Ön felismer egy szélhámost? És felismeri magában a balekot?
Imádjuk a csodákat, el akarjuk hinni, hogy léteznek, és hinni akarunk azoknak, akik elvezethetnek minket a csodáig. Ebből a hitből élnek a csalók. Az elméjük működésének a megismerésével viszont kicsit könnyebben elkerülhetjük, hogy az áldozatukká váljunk, vagyis hogy felismerjük: ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor nem az.
Ferdinand Waldo Demara szélhámos volt, de a maga nemében szuperhős is: a férfi soha nem végezte el még csak a középiskolát sem, ennek ellenére pszichológiát tanított egy egyetemen, betegeket gyógyított egy elmegyógyintézetben, szerzetes is volt, és vallási főiskolát alapított. Később a Kanadai Királyi Haditengerészeti „orvos főhadnagya” lett. Amikor egy Cayuga nevű hajón teljesített szolgálatot a koreai háború második évében, egy bárka közeledett feléjük, tizenkilenc vérző, sebesült emberrel. Bár a férfi – vagy, ahogy ő hívta magát, Dr. Cyr – soha az életben nem szerzett orvosi diplomát, egy tankönyvre támaszkodva, és saját képességeiben igencsak bízva végrehajtotta a bonyolult műtéteket. Tény, hogy közben bőségesen adagolta a fájdalomcsillapítót a sérülteknek, (magának pedig az alkoholt), de mind a tizenkilenc ember életét megmentette. Demara életéről regényt írtak, (ő még életrajzírója személyazonosságát is ellopta) és film is készült róla Tony Curtis főszereplésével.
Ha ekkora léptékben nem is, de sokan keltek vele versenyre szélhámosságban. És sokan dőlnek be nekik. A téma pedig foglalkoztatta annyira a pszichológus és író Maria Konnikovát, hogy egy egész könyvet szenteljen az átverés művészetének, és feltérképezze a szélhámosok, valamint az áldozataik elméjének a működését. A játszmák mögött meghúzódó pszichológiai elvek ismerete pedig akár valamiféle védettséget is adhat a manipuláció ellen.
Balekok? Vagy csak sebzettek?
Ha határozottan úgy gondolja, hogy önt még soha nem ejtették át, akkor ezúton is gratulálunk az éberségéhez és óvatosságához, de biztosan ismer valakit, akit legalább egyszer megloptak, kifosztottak, vagy lehúztak már. Mert mondjuk, gondja volt a súlyával és bedőlt a csodálatos és azonnali fogyást ígérő tablettáknak, italporoknak, vagy annak, hogy elég a kanapén fekve egy gépet tennie a hasára, hiszen attól napokon belül izmossá válik.
Vagy ott vannak a kétségbeesett emberek, akik súlyos tízezreket fizetnek egy-egy rontáslevételért vagy pénzmágiáért, hogy sorsuk jobbra forduljon: ők már azzal elárulják, hogy nyitottak a szuggerálásra, hogy belépnek egy jóshoz – neki már csak élnie kell a lehetőséggel.
Csakhogy ezeknek a szélhámosságoknak az áldozatai nem tipikus balekok – állítja Az átverés művészete című könyvében Maria Konnikova. Pusztán arról van szó, hogy úgy vagyunk beállítva, hogy megbízzunk másokban, és akik bíznak, könnyen csapdába eshetnek. Az, hogy kiből lesz áldozat, nem a személyiségjegyeken múlik, sokkal inkább a körülményeken, és persze azon, hogy az illető mennyire sebzett érzelmileg egy adott pillanatban vagy időszakban.
Konnikova könyvében szerepel többek között egy kutatás, amelyben megkérték egy amerikai nonprofit fogyasztóvédelmi szervezet munkatársait, hogy sorolják fel a tipikus áldozatok jellemzőit. Ezek közül néhány teljesen magától értetődő volt: a hiszékenységet, a bizalmat, az álmodozást és a mohóságot az áldozattípushoz kapcsolták. Úgy vélték továbbá, hogy aki bedől egy csalónak, az nem valami intelligens vagy művelt, szegény, az ösztönei vezérlik, nem elég okos és logikus gondolkodású. És alighanem idős is, mert egy nagymamát könnyebb átejteni, mint egy középkorú embert. De vajon igazak-e ezek a meglátások?
Imádjuk a csodákat, el akarjuk hinni, hogy léteznek, és hinni akarunk azoknak, akik elvezethetnek minket a csodáig. Az átverés tehát nem balekság kérdése, a csoda lehetősége néha olyan hatalmas erővel érkezik, hogy azt érezzük: egyszer nekem is sikerülhet. „Ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, nem az – kivéve, ha rólunk van szó” – írja Konnikova. A sóvárgásunk fegyver, amit magunk adunk át a csalóknak, hogy aztán agyonlőjenek vele.
Az információ hatalom
De mi a helyzet velük? Vajon a csalók lelketlen pszichopaták, nárcisztikusak, netán machiavellisták? Nos, Konnikova szerint egy kicsit mindegyik igaz rájuk. A pszichológia „sötét triádnak” hívja ezt a három vonást, a legijesztőbb pedig, hogy a csalók szinte bármilyen viselkedésüket racionálisan meg tudják indokolni. A szélhámosok remekül hazudnak, és mesterien adják elő összeharácsolt kis meséiket, de az egyik legnagyobb titkuk mégsem a beszéd, sokkal inkább a hallgatás. Tökéletesen értenek ahhoz, hogy feltérképezzék, majd megtestesítsék vágyainkat, de ehhez az első lépés, hogy minden szavunkra figyeljenek, valósággal analizáljanak minket. Ezek után pedig már csak néhány lépés, hogy úgy manipulálják az áldozataikat, hogy azok azt higgyék, a saját érdekükben (a saját sikerükért, meggazdagodásukért, stb.) cselekednek, miközben kizárólag a csaló malmára hajtják a vizet.
Minden játszma alapja ugyanis a feltérképezés: a csalók abból élnek, hogy „az áldozat életének legapróbb részleteit is megtudják anélkül, hogy a másik észrevenné, mennyire kiadta magát – később pedig e részleteket használják arra, hogy éleslátásukkal lenyűgözzék áldozatukat” – mutat rá Konnikova.
Kik vagyunk és mire vágyunk?
A legtöbb csaló arra játszik, hogy ismerősnek, hasonlónak tűnjön: végtére is, a rokonlelkekben megbízunk. „Te is Szegedről jöttél? Micsoda véletlen, én is onnan költöztem ide.” Egyetlen mondat, nem is kell, hogy igaz legyen, de máris úgy érezzük, van bennünk valami közös.
Miután a csaló világosan látja, hogy kik vagyunk és mire vágyunk, indulhat a színjáték, a bizalom elmélyítése. Ezt úgy érhetik el, ha az áldozatok érzelmeire hatnak, hiszen az érzések felülírják az objektivitást. Ennek az egyik ismert gyakorlati megvalósítása Magyarországon az unokázós csalás. Hiszen, ha felhívnak, hogy az unokánk bajban van, és azonnal pénzre van szüksége, nem az az első, hogy logikus érveket keresünk a cáfolatára. Szerencsére egyre több hír érkezik arról, hogy az áldozat gyanút fog és lebuktatja a csalókat.
A bizalom kiépítésének a következő fázisát a csapdaállítás követi. Az áldozat már a csalóé, érzelmileg már rég bevonta, itt az ideje tehát, hogy elkezdje meggyőzni. A nigériai csalás jól példázza az „ajtóba tett láb”-technikát, azaz, ha valaki hajlandó egy kis szívességet teljesíteni, később a nagyobb kérésekre is nyitott. Például a pórul járt herceg csak egy közvetítő által juthat az örökségéhez, a szerencsés kiválasztottak mi lennénk, csak meg kell adnunk a bankszámla-adatainkat, és már kapjuk is a jutalékot – pontosabban veszítjük el a pénzünket. (A dolog annyira régi, hogy már 2005-ben írtunk róla.)
Hasonlóan működik az amerikai katonás csalás is, amely miatt a Zala megyei rendőrség tavaly közleményt is adott ki. Az elkövető a Facebookon vagy társkereső oldalakon veszi fel a kapcsolatot egyedülálló vagy magányos áldozatával, azt állítva, hogy katonaként szolgál messze a hazájától, de hazaköltözne. Mesés vagyont hazudik, amelyet előreküld, de a vámon feltartóztatják, a kiszemelt nőtől (vagy férfitól) pedig egyre nagyobb összegeket kérnek annak érdekében, hogy a csomag végül megérkezzen hozzá.
A csapdába ejtés után rendszerint a mese jön: a csaló olyan szépen felépítette a játékot, hogy elhisszük, mi fogunk jól járni. A szélhámosok abból élnek, hogy elhitetik velünk, kivételesek vagyunk, csak most, csak a miénk a lehetőség, az ajánlat, és itt jön be a képbe újra a hit: átlag feletti vagyok, tehát megérdemlem, hogy végre jól járjak. „Az ember egyik legfontosabb mozgatórugója önmaga megerősítése: tudnunk kell, hogy valakinek szüksége van ránk, hogy számítunk valamit” – fogalmaz Konnikova.
A csalók nem hülyék, pontosan tudják, hogy valami nyújtaniuk kell, valamilyen morzsát dobniuk kell ahhoz, hogy az áldozat esetlegesen felmerülő kételyeit eloszlassák. Jön hát a bizonyítás, amikor az áldozat úgy érzi, az üzlet tényleg csodás, minden a terv szerint alakul.
Victor Lustig kétszer adta el fémkereskedőknek az Eiffel-tornyot (pontosabban csak egyszer, a második üzlet már nem jött létre, a kifizetés előtt feljelentették). Lustig még Al Caponét is behálózta: azt mondta, ha ad neki ötvenezer dollárt, két hónap alatt megduplázza. Lustig vigyázott a pénzre, egy centet sem költött belőle, majd megjelent a megbeszélt napon, és közölte Caponéval, hogy sajnos elbukott a terve, elbukott ő is, nem sikerült megduplázni a pénzt, majd a legnagyobb alázattal átnyújtotta az ötvenezret. Capone dupla vagy semmire számított, ezért átnyújtott a férfinak ötezer dollárt a becsületességéért és tisztességéért. Hát, ennyit erről. Lustig keresett némi hazudozással ötezer dollárt. |
Itt viszont általában megállnak a csalók: egyszer már hagytak minket nyerni, itt az ideje, hogy ők is szakítsanak valamit. Az összeomlás során az áldozat elkezd veszíteni, ezen a ponton pedig két út közül választhat. Vagy annyiban hagyja a dolgot, vagy újra elköteleződik a csaló mellett, hiszen egyszer már sikerült, tehát a tapasztalatai azt erősítik, hogy érdemes folytatni vele. Miután egyre több pénzt és energiát öl bele a játékba (és kerül be az örvénybe), a csaló meghúzza a ravaszt és lényegében teljesen lerabolja az áldozatot. Íme, a mélypont.
„És az az elképzelés, hogy bármikor ki tudunk szállni? Ugyanúgy csak illúzió. Minél többet fektettünk bele valamibe, annál kevésbé valószínű, hogy ki tudunk szállni.” És miután mindenünket elvették, és szégyelljük magunkat érte, mit teszünk? Gyakran csendben maradunk. Hiszen ki akar ostoba balféknek tűnni ország-világ előtt?