AFP / Alberto Pizzoli

Igen szép ékes korona a vénség, az igazságnak útában találtatik.
Péld 16,31

Világszerte ismert jelenség az elaggott, szenilissé, mániássá, érzéketlenné váló vezető, aki nem veszi észre, hogy alkalmatlan. Demokráciákban az ilyenektől a választók vesznek búcsút. Diktatúrákban is vannak biztosítékok ilyen balesetek ellen: a kínai pártfőtitkár tíz év után egész brancsával lelép, mert ott ez a haladó tradíció; az agg Kádárt a párt belső mechanizmusa szorította háttérbe, ahogy más kommunista veteránokat is. Az igazán kemény önkényuralmaknál legfeljebb a testőrség vethet véget az egyéni és kollektív agóniának, vagy az, ha a vezető felismeri, hogy ideje elmenni nyugdíjba, mert már nem lát tisztán a pályán. Ilyen belátással élt például Fidel Castro, amikor átadta a hatalmat öccsének.

Fides et ratio

Mint a fentiekből látható, a katolikus egyház szervezeti kultúrája és immunrendszere a morcabb diktatúrákhoz áll közel, azzal a megkötéssel, hogy a svájci gárda biztosan nem fog lekaszabolni egy pápát akkor sem, ha az teljesen megbolondul. Egyedül a pápa személyén és szeszélyén múlik, lesz-e olyan érzékenyen önreflexív, mint Fidel Castro.

Sőt, hogy a csapda teljes legyen, ebben sincs igazán választása, hatszáz éve nem mondott le pápa, és akkor sem azért, mert nem érezte már magát alkalmasnak. Most sem számolt ezzel szinte senki. A katolikus egyház ragaszkodik hagyományaihoz – és nemcsak a bibliához.

Konfliktusai jó része innen ered. A cölibátus, a női papok és a fogamzásgátlás tiltása nem a szentírásból származik, hanem azért van így, mert eddig is így volt. Mint ahogy eddig a pápa sem mondott le soha. Ez az érvelés kifelé elég nehezen védhető, de az egyházon belül is állandó vitákat eredményezett. A merev álláspont nyilván összefügg azzal, hogy ennek az önkényuralmi rendszernek az egyetlen, icipicit is demokratikusnak látszó testülete, a zsinat utoljára 1962-ben ült össze. Pedig azóta már elszelelt némi idő.

Rerum novarum

XVI. Benedek búcsújában épp a felgyorsult időre csodálkozik rá. Az egyházat meg kell változtatni: ezt üzeni ezzel utódjának, egyben beismerve, hogy neki erre nem volt ereje. Ratzinger bíborosként is keményen, szigorúan szembeszállt a reformot követelő mozgalmakkal, nem riadt vissza a kiátkozástól, de nem volt rest személyesen vitázni sem. Konzervatív volt, de alighanem felismerte, hogy nem volt mindenben igaza, viszont már túl késő. De cselekedni kell minél előbb – tehát jöjjön más, akinek van esélye.

Nem lett volna könnyű dolga akkor sem, ha nekiveselkedik. A II. János Pált hősként búcsúztatta az egyház, márpedig ő népszerű volt ugyan, de reformálni eszébe sem jutott, sem zsinatot összehívni. Bármiben mást csinálni, netalán radikálisan mást, mint ő, az egyben azt is üzenné, hogy II. János Pál nem kormányzott jól, legalábbis mulasztásokat követett el.

A személyi kultuszról és következményeiről

Természetesen II. János Pál követett el mulasztásokat. Ezekben Ratzinger ugyan társa volt, de pápaként igyekezett jóvá tenni legalább a legsötétebb bűnt. Már amennyire tőle telt anélkül, hogy a teljes iratnyilvánosság óvatlan elrendelésével elérje, hogy elődjét nemhogy szentté ne avassák, de a sírját is feldúlják. Kegyeleti okból most ennyit azokról a csúnya ügyekről.

Végül mégis élesen szembefordult II. János Pállal. Nem csinálta végig a nyilvános haldoklást, nem várta meg a tömeges virrasztást az ablaka alatt. Talán úgy érezte, neki nem állna olyan jól, mint elődjének? Vagy csak körülnézett a világban, és megértette, hogy ez a szokás, bár hatszáz éve töretlen, mégiscsak egy hülyeség, amit már csak türkménbasi-szintű törzsfőnökök követnek?

Amikor erre rájött, amikor a lemondás gondolatával megbarátkozott, bizonyára eszébe jutott, hogy esetleg a többi hagyománynak sincs feltétlenül értelme, érdemes lenne elgondolkodni rajtuk, és bátran hátrahagyni őket, ha semmi nem szól mellettük. Pápaként erre már semmiképp sem lett volna ideje. De kár volna eltékozolni a tudást és a tapasztalatot. Írhatna kurvajó könyveket a modern kereszténységről.

Humanae vitae

XVI. Benedek nagy pápává lett azzal, ahogy jelentéktelen uralkodását befejezte. A hatalom civilizált elengedése világra szóló példamutatás lehet. Egyben új mércét is állít utódai elé: aligha méltó a korlátlan hatalomra az, aki a végsőkig ragaszkodik hozzá. Időben visszavonulni, a saját korlátokat felismerni nagyszerű cselekedet, és erről példát vehet bárki, akár katolikus, akár nem.

Isten áldását kérem hátralévő életére, bár szerintem nincs isten, csak próbálok valami kedveset írni, mert megérdemli.