Hatvan évvel ezelőtt tört ki a szovjet keleti blokkon belüli első nagy rendszerellenes mozgalom, a Berlinből kiinduló, majd az egész NDK-ra kiterjedő keletnémet felkelés. Bár a felkelés alig néhány napig tartott, ez alatt csaknem teljesen összeomlottak a keletnémet diktatúra intézményei: a felkelők állami intézményeket, pártirodákat foglaltak el, politikai foglyokat szabadítottak ki, miközben az állami rendőrség csaknem teljesen eltűnt az utcákról, a vezetés pedig szovjet katonai támaszpontokra menekült. A Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) uralmát végül csak a Vörös Hadsereg tudta visszaállítani, több száz fegyvertelen tüntető halála és 16 000 ellenzéki bebörtönzése árán. Az eseményt még az 1956-os magyar forradalomnál is nagyobb hallgatás övezte, és a történészek csak évtizedekkel később tudták feltárni, mi történt 1953. június 16. és július 11. között. Az események megismertetésében segíthet a Terror Háza Múzeumnak az évfordulóra tervezett időszakos kiállítása, amely korabeli német plakátokat mutat be.

Keletről indult

Hasonlóan a harminchat évvel későbbi rendszerváltásokhoz, 1953-ban is a Szovjetunióban zajló reformfolyamatok adták meg a kezdő lökést az eseményekhez. A folyamat Sztálin 1953-as halálával kezdődött, ami után rövid ideig a Lavrentyij Berija, az NKVD főnöke lett a Szovjetunió legbefolyásosabb embere. Berija – aki Nagy Imrének is az egyik fő moszkvai pártfogója volt és nézetei a magyar miniszterelnököt is inspirálták – a titkosszolgálat vezetőjeként jól látta, milyen robbanásközeli állapotokat idéztek elő mind a sztálini, mind a keleti blokk országaiban hatalomra juttatott szovjetbarát diktatúrák.

AFP / DPA

Miután a Hruscsovval, Molotovval és Malenkovval kiegészült új szovjet vezetés nekilátott a megfeszített mértékű iparosítás és a túlzott politikai szigor leállításának, hamarosan hasonló reformok végrehajtását kezdték követelni a keleti blokk országaiban is. 1953. június 2-án Moszkvába hívatták Walter Ulbrichtot, az NDK-s pártfőtitkárt és Otto Grotewohl miniszterelnököt, szemükre vetették az NDK-ban tapasztalható problémákat és azonnali reformokat követeltek. A moszkvai vezetést leginkább a rendkívüli mértékű kivándorlás aggasztotta: az 1953-at megelőző években évente átlagosan 200 ezer fő menekült Nyugat-Németországba (a berlini fal ekkor még nem épült meg). A probléma megoldására a német vezetőktől a termelőszövetkezetek feloszlatását, az erőltetett iparosítás helyett a fogyasztási cikkek termelésének növelését, az ideológiai-törvényi szigor mérséklését is követelték.

Csak a kivándorlás miatt nem tört ki korábban

Az 1949-ben megalapított NDK vezetése a keleti blokkon belül hagyományosan a leginkább vaskalaposnak számított. A szovjetbarát köztársaság kikiáltása után az Otto Grotewohl, majd Ulbricht főtitkár vezette állam nekilátott a sztálini modell németországi megvalósításának, amely a nehézipar fokozott mértékű fejlesztését, a jegyrendszer állandósítását, a mezőgazdaság kollektivizálását és a megbízhatatlannak ítélt emberek, intézmények, köztük az egyházak üldözését is jelentette. Az NDK stratégiai helyzete miatt a programot nagyarányú hadiipari fejlesztéssel is tetézték, ami hamarosan a költségvetés egyötödét felemésztette. A mélypontot az 1952-es pártkongresszuson elfogadott "a szocializmus alapjainak lerakása"-irányelv jelentette, amely a termelési kvóták emelésével és az ideológiai szigor növelésével a pattanásig feszítette a helyzetet.

Az életszínvonal drámai zuhanása és a kemény diktatúra csak azért nem vezetett már ekkor robbanáshoz, mert a kettéosztott Berlinen keresztül az elégedetlenek viszonylag könnyen tudtak Nyugat-Németországba menekülni. A lehetőséget rengetegen kihasználták, ami újfajta problémákhoz vezetett: a kivándorlás miatt akkora munkaerőhiány lépett fel, ami a gazdaság összeomlásával fenyegetett.

Sztálin halála és a moszkvai fejmosás után az NSZEP vezetői hajlandóak voltak némi önkritikát gyakorolni. 1953. június 11-én a párt és az NDK minisztertanácsa nyilatkozatban elismerte, hogy az addigi hibás politikájuk miatt szöktek át sokan az NSZK-ba, valamint "könnyítő intézkedések" bevezetését jelentették be, növelték a fejadagokat, engedélyezték egyes kisvállalkozások újranyitását és az NSZK-ba menekülteknek megígérték, visszakaphatják otthagyott birtokaikat, ha visszatérnek az NDK-ba.

AFP / DPA

Fellázadtak a sztahanovisták is

A reformok nem igazán tudták enyhíteni a feszültséget: az emberek többségének túl sok sérelmet okozott a rendszer, hogy ezekkel az intézkedésekkel maguk mellé állíthassák, és a pillanatnyi önkritikát sokan gyengeségnek érezték, így további reformokat követeltek. Emellett a reformcsomag alig érintette az ipari munkásokat, hiszen az NSZEP az ipari termelést a szovjet vezetés tanácsa ellenére vonakodott csökkenteni.

A nyílt tiltakozást végül a leginkább hátrányosan érintett munkások kezdték. 1953. június 15-én építőmunkások egy csoportja levélben követelte az egy évvel korábbi normaemelés (ez a munkaidő növekedését és a bér csökkenését jelentette) eltörlését a kormánytól, másnap pedig már közel ezren tüntettek Berlinben a munkások bérének emeléséért. A tiltakozás különösen kínos volt az állampártnak, hiszen a tüntetésen főként a kelet-berlini Stalinallee-n, a város főútján dolgozó építőmunkások vettek részt. A sugárút 1949-ben presztízsberuházásnak számított, építését a sztahanovista mozgalom mintájára, megfeszített tempóban végezték, vagyis a hivatalos propaganda szerint a leghűségesebb élmunkások dolgoztak itt.

A Stalinallee-n felvonuló munkások tüntetéséhez egyre többen csatlakoztak, és a béremelésért folyó demonstráció ekkor alakult át rendszerellenes tüntetéssé: a részvevők a "Szabadok akarunk lenni!" és a "Szabad választásokat akarunk!" jelszavakat skandálták, szovjet zászlókat égettek, a kormány lemondását és a két Németország újraegyesítést követelték. Mire a tömeg délután háromkor elért a Minisztériumok Házához, már több ezer fősre duzzadt és a megmozdulás egész éjszaka tartott.

Egy nap alatt összeomlott a rendszer

Ulbricht főtitkár az NSZEP aznapi gyűlésén kijelentette, nem enged a követeléseknek, „nyugat-berlini provokátorokat” vádolt a tüntetések megszervezésével, és a párttagokat felszólította, hogy szálljanak szembe a tüntetőkkel. Másnap azonban nem sokaknak akarózott szembeszegülni az egyre eszkalálódó, felkeléssé szélesedő mozgalommal: a berlini eseményekről szóló hírek gyorsan terjedtek, és hamarosan országos méretűvé vált a tiltakozás: 1953. június 17-én az NDK 600 gyárában sztrájkot hirdettek, 650 településen tüntetések törtek ki. A tüntetők hamarosan pártszékházakat foglaltak el, blokád alá vonták a rendőrségeket és a börtönöket, a politikai foglyok szabadon bocsátását követelve.

Bár 17-én délelőtt több embert letartóztattak, a rendszer alig mutatott ellenállást. A rendőrség parancsba kapta, hogy ne próbálja feloszlatni a tömeget, a pártirodák, börtönök alkalmazottjai pedig már a tömegek érkezése előtt elkezdtek elmenekülni. Volt, ahol gyakorlatilag teljesen őrizetlenül hagyták a börtönöket, ahonnan a tüntetők könnyedén ki tudták szabadítani a rabokat. Hamarosan maga Ulbricht is menekülőre fogta, kormányával együtt a berlini szovjet támaszponton keresett menedéket. A diktatúra infrastruktúrája gyakorlatilag egy nap alatt összeomlott.

AFP / DPA

Szovjet katonákat is kivégeztek

Komolyabb erőszakra csak két helyen került sor: Berlinben a Minisztériumok házánál a mintegy 60 ezres tömeg összecsapott az épületet védő rendőrökkel, a Brandenburgi kapunál pedig szovjet katonák lőttek rá egy fiatalra, aki letépte a kapura kitűzött vörös zászlót, és megpróbálta kicserélni a fekete-piros-arany német zászlóra. A megmozdulásokat végül csak a Vörös Hadsereg kivezénylésével tudták megfékezni. Délután 1 órakor rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat hirdettek, és Hruscsov utasítására az utcákra vezényelték a szovjet páncélos alakulatokat. Az NDK-ban állomásozó közel félmillió szovjet katona, a Vörös Hadsereg legütőképesebb alakulatai egy-két nap alatt teljesen felszámolták a teljesen fegyvertelen megmozdulásokat. A felkelés leverése olyan gyorsan lezajlott, hogy a nyugati országok és a sajtó alig tudott rá reagálni. Az NDK vezetése sem igyekezett különösebben a megtorlás dokumentálásával, ezért a mai napig nem lehet pontosan tudni, hány áldozata volt a felkelés elfojtásának. A halottak számáról szóló becslések 50 és 250 között mozognak, közel 6-16 000 embert tartóztattak le (a statárium alatt minden, három főnél nagyobb „csoportot” elvihettek), és negyedmillióan elmenekültek. A halálos áldozatok között a civilek mellett szovjet katonák is voltak, akiket statáriálisan kivégeztek, mert nem voltak hajlandóak a tömegbe lőni.

Teljes tabu

A felkelésről ezután az NDK-ban szó szerint soha nem szabad beszélni, sem a sajtóban, sem az iskolában nem lehetett róla hallani, de jó eséllyel került a Stasi (titkosrendőrség) célkeresztjébe az is, aki csak magánbeszélgetés szintjén megemlítette. Érdekesség, hogy a felkelés leverése, ellentétben 56-tal vagy a Prágai Tavasszal, a nyugati országokban sem keltett jelentős hullámokat. Ennek oka részben az, hogy az események rendkívül gyorsan zajlottak le, részben pedig az, hogy a közvéleményben még élt a második világháború emléke, ami Franciaországban, Nagy-Britanniában és Amerikában megnehezítette a németekkel való együttérzést. Bár a nyugati szemlélet szerint az szovjet tömb elnyomott népeinek joguk volt a szabadságra, önrendelkezésre, sokak szerint nem volt egyértelmű, hogy a „büntetésből kettészakított” németeket is megilletik-e ezek a jogok.

Egyedül az NSZK-ban keltettek komolyabb visszhangot az események, köszönhetően a keletről érkező menekültáradatnak is. A keletnémet felkelésről emlékezett meg Bertolt Brecht A megoldás című verse is, és a felkelés után nem sokkal június 17-ét „a német egység napjává” nevezték ki (1990 óta október 3-a, az újraegyesítés napja az egység ünnepe).