Körülbelül másfél éve felhívtam a jelenleg Magyarországon működő egyetlen spermabankot, és feliratkoztam a donorra várók listájára. Aztán tavaly nyár végén egyik nap munka után bementem érdeklődni. A cég egy többemeletes ház földszintjén van, közvetlen bejárattal az utcáról. Örültem, hogy nem egy kisvárosban vagyok.

Beléptem, rögtön az ajtó mellett a recepciós pultnál fiatal lány. Elmondtam, ki vagyok, és mit szeretnék. Pár perc türelmet kért, volt időm körülnézni. Tiszta, rendezett belső tér, berendezése modern. Kicsit beljebb kialakított váró rész, kanapékkal.

Néhány fiú volt ott, valószínűleg a potenciális apajelöltek. Bizarr helyzet.

Kis idő múlva egy szimpatikus vezető biológus fogadott, aki 1999 óta foglalkozik humán reprodukcióval. Nem jöttem zavarba, pedig nem sok tapasztalatom volt eddig hasonló helyzetekben. Elmondta, hogy folyamatos a szűrés és szerencsére egyre több a jelentkező, de ahhoz, hogy a minta megbízható legyen, 6-9 hónapig tartó vizsgálat szükséges. Kétségbe estem, mikor azt láttam, hogy a donorra várók listáján több százan voltak előttem.

– Mennyi a várakozási idő? – kérdeztem. – Minimum másfél, két év, de lehet, hogy ennél is több – válaszolta.

Legszívesebben sírva fakadtam volna, de gyorsan folytatta: "Viszont januárban megkezdi működését egy termékenységi központ, és ha vállalja, hogy a teljes procedúrát nálunk viszi véghez, akkor az elsők közt lehet."

Persze hogy vállaltam. Beszélgettünk még pár percet, elmondta a donorválasztás folyamatát, sőt egy-két donorjelölt adatlapját is megnéztük. Egy mappába lefűzve pár oldal, azon néhány adat, mint magasság, testsúly, hajszín, szemszín, arcforma, illetve a végzettség. Furcsa érzés volt belegondolni, hogy majd innen választok én is.

Kavarogtak a gondolatok a fejemben.

Ok, hogy barna hajú, zöld szemű, de mi van, ha egy bunkó? Van humora? Szereti a rockot? Aztán arra jutottam, hogy aki donornak áll, az csak jó érzésű lehet.

Kábán indultam haza. Most már tényleg minden nyomasztott, és az a fél év még nagyon soknak tűnt. Így elkezdtem kutakodni a neten. Bár ne tettem volna.

Egyedülállóknak alig van esélye

Magyarországon jelenleg tragikus azoknak az egyedülálló nőknek a helyzete, akik partner nélkül vágnak bele a gyermekvállalásba. Se erkölcsi, se anyagi támogatás. Egy 2016-os törvény értelmében, állami intézetekben öt alkalommal fizet az OEP, de mindez csak a házasságban és a bejegyzett élettársi kapcsolatokban élőkre igaz, egyedülálló nőknek nem jár állami támogatás. Az üzenet egyértelmű: Fizess, ha mertél egyedül maradni!

Egyszerűen nem értem, miért? Hisz az esetek többségében ez nem egy önként vállalt állapot. A legtöbb egyedülálló nő nem arra készül, hogy kivárja az X évet és utána beleveti magát egy véget nem érő, lelkileg, fizikailag és anyagilag is nagyon megterhelő folyamatba. Ez csupán egy kényszerválasz a kialakult helyzetre.

A kezeléssel kapcsolatban is nézelődtem. Inszemináció, IVF, IVF-AHA, Hycosy, STD, vírusszerológia, UH stb. Nem kis időmbe telt, míg keresztülrágtam magam a szakkifejezéseken, persze ettől nem lett jobb, sőt.

Aztán néztem statisztikákat is. Népességszám, élve születés, természetes szaporulat, kitolódott gyermekvállalási idő, terhesség negyvenévesen, kockázatok, mire kell figyelni, mik a veszélyek, mik az esélyek. Az egyetlen rám nézve kedvező adat az volt, hogy a 2000-es évhez képest jelentősen megnőtt azon nők száma, akik 40-44 évesen szültek, és hogy a 2015-ös adatok szerint minden 23. újszülöttnek legalább 40 éves anyuka adott életet. Jó eséllyel lesz majd a lányom/fiam osztályában legalább egy velem egykorú anyuka.

Képünk illusztráció

MTI / Máthé Zoltán

Január első hetében már telefonáltam, hogy mennék, de kiderült, hogy még nincs hova, mert csúsznak az engedélyeztetések, a központ várhatóan csak márciusban kezdi meg működését. Csalódott voltam. Már sehol nem volt jó, haladni akartam előre. Ha nem is türelmesen, de vártam.

Február elején hívtak, hogy 20-án várnak. Aznap reggel olyan ideges voltam, hogy remegett a lábam a gázpedálon.

Ott álltam pár méterre a bejárattól. Szívem szerint elfutottam volna, annyira szerencsétlennek éreztem magam, és nem értettem, hogy miért kell nekem ezt az egészet egyedül végigcsinálni, és hogy miért nem jön valaki, fogja meg a kezem és mondja, hogy minden rendben lesz. Vártam egy kicsit, persze nem jött senki.

Beléptem.

A recepciónál két lány, kedvesen fogadtak. Éreztem a figyelmet, nyoma sem volt szánakozásnak. Egyszer mutatkoztam be, utána nem volt névtévesztés. Harmonikus színek, kényelmes kanapék. Az előtérből be lehetett látni néhány helyiségbe, ahol a dobozok még kirakodásra vártak.

Nem volt időm nagyon megilletődni, mert jött is a vezető orvos. Első konzultáció, jöttek a szokásos kérdések. Hány éves? Magasság? Testsúly?

Aztán persze a családi állapotra vonatkozóak. Na, itt sírtam el magam először.

Megvárta, míg szipogok egy kicsit, aztán következtek az egészségre vonatkozó kérdések: Allergiás? Volt műtétje? Szed valamilyen gyógyszert? Van valamilyen panasza? Legalább azt mondja meg nekem, hány cigit szív naponta! – Na, ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül, 7-et bevallottam. – Hagyja abba a dohányzást, különben nem csinálok magának gyereket!

Aztán elmondta, nagyjából mire számíthatok – itt csordult ki a könnyem másodszor –, és hogy tekintettel a koromra nem húzzuk az időt holmi inszeminációkkal, mert ott nagyon kicsi a siker valószínűsége. A lombik sokkal reálisabb esély. Pazar. Alig várom.

Ez a két pityergés és egy nevetés 15 ezer forintba került.

Felvettem a ritmust

A következő időpontot február 24-ére kaptam. Harmadik napi hormon vérvétel. Semmi extra, bár azt el kell mondanom, hogy ilyen kíméletesen még nem vettek tőlem vért. 25 ezer forint.

Március 16. Első vizit, komplex vizsgálat, plusz STD. Hipermodern berendezés, monitor mellettem, meredten néztem. Arra gondoltam, hogy kérek pattogatott kukoricát, de beláttam, hogy nem illik a helyzet komolyságához. Csendben maradtam. Nagyjából 15-20 perc alatt végeztünk. A két vizsgálat 60 ezer forint volt.

Felvettem a ritmust, terveztem a jövőt, aztán március végén hívtak azzal a hírrel, hogy orvosváltás történt a központban. Enyhén szólva is meglepődtem. Hiszen csak most nyitott. Ez így lesz a jövőben is? Újra kell kezdeni mindent? Biztosítottak, hogy semmilyen hátrány nem ér, és hogy a leendő orvos, az egyik legjobb szakember a reprodukciós eljárások területén. Majd megkérdezték, hogy maradok-e a központnál, vagy keresek másik intézetet. Jó vicc. Nem kerestem.

Meg kell hagyni, profi módon intézték a személyi változást. Április 18-ára kaptam időpontot, az új doktor felkészülve várt. Adatok digitalizálva, leletek előtte. Átbeszéltük az eredményeimet. Nem kertelt, nem szépített, elmondta a tényeket. Minden rendben, az AMH (anti-müllerian hormon) faktor, ami a petefészek működőképességét mutatja, a koromhoz képest kicsit átlag alatti.

Képünk illusztráció

Túry Gergely

– Mennyi időm van? – kérdeztem. – Nézze, nem fogok hazudni. Ezzel az értékkel maximum 1-2 év, 42 éves korában már minimális lesz az esély, és azt mondanám, 43 évesen már gyakorlatilag lehetetlen.

Kíméletlenül őszinte volt, mégsem bántó, és egyből sorolta a lehetőségeket is, amivel növelhetők az esélyek. Teljes odafigyelést és törődést éreztem a részéről. Már első ránézésre is szimpatikus volt, a konzultáció végére biztos voltam benne, hogy jó kezekben vagyok. Ezzel a tudattal és egy 0-s számlával távoztam.

Az utolsó vizsgálatok a program előtt május 18-án voltak, vírusszerológia és petevezeték-átjárhatóság. Az utóbbiról sok rémhírt olvastam és hallottam, nem voltak alaptalanok. Túl a kiszolgáltatott helyzeten, fájdalommentesnek sem nevezném. Éhgyomorra, szomjasan 10 órára volt időpontom.

Mikor az orvos kedvesem üdvözölt és megkérdezte, hogy vagyok, kicsúszott a számon, hogy nyomorultul.

Ez van. Aláírattak velem egy beleegyező nyilatkozatot, aminek az alján ott volt, hogy lehetőleg kísérővel jöjjön. Jókor mondod! A vizsgálat nem tartott hosszú ideig, de rég éreztem ilyen soknak 20 percet. Összesen 75 ezer forintot hagytam ott.

A vizsgálat után megnéztük a jelenleg szóba jöhető donorokat. Három fiú közül lehet választani. Nem egyszerű megbarátkozni a gondolattal, pedig nemsokára döntenem kell. Még egy kis időt adok magamnak. 180 ezer forint (plusz 8 ezer szállítási költség). Ennyiért vehetem meg a lehetőséget, hogy anya legyek.

Nyilatkoznom kellett közjegyző előtt is, hogy egyedül vállalok gyereket, senki felé semmilyen követeléssel nem élek. Mintha eddig ez nem tudatosult volna bennem. 15 020 forintot fizettem, de legalább sok szerencsét kívántak.

Június 2-án volt a programindítás előtti utolsó UH. Minden rendben, menstruáció második napjától kell majd kezdeni a hormoninjekciók adását. Hirtelen minden olyan közelinek és valóságosnak tűnt. Megkaptam a receptet, amit ott helyben ki is válthattam. 60 ezer forint, állami támogatással! Egyébként a többszöröse lenne.

7-én este egy órán keresztül készültem a "harakirire", már ott tartottam, lemegyek a szomszédhoz, hogy szánjon meg és szúrjon hasba. De végül azért csak megoldottam. Néhány nap alatt egészen belejöttem, aztán a 12-ei UH-vizsgálat után, mivel volt egy-két petesejt, aminek még nőnie kell, egy újabb injekcióval bővült a repertoár. Teljesen kész voltam, ilyen nincs. A 15 ezer forintot már rezignáltan hagytam a patikában.

Képünk illusztráció

MTI / Balázs Attila

14-ei UH. Szépen fejlődnek a petesejtek, de azért kell még egy kis stimuláció. Mikor a doktor úr egy harmadik féle szurit is felírt, ami a kilökődést hivatott meggátolni, megkérdeztem, hogy meddig kell még ezt csinálni, mert elég rosszul viselem.

"Már nem tart sokáig, nagyjából itt szívjuk le a petesejteket" – és ujjával június 19-21-re mutat a naptáron.

Úristen! Az csak egy hét.

Elballagtam a patikába, hogy kiváltsam a receptet. 57 ezer forint! Ráadásul az egyikre még támogatás sem jár. Hát minek is az?

Megejtett donorválasztás

Most ott tartok, hogy esténként 3 injekciót adok be magamnak, és 16-án megyek a következő UH-ra. Kíváncsi vagyok, mi vár még rám.

Időközben, június 9-én megejtettem a donorválasztást is. Ampulla: 1 db. Színkód: sárga / kék. Csak remélni tudom, hogy az van benne, amire befizettem.

Jelenleg nikotinelvonás, hormontúltengés, elkeseredés, harag, félelem, remény és várakozás munkálkodik bennem. A körülbelül 20 oldalnyi paksaméta (nyilatkozatok, szerződés, kérelem, tájékoztató stb.) alapján még előttem van néhány vizsgálat, újabb gyógyszerek, egy kisebb fajta műtét a petesejtleszívásnál, mégis, már látom a végét. Az eddigiek alapján úgy néz ki, ha minden rendben lesz a megtermékenyítésnél, a jövő hét vége felé megtörténik az embrió visszaültetése. Ez legjobb esetben 420 ezer forint, de a biológusok közreműködésének mértékétől lehet akár 590 ezer is.

Szinte hihetetlen az egész. Utána persze lehet újra izgulni, meg tízezrekért vitaminokat szedni, de igyekszem a pozitív forgatókönyvre koncentrálni.

Szerencsére anyu és a közvetlen környezetem teljes támogatását is élvezem.

Sokat segített az is, hogy sikerült beszélnem egy egyedülálló anyukával, aki szintén donorspermának köszönheti féléves kislányát, és szintén elmúlt 39, mikor a beültetés megtörtént. Szenzációs volt. Órákig tudtam volna hallgatni. Azt mondta, élete legjobb döntése volt. Az összes fájdalom, kétség, összeomlás, megalázó helyzet dacára, minden mondatával az sugallta, ha előre tudja, milyen több évig tartó procedúra vár rá, akkor is belevágna. A lombikra azt mondta, hogy lélekölő folyamat, épp ezért csak pozitívan lehet hozzáállni.

"Egészséges vagy, kiegyensúlyozott vagy, szeretnéd, és persze, hogy sikerülni fog!"

És ez így van!

A szerző a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia frissen végzett hallgatója.