Sarkára állt 2014-ben Aljakszandr Lukasenka: amikor Oroszország elfoglalta, majd annektálta az Ukrajnához tartozó Krímet, Fehéroroszország nem csatlakozott ahhoz a néhány államhoz – például Kubához és Venezuelához – amely legitimnek ismerte el a félsziget elcsatolását. Sőt, úgy alakították át a volt szovjet tagköztársaság jogrendjét, hogy azonnali háborús cselekménynek minősülne az, ha az ország területén megjelennének az olyan „udvarias zöld emberkék” – az orosz hadsereg csapat- és felségjelzést nem viselő katonái – mint akik átvették Ukrajnától a Krím ellenőrzését. Az 1994 óta hatalmon lévő Lukasenkának természetesen elsősorban nem az fájt, hogy Putyinék megcsonkították Ukrajnát: inkább attól tartott, hogy előbb-utóbb az ő országa is sorra kerülhet, ha éppen Moszkva úgy véli, szüksége van az Oroszországgal az 1999-ben létrehozott államszövetségben együtt lévő Fehéroroszország területének egy-egy darabjára.

Lukasenka és a Krím

Mára gyökeresen megváltozott a helyzet: Lukasenka a napokban közölte, 2014-ben – a megszállás eredményeként – a Krím de facto Oroszországhoz került, s miután még abban az évben népszavazást tartottak a félsziget csatlakozásáról, a terület jog szerint is az Oroszországi Föderáció részévé vált. Lukasenka hozzátette, arra vár, hogy Putyin meghívja őt a Krímbe, s ezzel teljessé tegyék a félsziget fölötti orosz fennhatóság elismerését.

Az egykori állami gazdasági elnök – aki a napokban aláírta azt a megállapodást is, amely 28 területen hozza közelebb a két ország egybeolvadását – azt is közölte, hogy teljes mértékben Moszkvát támogatja Ukrajna és Oroszország vitájában, s készen áll arra, hogy amennyiben a NATO atomfegyvereket telepít Kelet-Európába, akkor hozzájáruljon orosz nukleáris fegyverek fehéroroszországi állomásoztatásához. Ezzel Lukasenka egy másik fehérérosz törvényt is felülírt, a jelenleg érvényes alkotmány értelmében ugyanis nem tartózkodhatnak állandó jelleggel külföldi katonák az ország területén. Az atomfegyvereket pedig aligha telepítené Moszkva úgy, hogy nem küld melléjük kiszolgáló személyzetet is.

„Mindent elkövetek annak érdekében, hogy Ukrajna a miénk legyen. Ez a mi Ukrajnánk” – magyarázta Lukasenka, s szavait minden bizonnyal szívesen vette Putyin, aki az utóbbi másfél évtizedben azon dolgozik, hogy lehetőleg minél többet visszaszerezzen az 1991-ben szétesett Szovjetunió területéből. 2008-ban Grúziától szakította el háborúval Moszkva Abháziát és Dél-Oszétiát, 2014-ben pedig nem csak a Krímben jelentek meg az orosz katonák, hanem Kelet-Ukrajnában is, ahol az orosz katonák segítettek létrehozni a luhanszki és donyecki szakadár „népköztársaságokat”.

Feladott szuverenitás

Lukasenka pálfordulása egyértelműen annak tudható be, hogy csak orosz segítséggel tudta megfékezni a tavaly augusztusi elnökválasztáson elkövetett durva csalás miatt kipattant ellenzéki mozgalmat. Moszkva újabb hitelt adott nyugati szomszédjának, orosz újságírók léptek a felmondott fehéroroszok helyére, az orosz titkosszolgálatok emberei segítették fehérorosz kollégáikat, s a válság legsúlyosabb napjaiban oroszok biztosították a fehérorosz elnök személyi védelmét is.

Lukasenka látványos pálfordulása akkor jött, amikor tovább éleződött a Nyugat és Oroszország közötti szópárbaj hangneme. Putyin, aki korábban arról beszélt, a Kreml számára az jelenti a vörös vonalat, ha Ukrajnát felveszik a NATO-ba, ma már azt ismételgeti, az a vörös vonal, ha nagy számban érkeznek Ukrajnába az észak-atlanti katonai szövetség katonái, vagy a szövetség támadásra is bevethető rakétákat telepít az országba. Az orosz elnök név szerint is megemlítette a Romániába és Lengyelországba telepített Aegis Ashore légvédelmi rendszereket – amelyek orosz vélemények szerint alkalmasak lennének manőverező robotrepülők indítására is – és hangsúlyozta, nem szeretné viszont látni ezeket a rendszereket Ukrajnában

Hiperszonikus fenyegetés

Putyin közölte, ha NATO fegyverek érkeznek Ukrajnába, arra Moszkva nagyon kemény választ fog adni, például rakétákkal veteti célba az európai területeket. Azt is hozzátette, az orosz hadseregnek már olyan hiperszonikus eszközei is vannak, amelyekkel öt perc alatt el lehet érni a kijelölt célpontokat.

Közben az ukrán-orosz határ térségében továbbra is feszült a helyzet, még mindig nem tudni, mi a célja annak a mintegy százezer orosz katonának, aki már hetek óta az ukrán-orosz-fehérorosz hármashatár közelében állomásozik. Ukrán források szerint Moszkva január végén, vagy februárban támadna, Oroszországban viszont azt állítják, a hadseregnek nincsenek támadó szándékai. Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter szerint az orosz agresszió Moszkva számára is komoly veszteségekkel járna, a politikus szerint az ukrán hadsereg már nem az, amelyet 2014-ben könnyen ki lehetett szorítani a Krímből, s amely nem tudta megvédeni Kelet-Ukrajna Oroszországgal határos körzeteit sem.