Ám ami most történik velünk, az jelentősen különbözik az eddigi konfliktusoktól. A médiatörvény, az alaptörvény, a jogállam lebontásának visszhangját az Orbán-kormány termelte ki magának, anélkül, hogy erre bárki szavazott volna. Konok ostobasággal meneteltek a falnak, emiatt őket hülyézni és kiröhögni illő és helyénvaló tehát. Az uniós pénzek megvonásának felcsillantása viszont közös művünk. Ehhez az ország összbölcsessége kellett.

Az EU-támogatásokat nem egyedül Orbán Viktor sodorta veszélybe, ebben csaknem egy évtizedes kormányzati munka van, talán az egyetlen vállalkozás, amelyet ciklusokon átívelve véghez tudtunk vinni. Mi ugyanis uniós belépésünk óta magasról leszarjuk a költségvetésre vonatkozó elvárásokat. Ebből építünk várat, igazi mediterrán virtussal. Erről sokat elmond az is, ahogy a mediterrán nálunk egyértelműen pozitív jelző, holott ha a mi kényes geopolitikai helyzetünkből mediterrán irányba indulunk, akkor a Balkánon éjszakázunk, és Görögország lesz a végállomás.

Szóval amikor mi ebbe a klubba felvételt nyertünk, akkor észrevételeztük az előszobában kifüggesztett házirendet, és azon nyomban a kibúvót kezdtük keresni. Ügyes óvodás módjára meg is találtuk, leginkább abban, hogy mások se tartják be. Onnantól aztán nem is izgultunk miatta.

Ekkor tudniillik az volt itt a stratégia, hogy Magyarország többet érdemel, illetve több pénzt az embereknek. Erre adtak az emberek felhatalmazást. Márpedig az osztogatás nyilván nem egyeztethető össze a deficit csökkentésével. Medgyessy és Gyurcsány kevesebbet hivatkozott a nemzeti szuverenitásra és a magyarok akaratára, de messzemenően figyelembe vették. Hiszen egyetlen választói réteg sem fogalmazott meg a hiánycélra vonatkozó követeléseket.

Pedig a házirend ott lógott a falon. Lett szólva. Az se váratlan, hogy ha nyolc évig szegjük meg a szabályt, akkor életbe lépnek a szankciók. Olyan társasjáték volt ez, mint amikor kézigránátot adogatunk körbe, és az veszít, akinél felrobban. Végül Orbán kezében sült el. Elég hülye társasjáték ez egyébként, mert a repeszekből úgyis mindenki kap, viszont itt a mediterrán keleten az efféle szórakozásnak hagyománya van.

Magyar gyónás

A koppanásnak lett volna ellenszere. Erről a fogalomról naponta beszélünk rengeteget, csak ahogy a brüsszeli házirendet, ezt is szeretjük úgy értelmezni, hogy az nekünk a legkényelmesebb legyen. Hazafiság alatt sokkal könnyebb azt érteni, hogy vonulunk a zászlóval, énekeljük a székely himnuszt, és utáljuk a többieket külön-külön és együttvéve. Szavazni viszont arra szeretünk, aki a legszűkebb érdekcsoportunknak a legtöbbet ígéri. Nyugdíjas vagyok? Emeljék a nyugdíjat, a többi mindegy. Egyetemista vagyok? Kérek ingyen oktatást és zsebpénzt, nemhogy a többi ember nem érdekel, de az se, hogy velem mi lesz négy év múlva. Vállalkozó vagyok? Hoci a közbeszerzést, és nincs több kérdésem. Ezért választást nyerni úgy kell, hogy minden lépcsőháznak egyenként beígérjük a tortát, és két hakni között kuncogunk, hogy egyik se kérdezi, miből sütjük. Pedig aki szereti a hazáját, annak kötelessége lenne érdeklődni, nem lesz-e baj ebből a bőkezűségből.

És ha a nemzetféltés nem kenyerünk, akkor is volt még egy mentőöv: az ép ész. Nacionalista aggodalom nélkül is ki lehetett számolni, hogy előbb-utóbb ebből gáz lesz. Nem kellett volna ehhez semmi más, mint egy fél nap gondolkodás, le lehetett volna csípni a kommunistázásra vagy fasisztázásra fordított időből az elmúlt nyolc évben. De nem sikerült. Ezért ennek a felismerésnek a programjával még a parlamentbe se lehetett bekerülni.

Most már muszáj lenne észbe kapni, de még mindig van mentség, magyarázat, önfelmentés, és mi balkáni lótolvajok módjára meg is fogjuk találni. Hiszen már el is készült az IMF kedvéért: minket bántanak, kényszerítenek, megerőszakolnak és gyarmatosítanak. És kiabálja, ordítja a magyar bele az éjszakába, és nem érti, miért nem veszi észre a világ, micsoda igazságtalanságot követnek itt el egy kis népen.

Hogy ugyanis nem akarnak neki pénzt adni.

Mert ez a brüsszeli támadás lényege. Nem bombázók keringenek felettünk, csak a lehetőség, hogy nem kapunk hitelt és segélyt. A közösség normáit nem fogadjuk el, a pénzükre viszont igényt tartunk. Ennyi a mi sérelmünk, erre várunk mi el valamiért sokkal több együttérzést, mint amennyit a segélyből élő magyar állampolgároknak megadunk.

Akárhogy fáj belátni: megérdemeljük. Egyrészt, mert megköveteltük a túlköltekezést. És megérdemeljük, mert bármilyen tanácsra és javaslatra annyit tudtunk kisütni, hogy minket hagyjanak békén, ne avatkozzanak a dolgainkba. Hát most megfontolták a követelésünket: próbáljuk ki, milyen, amikor békén vagyunk hagyva. Végül is lehet, hogy túléljük. Ha van kecskénk.