Kétségkívül nem volt kötelező felvenni ezeket a hiteleket. A fő felelős minden ilyen ügyben az adós. Mentesíteni a következményektől, az ellentétes a természetjoggal: Aesopusig kellene átírni a világirodalmat, hogy a tücsök megmentése igazságosnak látsszon. Ennek így az a tanulsága, hogy nyújtózkodj csak nyugodtan, majd állam néni lop neked egy hosszabb takarót. A segélyezés kultúrájának kiterjesztése ez, semmi más. Tökös széljobbos nem tapsolna ennek, hanem leköpné mint a magyarság elcigányosítását.

Ám a devizahitelek ügyében van felelősségük a bankoknak. Mohón, a szerződések után járó prémiumtól megrészegülve osztogatták a frank-, sőt a jenhitelt, és ők sem gondolkodtak többet, mint a hitelt felvevő közmagyarok, holott nekik illett volna a civileknél jobban érteni a pénzügyekhez. Telkeket adtak el a Holdon, aztán most negyedmillió család olvassa ijedten az apróbetűs részt, miszerint a Holdon egyébként nincs levegő. Volna abban ráció, hogy vállaljanak részt a veszteségből. Csak az a baj, hogy már túl sok áldozatot vállaltak olyan dolgokért, amihez viszont semmi közük.

Minden szentnek

A devizahitelek problémája három év alatt a legelképesztőbb hülyeségeket generálta, kezdve az ócsai lakóparkkal. Állam bácsi úgy tett, mintha a lakásproblémára az lenne a megoldás, hogy majd ő épít takaros házakat, és kiutalja. Hát az összes devizahiteles nem fér be, ahogy trafikja se lehet mindenkinek, de legalább egy falura való jó lelket elszállásolunk békében. Ennyi sem jött össze. Az államnak nem sikerült épeszű módon felhúznia 1 db lakóparkot. Nem sikerült neki az, ami vállalkozók tucatjainak már számtalanszor. Nincs infrastruktúra, semmi sem lett kész időre, bele van kódolva a gettósodás, és a devizahitelesek százezrei közül alig akadt olyan, aki oda vágyott volna. Arra volt csak jó az egész bohóckodás, hogy pár hónapig lehetett mutogatni, mennyire érdekli őket ez a probléma. És hogy fogalmunk legyen arról, mennyire tudnának működtetni egy nagybankot.

De aztán rátértek arra, ami sokkal érdekesebb: a haverok devizahitelére.

Jött a végtörlesztés intézménye, ami milliókat spórolt meg azoknak az adósoknak, akiknek amúgy megvolt az a pár rongyos tízmillió a párnacihában. Például megszabadulhattak a harmadik házra felvett hitel terheitől a parlamenti képviselők. Legfeljebb loptak maguknak végtörlesztésre valót. Azzal meg is nyugodtak: a felső tízezret megmentették.

Azoknak, akiknek nem volt megtakarításuk (és éppen ezért vettek fel hitelt), a kormány azt kínálta fel, hogy beállt a bankokat szidó kórusba, és erősen sajnálkozott. Ettől azonban a végrehajtások még nem álltak le; maga a kormány határozta meg, mikor van vége a téli moratóriumnak. Rá is repült a témára a szélsőjobb, úgyhogy most beindult a gépezet. A legbőkezűbb terv az, hogy mindenkinek visszaváltjuk a hitelét az eredeti árfolyamon, a bank meg majd vesz svájci frankot a saját pénzéből.

Nem más ez, mint választási költségvetés, a mások pénzéből. Nem az állam tartalékait élik fel, hanem a gazdasági szereplőkét - de nyugi, ennek ugyanúgy meglesz a böjtje, mint a szocialista módszernek. Csak nehezebb lesz jóvátenni.

Bizalmi tőketartalék már nincsen. Kétszázhatvanezer devizahitel leírása azt üzenné, hogy Magyarországon bankot üzemeltetni vagy életveszélyes, vagy mocskosul korrupt vállalkozás. Természetesen lesznek mocskosul korrupt vállalkozók, akik szívesen eljátsszák a király kedvenc bankárát, de abban a szolgáltatásban nem lesz köszönet. Arról nem beszélve, hogy dagadt pofájú vakkomondoros türhők fognak turkálni a számlakivonatainkban.

Állami Tücsökképző Intézet

Nehéz ennek a kormányzásnak az irányát megérteni. A saját klán gazdagodásán túl egyetlen értelmezhető politika rajzolódott ki: a középosztály megerősítése, a saját lábukon álló, szuverén polgárok rétegének gyarapítása. Legalábbis ezt mondja a vitaképes kormánypárti, ha arról kérdezik, milyen indulatú a daganat, aminek buzgó sejtje. Hogy vannak hibák, de a cél szent: legyen középosztály.

De van még ennél is fontosabb: az úri osztály. Ők járultak először a fazékhoz, a végtörlesztések költségét pedig kénytelen-kelletlen lenyelték a bankok. És lenyelték a bankadót is és a tranzakciós adót, szorgalmasan kiszámlázzák persze az ügyfeleknek, de hallgatnak. És mivel hallgatnak, pontosan úgy járnak, mint a kereskedelmi tévék: a zsaroló elpofátlanodik, mert a közönség neki tapsol. Most a középosztály megmentésének csúfolják a felelőtlen adósok kimentését, amivel egyrészt megtanítják őket a segélyfüggőségre, másrészt végleg ellehetetlenítik a valódi vállalkozások hitelhez jutását.

Pedig a bankoknak lenne lehetőségük megszólalni: milliárdokat költenek el ostoba reklámklipekre meg hirdetésekre, és havonta leveleznek a magyar lakossággal. Elférne ebben egy tájékoztató kurzus arról, hogyan is működnek, mivel jár a hülyére adóztatásuk, miért nincs hitelezés, és miért baj ez; és miért szemfényvesztés, amit a magyar kormány velük művel. De eddig a pofára megsarcolt vállalatok közül az Elmű volt az egyetlen, amely kiküldte a rendes levelezéssel a saját álláspontját.

És vannak módszerek, amelyekről a bankvilág régen hallott, de talán a nagy öregeknek még rémlik valami történelmi tanulmányaikból arról, mit tehet a kizsákmányolt osztály, amikor semmibe veszik. Figyelmezteti a kizsákmányolókat arra, mi lenne velük nélküle: sztrájkba lép.

Kemény ellenállás, vagy lassú elvérzés: ezek közül választhat, aki nem trafikos. Egyben igaza van a kormánynak: a gazdaság nagy szereplőinek ideje megtanulni, hogy felelősséggel tartoznak a társadalomnak, amelyben működnek. Van még pár hónapjuk, hogy ezt felfogják, és felvegyék a kesztyűt. Különben abba fognak dudálni, amíg bele nem fulladnak.