Maruzsa Zoltán oktatási államtitkár még az írásbeli érettségik előtt elárulta, hogy idén a legidősebb érettségiző közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Mint kiderült, a 2020-as, amúgy is történelmi érettségik doyenje egy kedvelt miskolci színész, az egész pontosan 67 éves Szegedi Dezső.

Mit mondjunk, tényleg nem volt egy mindennapi látvány, ahogy a – többek között a Hegedűs a háztetőn tejesemberét alakító, markáns karakterű – színész egy kis robogóval megállt a miskolci Zrínyi -gimnázium előtt, hogy a megírja az emelt szintű társadalomismeret írásbelit.

Próbáltunk tőle – már a vidéki járványügyi enyhítés után – személyes interjút kérni, de mint mondta, azért ő már csak az életkora miatt is „parázik még kicsit a vírustól”, így végül az interneten randevúztunk. Naná, hogy rögtön a miérttel kezdtünk. Mert tényleg, mi visz rá valakit arra, hogy 67 évesen érettségizzen? (Egész pontosan újra vizsgázzon, hiszen sok évtizede a dolgozók gimnáziumában már egyszer leérettségizett.)

„Mi bajom lehet?”

„Van egy társaság, akikkel össze szoktam jönni nagy beszélgetésekre. Sok minden szóba szokott kerülni a hétköznapi dolgoktól a politikáig és mindenféle társadalomismereti kérdésekig. Egy idő után rájöttem, hogy nagyon keveset tudok ez utóbbi területről. Elkezdtem belemélyedni, keresgéltem a neten, könyveket szereztem. Decemberben pedig indult a Miskolci Egyetemen egy kifejezetten érettségire felkészítő kurzus, erre jelentkeztem és beültem a padba. Hallgattam ezeket a fantasztikus tudású embereket, akik ott előadtak, és arra gondoltam, hogy tényleg jelentkezem az egyetemre. Mi bajom lehet? Semmi. Ahhoz, hogy jelentkezhessek szociológia vagy kulturális antropológia szakra, emelt szintű érettségi vizsgával kell rendelkezni” – foglalja össze Szegedi a motivációit.

Nem tagadja, először arra gondolt, hogy ha bemegy a kurzusra és az érettségi vizsgára, egy kicsit röhej tárgyává válik. „Mondjuk, ez különösebben nem zavart volna.” De – mint mondja – érdekes módon, senkinek nem szúrt szemet, hogy idejön egy közel 70 éves ember, és tanul velük. Sőt, a mai napig tartják a kapcsolatot.

„Csodálatos embereket ismertem meg és fantasztikus előadókat. Élveztem minden óráját a kurzusnak. Jegyzeteltem ezerrel, mint állat!” – meséli.

Gyerekei, unokái persze nagyon izgultak a nagypapa vizsgája miatt, egyfolytában hívogatták telefonon. „Mondtam nekik, hogy megverni nem fognak, kizavarni nem fognak, nyugodjanak meg. Én a szendvicsemet, amit vittem, megeszem, az biztos” – emlékszik vissza a május 13-i napra a színész-maturáló.

Igazából tényleg nem izgult, hiszen számára ez az egész kaland nem volt olyan fontos, mint annak a fiatalnak, akinek a pályája, élete is függhet a felvételitől. Az ő további életében nem fog jelentős szerepet játszani, hogy végül felveszik-e szociológia vagy kulturális antopológia alapszakra. „Nekem ez az egész csak hobbi. Igaz, a hobbiját az ember nagyon komolyan tudja venni.” Úgy véli, ő mindenképp nyer – ha felveszik, ha nem –, hiszen sokkal gazdagabb lesz, szélesedik a világról való ismerete.

Beszélgetésünk során többször elhangzott, hogy neki a színház az élete. 67 évesen nem készül pályaelhagyásra. Nincs nagy tétje a felvételinek, legfeljebb három év múlva egy szociológus-színész áll majd a Miskolci Nemzeti Színház deszkáira.

Mert a színház mellett Miskolc az élete, ha úgy tetszik, a miskolci színház. 1982 óta e társulat tagja.

Italgyárból a színházba

Egyáltalán nem volt egyenes út, amíg odáig eljutott. Miskolcon született, roma családban. Édesapja és édesanyja is gyári munkásként dolgozott, az előadóművészeti vonalat valószínűleg a nagypapától örökölte, ő cigány zenész volt. Apja viszont imádta a könyveket. „Én pedig, nyilván a mintát követve, szintén nagyon gyorsan rákaptam az olvasásra. Apám mindenevő volt, imádta a Tarzan-könyveket, de ott volt a polcon Friedrich Nietzsche is. Először én is mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe akadt, később elkezdtem szelektálni, elkezdtem a szépirodalom felé fordulni.”

Az olvasás szeretete megmaradt, a család azonban szétrobbant. A szülők elváltak, az akkor 12 éves Dezső a nagyszülőkhöz került. Az iskolában sem nagyon mutatkozott meg irodalmi érdeklődése, vagy színészi tehetsége. Akkor még úgy képzelte, valamilyen gépekkel szeretne foglalkozni.

Ebből aztán semmi nem lett. Korán megnősült, feleségével jövő januárban fogják ünnepelni 50. házassági évfordulójukat. Az általános iskola után végül nem tanult tovább.

„Dolgoztam segédmunkásként, ástam, sepregettem, ételmaradékot hordoztam, vasútnál is voltam. Folyamatosan dolgoztam 14 éves korom óta, mert kellett a pénz, valahogy meg kellett élnünk.”

A nagy változás a helyi ital- és vegyicikk-gyárnál érte, amely – érdekes módon – rengeteg irodalmi estet szervezett. „Lehívták Szirtes Ádámot, Keres Emilt, Hofi Gézát és másokat előadni. Komoly irodalmi életet éltünk a cégen belül, és én hirtelen nagyon jól tudtam hasznosítani az olvasmányélményeimet.”

Egyszer a helyi KISZ-esek kitalálták, hogy szerveznek a gyári fiataloknak egy vers- és prózamondó versenyt. Fölkérték az akkor állandóan József Attilát bújó fiút, hogy mondjon egy verset ő is. Szívesen ment, és megnyerte az első díjat. Ezen a versenyen részt vett egy amatőr színpadi rendező, aki elkezdte fűzni, hogy menjen el a próbájukra.

„Mondtam, ne hülyéskedj, dehogy megyek, örülök, hogy ezt a verset el mertem mondani. De volt büfé, az meggyőzött, mondom, mi bajom lehet, elmegyek. Először tényleg csak a büféig jutottam, de aztán egyre többet ültem be a nézőtérre, néztem, hogy dolgoznak a színészek. Jóba is lettünk a társasággal.”

Egyszer be kellett ugrania valaki helyett egy darabba. Első szerepe így lett a Tabarin mester csínytevéseiből Rododmont kapitánya.

Jött a taps, és ilyenkor az ember azt gondolja, hogy nála nagyobb színész a világon nincs. Persze gyorsan rájön, hogy épp ellenkezőleg: semmit nem tud a színészetről.

De innentől nagyon komolyan vette a tanulást több fronton is. Egyrészt beiratkozott a dolgozók iskolájába, és le is érettségizett ott, másrészt szívta magába a színészmesterség fortélyait a kollégáktól. De közben továbbra is meg kellett keresnie a kenyeret: dolgozott a gyárban.

Közel 40 éves tagság

Ez egészen addig tartott, amíg a miskolci színház statisztákat nem keresett, ő is bekerült, és egy idő után szerződést ajánlottak neki a társulat énekkarába. Ez 1982-ben történt, azóta is társulati tag. („Hat Oscar-díjjal ért fel számomra, amikor nemrég örökös társulati taggá választottak.”)

Nem kellett tovább máshol dolgoznia, hiszen munkaszerződése volt, így koncentrálhatott a színészetre. Három év múlva letette a színészminősítő vizsgát.

„Utálom ezt a kifejezést, de papírom lett róla, hogy színész vagyok.”

Ezután szépen végigjárta a szamárlétrát, egyre fajsúlyosabb szerepeket kapott, megtalálták a díjak is (2003-ban Jászai Mari-díjat is kapott), a filmek is, más színházakban – Tháliában, Vígszínházban, a Pesti Nemzetiben, Nyíregyházán – is vendégeskedett.

„Áldom a színészsorsom, hogy játszhattam együtt Sinkovits Imrével, beugorhattam Kállai Ferenc vagy Agárdi Gábor helyett egy-egy darabba. Lett volna lehetőségem elmenni két színházhoz is, de a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy maradunk Miskolcon. Jól tettük.”

Villámkitérő a politikába

Közben megváltozott a rendszer is. A 90-es évek elején bekerült az első roma nemzetiségi önkormányzatba. Igaz, csak fél évig volt ott, mert elege lett abból a világból. „Pont olyan problémákkal kellett szembenéznem, amiket most tanulok. Felkészületlen voltam erre a szerepre. A politika más közeg, mint a színház.

A színházban soha nincs szó arról, ki sváb, ki német, ki cigány. Sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozunk.

Ma is azt látja, hogy az emberek azt hiszik, ha valamilyen pozícióba kerülnek a roma kisebbségi önkormányzatoknál, akkor az valamiféle „hatalommal” ruházza fel őket. „Szerintem a törvényeket nem olvassák sem azok, akik megválasztják őket, sem azok, akiket megválasztanak. Nem tudják, miről szól ez az egész. Ha bejutottál, intézd el ezt, azt – mondják neki. Ő pedig akkor döbben rá, hogy ezt sem teheti, amazt sem. És akkor jön a kérdés: ezért küldtünk oda?”

Mint mondja, a tanácsaira nem igazból tartanak igényt mostanában a roma fiatalok. Időnként elhívják egy-egy rendezvényre, ott szívesen mond verset. „Mindig elmondom nekik, hogy gyerekek, nem okoskodni akarok, de valami mást is kéne tenni azon kívül, hogy évente háromszor tartunk roma napot, meg két cigánybált, és egy futóversenyt. Ez is kell, de valami értelmes dolgot kellene összehozni. El kellene indítani valamilyen paradigmaváltást a romák körében, mert ha a mi szemléletünk nem változik meg, hogy várjuk el azt a többséggel szemben. De ezek nem jutnak el halló fülekig.”

El kell kezdeni az oktatással, szociális szférával, a civilekkel közösen egy hosszú távú munkát – vallja –, aminek eredményeképp a következő generációk jobban együtt tudnának élni. „Ha el sem indul egy ilyen folyamat, akkor tragédiába fog torkollni az egész. Már előjelek mutatkoznak is, a felmérések bizonyítják, milyen rossz a többségi viszony a romákhoz.”

Szegedi nem ért egyet – extrém helyzeteket leszámítva – az adományozás jelenlegi, leginkább kampányok idején jellemző gyakorlatával. „Az adományozók viszik, az adományozottak elfogadják a dolgokat, de ez egy csapda. Az utóbbiak azzal fognak szimpatizálni, aki többet ad. És hol a vége? Ráadásul a szegények azt gondolják, hogy nekik nem kell csinálniuk semmit, majd jön Jóska szervezete vagy Pista szervezete és segít.”

Nem kerüli egyébként Szegedi a vitát akár a romakérdésről sem. Ha úgy látja egy társaságról, hogy érdemes velük beszélgetni, szívesen belemegy a diskurzusba, de ha nem, akkor meg sem próbálja, mert az „még nagyobb ellentétet vált ki”.

„Elvárnák tőlem, amikor valami gazember roma valami bűncselekményt elkövet, hogy szemlesütve közlekedjek az utcán, az ismerőseim előtt. A fenébe! És ha nem roma követ el ilyeneket? Másnak sem kell ugyanezt érezni? Hiszen nem ő követte el a bűncselekményt. Én nem láttam velem szemben lesütött szemű embereket amikor egy nem roma csinált valami gazemberséget. Úgy döntöttem hát, hogy én sem fogok lesütött szemmel járni mások miatt.”

Hátsó szándék

Mindezek ellenére a leendő diplomásból sugárzik a derű, az életenergia. Ennek oka szerinte a nyugodt családi háttere. „És bármennyire is gyülekeznek a fellegek a világ felett, én hiszek az emberekben, hiszen senki nem születik rossznak. El kell jönnie annak a pillanatnak, amikor észhez térnek az emberek, és felteszik a kérdést maguknak:

ha egymást öljük, mi lesz itt? Elpusztítjuk önmagunkat? Ha egy ember ölünk meg, a világot öljük meg.

Épp ma olvastam egy tanulmányt, amelyben leírják, hogy súlyos milliárdokat költünk arra, hogy életet találjunk valamelyik bolygón, és trilliárdokat költünk arra, hogy elpusztítsuk a miénket. Ez borzasztó.”

Szegedi a maga részéről egyébként a direkt politizálás helyett a saját szakmájában próbál segíteni. Alapított az évek során két roma színházi társulatot is (az egyiket diákoknak másikat felnőtteknek). Mint mondja, van egy olyan hátsó szándéka a kiállásaival, és most az érettségivel is, hogy példát mutasson a roma fiataloknak. Nevetve meséli, hogy már jelentkeztek is nála többen, hogy mondja meg, hogyan lehet jelentkezni az egyetemre, hogyan lehet eljutni addig. „Mondtam, hogy januárban lehet, hogy megint indul felkészítő. Menjenek el rá, én is megyek velük akár.”

Még sok példát tudna felhozni („ezért jó a társadalomtudomány”), de mennie kell próbálni. A miskolci színházban is bíznak abban, hogy a következő évadban már mehetnek az előadások. Egyelőre karanténpróbák vannak, online gyakorolják a szöveget, most épp a Szerelmes Shakespeare-t.

„Mire bemegyünk rendesen próbálni, már fejünkben lesz az egész. Egyébként a karantén arra nekem mindenképp jól jött, hogy volt időm a társadalomismeretet is tanulni. Ehhez egészen más agy kell, mint a szövegtanuláshoz.”