Tetszett a cikk?

Nem mi mondtuk, hogy a NATO agyhalott állapotban van, de az tény, hogy valamit képtelen átgondolni. Vélemény.

Horrorfilmekből ismerhetjük ezt a jelenetet: a házban a lány furcsa zajt hall kintről, ahol amúgy tombol a szél, a hóvihar. Óvatosan az ajtóhoz megy, majd valami tárggyal a kezében kinyitja az ajtót, tesz pár lépést a tornácon, a bejárati ajtót persze nyitva hagyva. Majd gyorsan visszamegy, jól becsukja az ajtót, elreteszeli – csak hogy kiderüljön, a tettes már házon belül van, ott vár rá. Hamarosan így érezheti magát az Észak-atlanti Szerződés Szervezete is.

A NATO-ra legutóbbi, 70. születésnapi csúcstalálkozóján már rávetült ennek az árnyéka, bár vezetői érthetően a külső kihívásokkal voltak elfoglalva. „Nincs semmiféle ellenség. A NATO-t jelenleg senki sem támadja” – közölte például a lengyel elnök az orosz relációról, holott a) mindenki tudja, hogy a Kreml jelenti a Nyugat számára a legkomolyabb stratégiai fenyegetést, b) maguk az oroszok sem éppen így látják a helyzetet. „Oroszország és a NATO viszonya évről évre romlik” – panaszkodott védelmi miniszterük. Hát, nyilván, de ennek okát esetleg a főnöknél kéne keresni.

A Nyugat védelmi szövetsége nem ragadt le Oroszországnál, bár az, hogy a szervezet védelmi büdzséje több százmilliárd dollárral nő a következő időkben, elválaszthatatlan az oroszok állandó, passzív-agresszív fenyegetőzésétől és alig leplezett európai nyomulásától. A NATO először nevezte meg Kínát is új globális fenyegetésnek (ha már Peking valamiért fontosnak tartotta egy új ballisztikus rakétarendszer bemutatását, ami Európáig, sőt Amerikáig is elér), amúgy meg az iszlám terrorizmusra éppúgy fókuszál majd, mint a kiberhadviselésre és a világűr esetleges műveleti hadszíntérré válására – és itt nyilván nem a kis zöld emberkékre gondolnak.

A médiába azonban valójában Emmanuel Macron katapultálta az ünnepi NATO-csúcsot. A francia elnök még a míting előtt közölte, hogy az amerikai vezetőszerep feladása miatt a szervezet „agyhalott” állapotban van, másrészt, ami ennél is lényegesebb, elsőként mert kritikus megjegyzést tenni egy olyan NATO-tagra, amely a többi a NATO-tag teljes megrökönyödésére, egy másik állam határait átlépve, önkényes hadműveletbe fogott etnikai tisztogatás céljából. Hivatalosan a cél egy biztonsági övezet létesítése lett volna menekültek számára, de ezt szövetségesei sem vették be, nemhogy a legérintettebbek: a kurdok. Akik végül egy török–orosz alkunak köszönhetően, úgy tűnik, a legrosszabbat megúszták.

„Ami Törökországot illeti, ők most azok ellen harcolnak, akik a mi oldalunkon küzdöttek. És olykor együttműködnek az Iszlám Állam közvetítőivel” – állapította meg Macron az egyre nyilvánvalóbbat. Mindenki tudja, hogy a török állam évtizedekre visszamenően mit művelt az en bloc leterroristázott kurdokkal; teljesen evidens, hogy Erdogan saját kurdjaitól fél, nem a menekültügyet akarja megoldani; és nyílt titok, hogy a török hírszerzés évek óta információkat oszt meg az Iszlám Állammal, sőt, segített az ISIS embereit Irakba meg Szíriába csempészni.

Ezek után Erdogannak a NATO-csúcs előtt teljesen elszállt a maradék önkontrollja is, a francia elnököt pszichiáterhez küldte, az EU után (menekültügy) pedig immár a NATO-t is megzsarolta: vagy jóváhagyják a kurdokat fenyegető „védelmi tervüket”, vagy nem szavazzák meg a baltiak védelmét. A csúcs után Ankara persze a sértett fél szerepében tetszelgett: „Törökország magára maradt a terrorizmus elleni harcban” – hallhattuk a védelmi minisztertől (bár a baltiak védelmét végül megszavazták).

Erdogan már tavaly is katonai akciót indított a szíriai kurdok ellen, akik pedig Amerika legfőbb, bátor szövetségesei a térségben, anélkül, hogy a NATO-val koordinált volna. Azzal pedig, hogy a Nyugat intelmei ellenére Moszkva felé fordult, sőt, orosz S-400-as légvédelmi rakétarendszert vett, végképp kérdésessé tette, kinek az oldalán is áll. Ha mindehhez hozzávesszük mindazt, amit az iszlamista állampárt, az AKP az elmúlt években produkált, meg kell állapítani: a szabadság és demokrácia védelmére felesküdött NATO-nak inkább előbb, mint utóbb meg kell szabadulnia Törökországtól.

Erdogan az elmúlt évek során represszív, kisebbség- és keresztényüldöző féliszlamista állammá formálta a kemali világi köztársaságot (a Freedom House immár a „nem szabad” kategóriába sorolja a NATO-tag Törökországot). Nyilvánvalóan tudott a 2016-os katonai puccskísérletről, aminek ürügyén példátlan tisztogatást hajtott végre, tízezreket vetett börtönbe, lapokat, tévéket tiltott be, letartóztatta az ellene tüntetőket. És miközben egyik jelentős szponzora a Hamász palesztin terrorszervezetnek, évek óta igyekszik megfúrni a NATO és Izrael intézményes közeledését – holott semmi sem lenne természetesebb, mint a terror elleni harcban évtizedes tapasztalatokkal rendelkező, high tech zsidó államot bevonni a szövetségbe.

Ez az egyre kontrollálhatatlanabb, egyre autokratább és kiszámíthatatlanabb „szövetséges” a kapukon belüli ellenséggé vált – a szabad világ, a nyugati értékek, a demokrácia és az emberi jogok ellenségévé. Ideje becsukni az ajtót, és körülnézni házon belül.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!