, aminek viszont gyakran ártatlan civilek estek és esnek áldozatul, ami viszont a koalíciós erők ellen hangolja a lakosságot.

Az elemzés ugyanakkor leszögezi: a tálib fegyveresek többsége továbbra is úgynevezett mezítlábas partizán, vagyis többnyire kézifegyverekkel és házi készítésű robbanóeszközökkel fel-szerelt fegyveres. Azaz annak, hogy a partizánhadsereg az ország 72 százalékán állandóan, 21 százalékán pedig ideiglenesen jelen lehet, elsősorban politikai okai vannak. Ilyen például, hogy a Nyugat továbbra is terroristaként definiálja az afganisztáni fegyveres felkelőket, nem véve tudomást arról, hogy a kor-mányellenes erők rendkívül különböző motívumok miatt fogtak fegyvert. Így velük szemben eltérő politikát kellene folytatnia a nemzetközi közösségnek.

Már komolyabb politikai akadályai is vannak egy esetleges megegyezésnek – írja az elemzés. Az a tény például, hogy a központi kormányzat erőszakmonopóliuma csupán Afganisztán területének töredékére terjed ki, s nem érvényesül tartományi és kerületi szinten, nemcsak a központi kormány terveinek megvalósítását, hanem a nemzetközi közösség segélyezési és fejlesztési törekvéseinek realizálását is drámai módon korlátozza.
 
Kevés pénz jön az országba

Az újjáépítésére szánt segélyek elégtelensége az egyik döntő oka annak, hogy Afganisztánt az amerikai inváziót követő hetedik évben is polgárháború fenyegeti, az afgán lakosság döntő többségének a Nyugat számára elképzelhetetlen szegénységgel kell szembenéznie, és az ország képtelen a saját lábára állni. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy az Afganisztánba érkezett 15 milliárd dollárnyi segély mintegy 40 százaléka (közel hatmilliárd dollár) vállalati haszonként, szakértői vagy tanács-adói fizetésként már vissza is vándorolt a donorországokhoz.

Az elemzés az ország kábítószer-termelés problémáira is kitér. Az új Afganisztán-stratégia szerint Barack Obama amerikai elnök folytatni kívánja az afganisztáni ópiummák-ültetvények felszámolását. S bár döntése mellett számtalan érv szól (a kábítószer-kereskedelem elsősorban a kormányellenes felkelőknek hajt egyre nagyobb hasznot, miközben közel egymillió a drogfüggők száma), sok szakértő és politikus már régóta károsnak és kontraproduktívnak ítéli az ültetvények felszámolását. Elsősorban arra hivatkoznak, hogy az ópiummák-ültetvények eddigi felszámolása nem befolyásolta az afgán kábítószer-termelés nagyságát, miközben egyértelműen a koalíciós erők ellen hangolta és tálibok mellé állította a megélhetési forrásuktól megfosztott afgán parasztokat. Ráadásul a termelés felszámolása vagy radikális csökkentése csak tovább mélyítené az afgán társadalom szegénységét, mivel az ENSZ becslése szerint az ópiummák-termelés teszi ki az afgán GDP egyharmadát.

Az afgán kábítószerkérdés ördögi köréből sokak szerint az jelenthetne kitörést, ha a nemzetközi közösség szigorúan ellenőrzött formában lehetővé tenné az ópium orvosi célokra történő afga-nisztáni termesztését. Ugyanezt a „taktikát” már sikerrel alkalmazták az 1947-ben függetlenné vált Indiában, illetve az Egyesült Államok támogatásával az 1970-es években Törökországban is, ráadásul Afganisztán bevonása egy ilyen projektbe jelentősen mérsékelné a fejlődő világban az ópiumalapú fájdalomcsillapítók hiányát.

Pakisztán nélkül nem megy

A ZMNE elemzése szerint az Obama-adminisztráció új Afganisztán-stratégiájának egyik legnagyobb pozitívuma az, hogy az afgán probléma kapcsán már nem csupán a kérdés megoldásának „afganizálását”, hanem a környező hatalmak rendezésbe való bevonását is hangsúlyozza. Az elemzők számára már régóta világos ugyanis, hogy a stabilitás megteremtésének kulcsfontosságú tényezője Pakisztán, legfőképpen pedig az, hogy az iszlámábádi kormány képes-e és miként megakadályozni, hogy az Afganisztánnal határos pakisztáni területek stabil háttér-bázisul szolgálhassanak a kabuli kormánnyal szemben álló fegyvereseknek. Az Obama-adminisztrációnak azonban legalább ilyen fontos lenne Oroszország és India, sőt Irán és Kína bizonyos fokú bevonása az afgán konfliktus rendezésébe.

De mindennek megvalósulása Tálas elemzése szerint döntően attól függ majd, hogy az új amerikai adminisztráció, tágabb értelemben a NATO, milyen célok elérése érdekében kívánja mozgósítani a szereplőket Afganisztán kapcsán, illetve szerepvállalásukért cserébe milyen ellenszolgáltatásokat kínál nekik.