Október 1-jén kísérleti jelleggel négy minisztériumban számolták fel az ingyenebéd 46 évvel ezelőtt bevezetett gyakorlatát. A munkahelyi menza bezárásáért kárpótlásul a béreket napi 15 pesóval (60 dollárcenttel) – több mint duplájára – emelték egy olyan országban, ahol a havi átlagbér 17 dollárra rúg, az alapvető élelmiszerek árát komoly állami támogatással tartják alacsonyan, az egészségügy és az oktatás pedig ingyenes.

A 11,2 millió lakost számláló Kubában jelenleg 24 700 üzemi konyhán több mint 3,5 millió munkavállalóra főznek nap mint nap, ami súlyos anyagi terhet jelent az államnak a nemzetközi élelmiszerpiacokon kialakult magas árak és a különböző mértékű támogatások miatt. A minisztériumok mintájára bezárják ezeket az étkezdéket, és megemelik a munkások bérét. A kormány azt reméli, hogy éves szinten 2,5 milliárd dollárt takaríthat meg az élelmiszerimporton, nem is beszélve az államnak milliós károkat okozó lopásokról és a szükségtelen támogatásokról.

A lakosság vegyes érzelmekkel fogadta a döntést. Egy 47 éves banki alkalmazott méltatlankodott, mondván, hogy 15 pesóból mindössze egy szelet pizzát és egy üdítőt vásárolhat, ha pedig otthonról hoz ebédet, az többe kerül. Örült viszont egy építőipari munkás, aki eddig sem vette igénybe az üzemi konyhát. „Úgy tekintem, mint béremelést, havi 360 pesóval többet keresek. Másrészt időnként rossz a menza, a kutya sem eszi meg az ételt” – mondta.

„Többet adni, mint amennyit elvenni” – így méltatta a tervet a kommunista párt szócsöve, a Granma című napilap, amely szerint az új gazdasági intézkedés mögött „a gazdasági ésszerűség megteremtése és a munkavállalók igényeinek kielégítése” áll. A kormány kidolgozott egy szélesebb körű, tíz pontból álló tervet, amelynek értelmében megszüntetik az alapvető élelmiszerek havi fejadagját, és számos olyan juttatást, mint az ingyenes esküvői torta.

A The Economist című londoni hírmagazin értékelése szerint kicsi, de jelképes értékű a változás. Az első lépés abba az irányba, hogy feladják Fidel Castro fél évszázados erőfeszítését az „új ember” megteremtésére, amely a mindent felölelő szociális ellátás fejében korlátozza az egyént, és az állam határozza meg úgy a fogyasztást, mint a termelést. A pragmatikus Raúl Castrónak azonban nincs ideje utópisztikus gondolatokra. Hibáztatja a gazdaság kudarcaiért a hurrikánok tavalyi pusztításait és az 1962-ben elrendelt amerikai embargót, de tisztában van a hiányosságokkal. „Senki, sem az egyén, sem az állam nem költhet többet a végtelenségig, mint amennyit megkeres” – figyelmeztetett a parlamentben augusztus 1-jén mondott beszédében.

A krónikus devizahiányban szenvedő Kuba a csőd szélén áll. A külföldi vállalatok hónapokig vártak az engedélyre, hogy elutalhassák a vegyes vállalkozásokból származó hasznot, a helyi bankszámlákon tartott dollárszázmilliókat. A havannai kormány 30 százalékkal fogta vissza az importot, és megkurtította az állami vállalatok és minisztériumok költségvetését. Kuba termelése nem elegendő, a lopás és a hiányzás elterjedt jelenség a munkahelyeken, miközben a lakosság elöregszik.

Raúl saját megbízható embereire bízta a gazdaságpolitikát. Céljuk, hogy minél több külföldi valutát szerezzenek, és növeljék a termelést. Ámbátor az előjogok, kivételek és támogatások terén elindult a felszámolás folyamata, Raúl azt állítja, hogy az egészségügyi és az oktatási rendszerhez semmiképpen nem nyúl hozzá. A jegyrendszer azonban nem ússza meg, az alapvető élelmiszerek havi fejadagjait tartalmazó könyvecske, a libreta is viták kereszttüzébe került.

A gazdaságot óvatosan decentralizálják: a kormánytól nagyobb önállóságot kapnak az állami vállalatok, a parlagon heverő állami földeket pedig bérbe vehetik magángazdálkodók. A gazdasági és tervezési minisztériumban azon tanakodnak, hogy nem kellene-e a nagyobb rugalmasságot más területeken is alkalmazni, például szövetkezetek révén. Egyes helyi közgazdászok bátorítanák a családi tulajdonú éttermek és kifőzdék létrehozását és működtetését.

Sokan emlékeznek azonban még arra, hogy a Szovjetunió összeomlását követő ínséges időben Fidel Castro tett nyitásként értelmezhető lépéseket, így engedélyezett korlátozott külföldi befektetéseket és magángazdálkodást. Amikor azonban picit javult a gazdasági helyzet, ismét lecsapott, és ennek következtében a 350 ezres csúcsról mostanra 200 ezerre esett vissza a kisvállalkozók száma.
 
Helyi szociológusok szerint a kubai társadalom két részre szakadt, már nem hasonlít a szovjet időkre. A bérek reálértéke több mint 50 százalékkal alacsonyabb 1989-hez képest, a lakosság felének jövedelme viszont jelentősen emelkedett, köszönhetően a külföldi rokonoktól származó pénzküldeményeknek, a kisvállalkozásokból, a turizmusból, a külföldi vállalatok tevékenységéből és a feketegazdaságból származó bevételeknek. A társadalom fele jól él, a másik fele viszont a szegénység peremén vegetál. A kommunista párt is elismerte egyik közelmúltbeli jelentésében, hogy „a támogatások és ingyenes juttatások egykoron nagyobb egyenlőséget biztosítottak, mára azonban már csak növelik az egyenlőtlenségeket”.