„Tizennyolc éves koruk előtt a lányok húsz, a fiúk öt-tíz százaléka is átélhet szexuális visszaélést. Sokkal gyakoribb jelenség, mint gondolnánk. Megdöbbentő, hogy az eseteknek csak körülbelül a 0,1 százaléka kerül a hatóság látókörébe: ezek nem az elítéléssel végződő esetek, ennyi lezárt nyomozás van, aztán vagy felmentik, vagy elítélik az elkövetőt” – mondja Wirth Judit, a NANE Egyesület önkéntese és jogásza. Több mint 20 éve végez egyéni és közösségi segítő munkát párkapcsolati és gyerekkori erőszak által traumatizált személyekkel és segítőikkel, és egyike volt azoknak a szakértőknek, akik a 16 Akciónap A Nők Elleni Erőszak Ellen című kampány kerekasztal-beszélgetésén járták körül a témát.

Azonosítani is nehéz

Amikor bizalmi személy követ el visszaélést egy gyerekkel szemben, általában meghatározott koreográfia alapján történnek a dolgok: a bántalmazók egyfajta programként táplálják be az áldozatokba az olyan mondatokat, mint „ez egy kapcsolat volt”, „ez a szeretet jele”, és emiatt az áldozatok az abúzust hosszú évekig, akár évtizedekig nem erőszakként értelmezik, hanem a normális felnőtt-gyerek szeretet megnyilvánulásként.

A gyerekkori szexuális abúzusnál gyakran nem tudatosul a gyerekben, hogy valami gond van. Sokan csak később, kamasz- vagy felnőttkorban tudják azonosítani, hogy molesztálták őket. A visszaélés idején elhitették velük ugyanis, hogy normális, ami történik, és/vagy, hogy ők is akarják. Az elkövető jellemzően bizalmi személy, akit az áldozat szeret, vagy szeretne szeretni; nehéz és fájdalmas folyamat lehántani róla a gondoskodó, szeretetteljes felnőtt álarcát. Follinus Anna költő, aki Az erőszak természetrajza című versében saját abúzustörténetét dolgozta fel, megerősíti, hogy nehéz folyamat az áldozatoknak abúzusként azonosítani azt, ami velük történt.

NANE

„Nekem jó tíz évbe telt, mire realizáltam a tényeket. Nagy szerepet játszott benne egy újságcikk, melynek bizonyos mondatai egy az egyben visszatükrözték az én történetemet. Amikor elolvastam, szinte képtelenség volt felfogni, hogy amit ott abúzusként értelmeznek, az azonos az én korábbi kapcsolatélményemmel. Ezt követően még három-négy hónap kellett hozzá, hogy eljussak szakemberhez, és akkor is más indokkal mentem el. Ő pusztán a tüneteimből kiindulva, a harmadik találkozás után tudta már, hogy min mentem keresztül, és nevén is nevezte a szexuális abúzust. Utána több napig nem tudtam megszólalni” – mondja Follinus.

Wirth Judit azt reméli, hogy az áldozat szóról le lehet majd választani egyszer a stigmát és a gyűlöletet. Úgy véli, terjed a világban az a gondolat, hogy nem áldozatokról van szó, a visszaélést átélőknek nem szabad így tekinteniük magukra, mert az valamiféle gyengeség jele. Ez azonban megakadályozza az érintetteket abban, hogy megfogalmazzák: valaki elkövetett ellenünk valamit, és bűncselekmény vagy sérelem áldozatává váltak. Wirth szerint nem lenne szabad, hogy ez az érintett szégyene legyen, és stigmaként maradjon vele. Amikor a bántalmazott kapcsolatélménye valójában erőszak volt, az elkövető mindent megtesz, hogy azt normálisnak állítsa be, és nagy erő kell hozzá az áldozat részéről, hogy néven nevezze, valójában mi történt.

A gyerek így vagy úgy, de jelez

A gyerekek sokszor egyáltalán nem, vagy csak a kortársaiknak beszélnek a velük történt borzalmakról, ám a testin kívül nagyon sok lelki jel utal arra, ha egy kiskorút bántalmaznak: zárkózottá vagy éppen agresszívvé válik, bepisil, bizalmatlan lesz, nem mer hazamenni, szexualizált lesz a viselkedése.

Wirth Judit úgy véli: hazug mítosz, hogy a gyerekek ne jeleznék a bajt. „Ezt a mítoszt véleményem szerint nem véletlenül tartják fenn a felnőttek, hanem mert ez kényelmes. Nyilván, ha azt lehet elterjeszteni a világban, hogy nem tudhattuk, mert nem szólt a gyerek, az egyfajta felmentést is jelent. Én nem beszéltem még soha olyan incesztus-túlélővel, aki ne jelzett volna valahogy gyerekkorában. Mikor felgöngyölítettük az ügyet, kiderült, hogy sokan megtették. Gyakran konkrétan úgy, hogy elmondták, mi történik. Ha egy gyerek elmeséli például, hogy a nagybátyja mindenféle fura helyeken simogatja, nem az ő dolga ezt abúzusként azonosítani, hanem azé a felnőtté, akinek elmondja. De még ha nem is mesél konkrétan az eseményekről, a gyerekek rajzolnak, írnak, játékaikban megjelenítik a történéseket. Ezekre oda lehet figyelni, komolyan lehet venni őket. Ritkán tényleg előfordulnak olyan esetek, amiket nagyon nehéz észrevenni, de a legtöbbször a felnőttek hallgattatják el a gyerekeket, a saját kényelmük miatt.”

AFP / DPA / Julian Stratenschulte

„Az eljárásokban gyakran tapasztalom, hogy a tüneteket nem veszik komolyan” – ezt már Spronz Júlia mondja, aki 1996 óta foglalkozik a nőket és gyerekeket érő erőszak áldozatainak jogi segítésével. „Küldözgetik a gyereket mindenféle orvoshoz, mert természetesen produkál tüneteket, de az orvosnak (bőrgyógyásznak, nőgyógyásznak, belgyógyásznak) eszébe sem jut a tünetek mögé nézni, és a valódi okokat keresni. A legtöbb incesztus-ügyben van valamilyen nőgyógyászati nyom (pl. a nemi szerven észlelhető kipirosodás), de gyakoriak a székelési problémák, vagy a hasi fájdalmak is, mégis kevés az olyan orvos, aki lelkiismeretesen foglalkozna ezekkel a testi tünetekkel. Még ha konstatálják is, hogy egy testi tünet hátterében nem szervi probléma áll, hanem lelki okai vannak, akkor sem kezdik el feszegetni, hogy vajon mi.”

Follinus Anna is megerősíti a szakemberek véleményét: ő maga is sokféleképpen, versekben és szóban, illetve tünetekkel jelzett. Úgy véli, utólag az a legnagyobb kérdés, hogy akik ezt látták, legalább a jelenben felelősséget vállalnak-e egykori mulasztásukért.

Ezerszer is gondoljuk át, mielőtt lépünk

De mit tehetünk, ha felnőttként észlelünk ilyen tüneteket egy gyereken? Spronz Júlia szerint a legalapvetőbb jó tanács, hogy ne menjünk a rendőrségre bizonyítékok nélkül. „Tapasztalataink szerint nem sok értelme van bármely bizonyíték nélkül egyszerűen bejelentést tenni a hatóságoknál, vagy a gyerekvédelem valamely szervénél ,abban bízva, hogy majd ők kiderítik a valóságot. A gyerekért aggódó felnőtt kezdjen el tájékozódni, információt gyűjteni hozzáértő szakmai civil szervezeteknél. Sajnos ugyanis a rendszerben sok az előítélet, kiváltképp, ha éppen válófélben vannak a szülők, márpedig ezek az esetek a legtöbbször akkor szoktak kiderülni, amikor a szülők szétköltöznek, és a gyerek nagyobb biztonságban érzi magát, ezért elkezd világosabban jelezni. A szakember hozzáteszi: az intézmények ezt általában úgy értelmezik, hogy "a bosszúálló anya még a szexuális abúzus kártyát is kijátssza" csak azért, "hogy jól megbüntesse az őt elhagyó férjet". Mélyen gyökereznek ezek az előítéletek, gyakran nagyon nehéz áthidalni őket.

A szakemberek arra is figyelmeztetnek, hogy ha van rá lehetőség, próbáljuk biztonságba helyezni a gyereket. Ez főleg akkor járható út, ha az elkövető nem tarthat igényt jogi úton a gyerekre, azaz nem a szülője, vagy a nagyszülője, hanem például tanár, edző, különórán, egyházi vagy más közösségben, vagy táborban van csak hozzáférése a gyerekhez.

Fazekas István

Nehéz ügy az is, ha nem a szülő, hanem egy másik felnőtt észleli a tüneteket. „A gyerekvédelmi intézményrendszer különböző tagjai ezekben az esetekben nem mindig használják jól a jelzési kötelezettségüket. Bár valóban be vannak szorítva egyik oldalon a jelzési kötelezettség, másikon pedig az ésszerűség és a gyerek iránti védelmi kötelezettségük közé, ám nekik is feladatuk lenne átlátni, hogy súlyosan árthatnak a gyerek hosszú távú biztonságának, ha bizonyítékok, vagy legalább megalapozott és felvállalt szakmai érvek nélkül fordulnak a hatósághoz. Alapvető lenne, hogy ők is körültekintően, a megfelelő információk birtokában járjanak el” – mondja Wirth Judit.

Újra összekapcsolni a testet és a lelket

Az tehát egyértelmű, hogy minél több bizonyítékkal rendelkeznek a sértettek, annál nagyobb esélyük van a jogvédelemre. Csakhogy az ilyen esetekben általában nincsenek közvetlen tanúk, akik vannak, azok vagy nem akarnak tanúskodni, vagy nem szívesen néznek szembe a ténnyel, hogy valójában szexuális visszaélés tanúi voltak, és ezt az elkövetők is tudják, építenek is erre.

A hárítást erősíti, ha a hatóságok még a rendelkezésre álló bizonyítékokat sem kezelik hatékonyan, nem veszik komolyan, vagy egyáltalán nem veszik figyelembe. Wirth Judit beszámolt arról, hogy egy szexuális visszaélés esetben rendelkezésre állt ugyan a sértett kislánynak egy, az elkövető által spermiummal szennyezett alsóneműje, de nem sikerült rávenni sem a rendőrséget, sem az ügyészséget, hogy vizsgálják meg a bizonyítékot. Hasonlóképpen fájdalmas szembesülni azokkal az esetekkel, amikor szakértők alátámasztják a szexuális visszaélés valószínűségét, de figyelmen kívül hagyják a szakvéleményüket.

És hogy merre tud elindulni az, aki ráeszmél, hogy gyermekkorában bántalmazták? Follinus Anna szerint a pszichoterápián való részvétel egy jó szakembernél elkerülhetetlen. Neki a test és a lélek újbóli összekapcsolását megcélzó terápiás módszerek segítettek abban, hogy az egykori rossz élményeket feloldja, illetve felülírja jókkal.

A szakemberek viszont azt tapasztalják, nem is annyira az az érdekes, hogy pszichológus vagy pszichiáter, esetleg egyéb terapeuta folytatja a kezelést, sokkal inkább az, hogy alaposan felkészült legyen a témában. Fontos, hogy a gyerekkori szexuális abúzus ügyében legyen határozott, egyértelmű állásfoglalása arról, hogy az visszaélés, soha nincs rendben, hogy ott a gyerek soha nem lehet hibás, és ne kérdőjelezze meg a történteket. Nyilván kérdezhet és megkérdőjelezhet beidegződéseket, de fontos, hogy ne toljon rá a kliensére, a túlélőre olyan megközelítéseket vagy irányokat, amelyek nem belőle jönnek. Egyértelműen kerülnie kell az áldozathibáztatást.

Shutterstock

„A NANE Egyesületben, a PATENT Egyesületben, és az ezekkel a szervezetekkel együttműködő más szervezetekben is, és tőlünk függetlenül is vannak már olyan pszichológus és egyéb segítő   szakemberek, akik sikeresen segítik a gyerekkori szexuális abúzus túlélőit, mert ismerik a szakirodalmat, szert tettek gyakorlati tapasztalatra a segélyvonalainkon és a személyes ügyfélellátásunk során, vagy saját praxisukban, mernek és tudnak erkölcsi állásfoglalást tenni az elkövetőkkel szemben és az áldozatok mellett, és tudják kezelni azt a helyzetet, ha valaki traumatizált” – teszi hozzá Wirth Judit.

Idén több civil szervezet együttműködve, a 16 Akciónap A Nők Elleni Erőszak Ellen című kampánnyal próbálta felhívni a figyelmet a szexuális zaklatásokra és a nők elleni erőszakra. A kampány központi üzenete, hogy szakemberként és magánemberként is álljunk ki az áldozatok mellett, higgyünk nekik, valamint kerüljük és ítéljük el az áldozathibáztató magatartást. Az intézmények részéről pedig a szakemberek képzését és az ellátórendszer mielőbbi reformját sürgetik a szervezők.