„A kormány oktatáspolitikai szándékait, intézkedéseit tekintve erős jelest, a kivitelezésre pedig jót, helyenként közepest adnék” – mondja Hoffmann Rózsa a Magyar Hírlapnak adott interjúban.

Szerinte az ellenzék és a sajtó hergeli csak a tömegeket az oktatásügy ellen, egyébként jó iránynak tartja azt, amerre a magyar iskola fordult. Kevés önkritikát gyakorol az interjúban, de annyit azért elmondta, hogy ő elsősorban szakemberként foglalkozott az oktatással, mert ehhez ért igazán. „A politikában lassan túlsúlyossá váló kommunikációs képességeim gyengébbek voltak.”

Úgy véli, a pedagógus-életpályamodellt is a rossz kommunikáció miatt érte kritika. ”Az volt a hibánk, hogy nem maradt több erőnk a széles körű tájékoztatásra, így nem sikerült átvinni, elfogadtatni, hogy miért van rá szükség.”

Ugyanígy a közoktatási intézmények állami kézbe vétele is alapvetően jó lépés volt szerinte. Igez, hozzáteszi, „itt is hiányzott a józanság és belátás”. Elismeri, hogy egy ilyen nagy rendszer átalakítása nem megy egyik napról a másikra döccenők nélkül. De hozzáteszi, „valójában arról volt szó, hogy akik nem kedvelték a mi értékrendünket, azonnal megtalálták a politikai szitokszót, és hazugsággal államosításról kezdtek beszélni”. Tehát itt is kommunikációs problémát lát csak a volt államtitkár. Mint mondja, a cél a leszakadás megállítása, a tanulmányi esélyek kiegyenlítése volt, vagyis hogy ne attól függjön egy-egy gyermek életesélye, hogy iskolájának fenntartója milyen pénzügyi és humán erőforrásokkal rendelkezik. (Ez valójában totális kudarc volt).

Érdekes, hogy Hoffmann Rózsa – akinek irányításával az állam átvette a tankönyvek állami kiadási jogát, és állandóan az alaptantervi tartalmaktól várta a minőségemelést – azt mondja, „nem volna már szabad abszolutizálni a tankönyvek szerepét, és a Nemzeti alaptantervet is a maga értékén kellene minden szinten kezelni. Hiszen az csak az irányokat, a hangsúlyokat, a célokat jelöli ki, nem pedig tanítási forgatókönyv, azzá majd a pedagógus alkotómunkája teszi.”

Igaz, két mondattal később már ennek ellentmond, amikor az új NAT-ról beszél, és kijelenti, „ez az egyik legnehezebb oktatáspolitikai feladat”. Odaszúr a sokszor mintaként emlegetett finn oktatási rendszernek is: „Döntsünk úgy, mint a divatból, ám felületesen példaként idézett finnek, hogy nem tanítunk többé irodalmat? Ez nálunk elképzelhetetlen, hiszen a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem ismerete nemzettudatunk alapja, kiiktathatatlan az oktatási rendszerünkből.” (Nehéz elképzelni ugyanakkor olyan finn iskolát, ahol a Kalevalát és a színes finn irodalmat ne tanítanák.)

A legérdekesebb az, a mit a diáktüntetésről gondol az egyébként a politikából visszavonuló Hoffmann. „Legyünk őszinték: ezek politikai akciók. Nem tudom komolyan venni azt a diáktüntetést, ahol több a felnőtt, mint a tanuló, és ahol a szakszervezet elnöke hangos szóval kormányváltás mellett agitál, a diákok nagy része meg azt sem tudja, hogy miért ment oda, hacsak a jó buliért nem.” Igaz, azt is hozzáteszi, hogy „a gyerekek véleményére oda kell figyelni, enélkül nincs jó pedagógiai munka”.

Tehát, ha felnőttek (szülők, nagyszülők, pedagógusok) vannak egy diáktüntetésen, az hoffmanni értelemben politikai demonstráció.

Hoffmann Rózsa államtitkári tevékenységét itt értékeltük bővebben.