Minden Jóbarátok-rajongó lexikonjának a megalkotására vállalkozott Saul Austerlitz a show alkotóinak a segítségével. A Jóbarátok-generáció című könyvben megszólal többek között az ötletgazda David Crane, Marta Kauffman és Kevin Bright, sőt, írók, jelmeztervezők, kellékesek és természetesen James Burrows rendező is elmesélte az élményeit a sorozatról. Az olvasó pedig gondolatban lehuppan a Central Perk narancssárga kanapéjára, és onnan nézi végig, hogy sürög-forog a stáb és a színészek.

Az 1994 szeptemberében indult, tíz évig futó sorozatot természetesen lehet szeretni meg nem szeretni, afelől viszont alig van vita, hogy több mint huszonöt év után is elképesztően népszerű, és az amerikai tévétörténelem egyik fontos mérföldkövének tekinthetjük. Austerlitz alapos munkát végzett: 1993 végén veszi fel a fonalat, amikor Marta Kauffman épp ötleteket gyűjtött alkotótársával, David Crane-nel, közelgett ugyanis a pilotidőszak, amikor az írók mindenféle ötlettel állhattak a tévétársaságok elé, amelyek aztán eldöntötték, melyik juthat el odáig, hogy képernyőre vigyék. Az alkotók abban az időszakban költöztek Kaliforniába, ám nagyon hiányzott nekik manhattani társaságuk – naná, hogy innen indult a Jóbarátok ötlete is.

via GIPHY

Austerlitz izgalmasan vezeti végig az olvasót a kor jellemzőin, amelyek hatottak a tévézésre. Például az akkor menő sorozatokon (többek között a Seinfelden, amely egyértelműen óriási hatással volt a Jóbarátok műfajára), vagy azon, hogy miként virágzott egy újfajta életstílus, ahol a kávéfogyasztás már nemcsak reggeli rutin volt, hanem nagyszerű időtöltés is. Az NBC ráébredt, hogy érdemes lenne olyan műsorokat készíteni, amelyekkel a fiatalokat célozhatják meg: többek között ez a felismerés is kellett ahhoz, hogy végül leszerződjenek Kauffmanékkal és rábólintsanak a Jóbarátokra, amely először Insomnia Cafe, majd Bleecker Street, később Friends Like Us munkacímen is futott.

Mi lett volna, ha?

Szórakoztató belegondolni, milyen lenne a sorozat, ha néhány, akkor felmerült ötlet tényleg bekerült volna forgatókönyvbe: ilyen volt például Pat, a zsaru karaktere, akit a barátok a kávéházból ismertek volna, és aki időnként hasznos – felnőttes – tanácsokkal látta volna el őket. Az idősebb karakterhez az NBC azért ragaszkodott, hogy a húszasnál valamivel érettebb korosztály is azonosulhasson a sorozattal, azonban az írók elmondása szerint a rendőr karaktere olyan erőltetett és halovány volt, hogy kivették, így a rajongók soha nem ismerkedhettek meg vele. De Joey karakterén is sokat igazítottak az eredeti ötlethez képest, a tesztvetítésen ugyanis kifejezetten ellenszenvesnek találták a nézők a bőrdzsekis macsót, az alkotók ezért azonnal munkához láttak, hogy szerethetőbbé tegyék a figurát.

21. Század Kiadó

Austerlitz kulisszatitkokat ígér, és meg is adja őket: különös betekintést nyerhetünk a szereplőválogatás hosszas huzavonájába. A legismertebb név akkor Courteney Cox volt (akit eredetileg Rachel megformálására castingoltak be), de legelőször mégis David Schwimmer futott (volna) be Ross szerepére. Csakhogy Schwimmer épp színpadi munkáival volt elfoglalva, és néhány korábbi, teljesen fölöslegesen leforgatott pilotepizód után már esze ágában sem volt újra tévézni.

Szerteágazó történet, hogyan győzték meg, hogy vállalja el a szerepet, ahogy az is, Jennifer Anistont – akit épp szerződés kötött egy másik sorozathoz – végül milyen bonyodalmak árán szerezték meg. Matthew Perryről első körben ugyanebből az okból kifolyólag kellett lemondaniuk, de az alkotóknak nagyon erős víziója volt az álomcsapatról, így mindent elkövettek annak érdekében, hogy szerződtessék a hat színészt.

Marcel, a hisztigép

A Jóbarátok egyik alkotója, Jeff Strauss biológusként végzett, ezért pontosan tudta, hogy óriási hiba egy majmot beleírni a sorozatba, hiszen „a majmok idejük nagy részében maszturbálnak, elégedetlenségüket úgy fejezik ki, hogy az ürüléküket dobálják, és amit hajlamosak vagyunk édes kis mosolynak vélni az arcukon, az valójában ellenséges grimasz” – idézi Austerlitz érzékletesen. Straussnak igaza lett, Marcel kezelhetetlen, hisztis „színész” volt, akit megjelenése után gyakorlatilag azonnal ki akartak írni a sorozatból.

Apropó, írószoba. Elképesztő jeleneteket kapunk arról, mi zajlott itt tíz év alatt. Kauffman és Crane semmit nem bíztak a véletlenre, fiatal írógárdát szerveztek maguk köré, akik az életük egy-egy vicces vagy jelentős fordulatát simán beleírták a sorozatba. Innen fakad például Chandler hálaadás-ellenessége is, de egy régi exbarátnő ihlette azt a jelenetet is, amikor Janice egy pár zoknival lepi meg a férfit. Austerlitz elég jól mozgatja a szálakat ahhoz, hogy nevessünk, azonban sokszor elkalandozik, és néha indokolatlanul hosszú ideig foglalkozik az alkotók előéletével.

A Jóbarátok írói gyakorlatilag együtt éltek, folyamatosan a reggeli dugóban mentek haza, de volt, hogy a hajnalban, szinte kábult állapotban benyögött mondatok szülték a következő epizódok legjobb poénjait. Nemcsak az írók élete, maga az összezártság is produkált néhány olyan helyzetet, amit később viszontláthattunk a képernyőn.

via GIPHY

Persze az írás folyamata nem volt konfliktusoktól mentes, és itt nem csak arról van szó, hogy hogyan vitatkoztak az alkotók a cselekményszálak miatt. Austerlitz külön fejezetet szentel az Amaani Lyle kontra Jóbarátok-ügynek: előbbi írói asszisztensként dolgozott a sorozatban, azonban úgy vélte, a szobában túlságosan is nyers párbeszéd zajlik, nem ritkán durva altesti poénokkal, szexuális felhanggal megtoldva. A Jóbarátok írószobájában az obszcén stílus mindennapos volt (és Austerlitz szerint nem egy személyre irányult). Lyle ezt az elején megpróbálta elfogadni, azonban nem sok időt töltött a stábbal: néhány hónap után, arra hivatkozva, hogy lassan gépel, kirúgták.

Lyle az ártalmas munkahelyi környezet miatt pert indított a Jóbarátok ellen, mire Hollywood egy része ellene fordult: ahogy Austerlitz is írja, „a kreativitáshoz szükséges szabadság” ütőkártya lett az alkotók kezében, amelyet aztán sokféle viselkedésre rá lehetett húzni. A Me Too-mozgalom után viszont elképzelhető, hogy ma már határozottabban megkérdőjeleznék, vajon a Jóbarátok írószobájában tényleg szükség volt-e ennyi szabadságra a kreativitáshoz.

Lángokban a babaház

A könyvtől picit olyan érzetünk van, mintha egy nagyobb lélegzetvételű „20 dolog, amit nem tudtál a Jóbarátokról” típusú cikket olvasnánk. A hardcore rajongók a kötetben leírtak egy részét már rég tudni fogják, épp ezért érthetetlen, Austerlitz miért szentel hosszú oldalakat annak, hogy pontosan felelevenítsen egy-egy jelenetet. A leírások szinte feleslegesek, az a néző, aki legalább két-három alkalommal ledarálta a sorozatot, néhány kulcsszó után is pontosan tudni fogja, miről beszél az író. Aki pedig nem, az valószínűleg nem lesz elég elszánt ahhoz, hogy több mint négyszáz oldalon keresztül olvasson a Jóbarátok mögött lévő emberekről.

A stáb életében is jelentős tíz év volt a sorozat, gondoljunk csak a fodrászra, aki egyébként beszívva találta ki Rachel ikonikus frizuráját, és aztán hosszú évekig azt követelték tőle a vendégei (és nem csak tőle), vagy Marjorie Coster-Praytor kellékesre, aki A babaház című epizódhoz összesen hatvan cipősdobozt gyűjtött és ragasztott össze (a forgatás miatt hat modellre volt szükség). Elsírta magát, amikor a rész végén az oly sok energiával felépített kis papírház leégett.

via GIPHY

Fájóan hiányoznak viszont a főszereplők visszaemlékezései, rettenetesen kíváncsiak lettünk volna, hogy a nehezebb jeleneteket hogyan oldották meg, vagy ők maguk hogyan viszonyultak a karaktereikhez. Arról viszont szerencsére részletes leírást kapunk, milyen akadályokat gördített a színészek elé az élő közönség jelenléte. Bizonyos részeket ugyanis élő közönség előtt vettek fel, rajtuk remekül tudtak tesztelni egy-egy poént és fordulatot is, de érdekes módon a világsztárok sem voltak teljesen kibékülve a helyzettel. Julia Roberts bepánikolt a publikumtól, Charlie Sheen jelenetét pedig le kellett állítani, mert remegett a lába a forgatáson.

Austerlitz nem feltétlenül a rajongó szerepében tetszeleg, a sorozat hibáit sem takargatja. A Jóbarátokról gyakran elhangzik, hogy nem jól öregedett, például a fekete szereplők hiánya miatt már a saját idejében is kritizálták, olyannyira, hogy amikor Oprah Winfrey meghívta a színészeket a műsorba, ők próbáltak előre felkészülni, mit mondanak majd, amikor a műsorvezető felveti nekik a diverzitás hiányának problémáját. Ami egyébként már csak azért is furcsa, mert az alkotók az első körben csak Rossról és Monicáról tudták, hogy fehérek lesznek, de a többi szerepre jelentkezők listáján bőven volt afroamerikai és ázsiai-amerikai színész is.

AFP 6 Photo12 / Warner Bros Television

Winfrey végül elütötte egy poénnal a kérdést, de a folyamatos támadásokra a Jóbarátok alkotói egyáltalán nem reagáltak, és a mai napig nem magyarázták meg, miért nem volt szinte egyetlen fekete szereplő sem a sorozatban (Gabrielle Uniont kivéve, aki a hetedik évadban tűnt fel). Hozzátesszük, a könyv remek apropó lett volna kitárgyalni ezt a kérdést, ha már megszólalnak benne az alkotók.

Austerlitz hasonlóan boncolgatja Chandler transznemű apjának ügyét is, akiből jó poént csináltak az alkotók anélkül, hogy bármikor is világosan viszonyultak volna az identitásához. Érdekes, hogy míg bizonyos kérdéseket ennyire szemellenzősen kezeltek, addig Carol és Susan leszbikus kapcsolatát és esküvőjét teljesen szabadon kezelték. Persze tartottak a következményektől, az esküvői epizód estéjére száznégy munkatársat vettek fel, hogy kezeljék a panaszos hívásokat. Kétszer csörgött a telefon – jegyzi meg az író.

A rajongók polcain természetesen bérelt helye lesz A Jóbarátok-generációnak, különös tekintettel a Rachel–Ross- és a Monica–Chandler-párost imádókra. Austerlitz fordulatosan ábrázolja, milyen alkotói szándék állt a rengeteg húzd meg-ereszd meg játék mögött, ahogy azt is, hogyan és miért lett világsiker az eleinte őrült ötletnek tűnő, hat jóbarátot bemutató sorozatból, amely egy egész generáció életét határozta meg.