Remélem, ez egy ígéretes kezdet... Annyi kezdetünk volt már, de mindig csak a kezdetek. Mindig ugyanaz történik. Kezdetek, igazság nélkül, befejezések nélkül. Isten adja, hogy ezúttal másképp legyen

– erről beszélget Fadwa és Halima, két líbiai nő Naziha Arebi rendező kamerája előtt, amikor bekapcsolódunk a Szabad a pálya (Freedom Fields) című dokumentumfilmbe. Reményteli hangulat uralkodik, a Moammer Kadhafi diktatúrájának megdöntése utáni eufóriában Fadwa és Halima úgy érzi, minden lehetséges. Egészen konkrét célokért küzdöttek eddig, de hiába. Mindketten tagjai ugyanis a líbiai női futballválogatottnak, amely már jóval a 2011-es felkelés előtt létezett, ám a csapat hiába töltött éveket az edzéssel, soha nem játszhatott versenyszerű körülmények között.

A forradalom után úgy tűnik, végre beteljesülhet az álmuk, meghatározó szereplői lehetnek ennek a férfiak által uralt színtérnek, és a nemzetközi porondon is képviselhetik az országukat. Naziha Arebi – aki bevallottan azért kezdte el forgatni a filmet, mert úgy tűnt, ebben az örömteli időszakban végre játszhatnak a nők, ő pedig rögzítheti az első igazi meccsüket – három szereplőn keresztül enged betekintést a focicsapat életébe, több mint öt éven keresztül. A rendező egyébként líbiai apa és brit anya gyermeke, az Egyesült Királyságban nőtt fel, de a forradalom idején Líbiába költözött, így talált rá a női focicsapatra is.

Fadwa olajmérnökként dolgozik, Halima, a kapus pedig orvostanhallgató. A falát Lionel Messi és Tarik El Taib líbiai futballikon fotói díszítik. Házasságról ábrándozik. Ilyenkor a hangjában örömmel vegyes keserűséget hallani, gyorsan hozzáteszi ugyanis, hogy eddig mindenkinek abba kellett hagynia a játékot, aki férjez ment. „Otthont és családot szeretnék. De azt még jobban szeretném, hogy a nők helyzete javuljon” – mondja. A harmadik főszereplő Nama, ő úgynevezett belső menekültként egy ideiglenes táborban él, miután az egykor 30 ezer lelket számláló Tawerghát neki és a családjának is el kellett hagynia.

A forradalom után egy évvel a líbiai labdarúgó-szövetség végre engedélyezte a csapatnak, hogy részt vegyen egy németországi tornamérkőzésen, ahol más arab női együttesekkel küzdhet meg, ennek hírére azonban rémes támadássorozat indul ellenük a közösségi médiában, az Anszár al-Saría nevű szélsőséges fegyveres szervezet pedig egyre nagyobb fenyegetést jelent a számukra, ők ugyanis „elutasítanak mindent, amit a nyugatosítás erkölcstelen hívei művelnek a nők szabadságának ürügyén.”

Naziha Arebi erős képekkel mutatja be a nézőknek a támadássorozatot, és főleg azt, hogy hiába gondolják sokan, hogy a focicsapat lehet az „új Líbia úttörője”, a közvélemény támogatását nem élvezhetik a játékosok, a legtöbben (még néhány családtagjuk is) lezavarnák őket a pályáról, hogy inkább otthont teremtsenek és férjhez menjenek.

Nem a foci a bajuk, vagy hogy a lányok fociznak. A bajuk az, hogy ha hagyják focizni a lányokat, az azt jelenti, hogy hagyniuk kell őket kosárlabdázni, röplabdázni, úszni, hagyniuk kell, hogy egy csomó dolgot megtegyenek

– mondja Fadwa, megágyazva ezzel több későbbi, kisbuszban elhangzó beszélgetésnek is, amelyben a futballisták arról számolnak be, a családjuk nagy része nem ellenzi ugyan a focizást, de kétségeik vannak afelől, hogy „rendes ruhában játszanak-e majd”, és hogy a foci nem vonja-e el a figyelmüket az igazán fontos dolgokról.

„Megszületni és felnőni, hogy megházasodj. Ennyi. Ez az élet története. Ha nem mész keresztül ezen, akkor nem csináltad jól” – magyarázza a rendezőnek Fadwa. A válogatottnak tehát – azelőtt, hogy egyáltan ellenfél közelébe kerülne – meg kell küzdenie az erősen konzervatív társadalom rosszallásával is, saját szabadsága érdekében pedig szembe kell mennie a megszokott normákkal.

Freedom Fields

A forradalom reménye azonban minden tekintetben elsorvadni látszik. Arebi kamerái akkor is jelen vannak, amikor kiderül, hogy a líbiai labdarúgó-szövetség mégsem engedi a csapatot a tornára: képviselői azzal érvelnek, hogy figyelembe vették a támadásokat, és a játékosok védelme érdekében döntöttek így. Persze, többször is hangsúlyozzák, hogy támogatják őket, de nem látszik, hogy ezeket a szavakat konkrét tettek is követnék.

Miután a nemzetközi porondról szóló álmok mellett a focicsapat is széthullott, Arebi kénytelen volt a három főszereplője pályán kívüli életét rögzíteni, és ennél jobbat nem is tehetett volna, a dokumentumfilmekhez képest a Szabad a pálya nemcsak a történetében, hanem a képi megvalósításban is gyönyörű, így semmi nem állít akadályt annak, hogy intim közelségbe kerüljünk a Fadwát, Halimát és Namát körülvevő világgal, a velük történő eseményekkel.

A dokumentumfilm néha már-már krimibe hajlóan izgalmas, egy ponton például Halima szeretne részt venni egy külföldi edzőképzésen, de teljesen abszurd bonyodalmakba ütközik a határátlépésnél. Hasonlóan erős jelenet az is, amelyben Namát látjuk egy látszólag átlagos estén az átmeneti táborban, de egy pillanat alatt minden elsötétül, és hirtelen csak kiabálást meg lövéseket lehet hallani mindenütt.

Freedom Fields

A főszereplők többször is hangot adnak csalódottságuknak, annak, mennyire fáj a szívük az országon belüli folyamatos, fegyveres harcok miatt, amelyek aztán 2014-ben polgárháborúba torkollottak: és persze, ahogy Líbiában egyre jobban eszkalálódik a helyzet, a szereplőkön is nagyobb a nyomás, de Arebi nem arra hajt, hogy meghökkentse a nézőt: éppen azt szeretné megmutatni, hogy az összecsapások, az utcai harcok a hétköznapok részei. Még a film elején járunk, amikor egy baráti teázás alkalmával lövések dördülnek. Fadwa sóhajt egy nagyot, majd közli, hogy

ma felvarrta a gombjait.

A majdnem kétórás játékidő nehezen emészthető, komplex témákról beszél ugyan, de közben kirajzolódik az is, hogy Arebi mennyire közel került ezekhez a nőkhöz: a buszokban, autókban forgatott jelenetek néhány pillanat erejéig simán egy feel-good mozi benyomását keltik, fagylaltot esznek, egymásra licitálva pukkadoznak a röhögéstől, és szintén egy autóban történik a film egyik legkedvesebb jelenete is: amikor az örök optimista, mindig vigyorgó Halima a szerelmi életéről mesél, majd egy rögtönzött koncertet is ad Adele Someone Like You-jára.

Évek telnek el, mire a játékosok megint szervezkedni kezdenek, de ezúttal csak „privátban”, semmiképp nem a szövetség égisze alatt: elhatározzák, hogy a kockázatokat vállalva, a saját pénzükön utaznak el Libanonba, hogy ott játszhassanak más csapatokkal. Éjjelente, titokban gyakorolnak, megállíthatatlanul, és úgy tűnik, már-már néhány támogatót is sikerül szerezniük: amikor egy áramszünet miatt kialszik a reflektorfény a focipályán, az emberek körbeállnak az autóikkal, hogy a csapat a világítás segítségével játszhasson tovább. Persze, a futballszövetség idővel rájön, mi zajlik a hátuk mögött, és igyekszik kézbe venni az irányítást.

A Szabad a pálya remek dramaturgiai ívet rajzol fel, így nem lőjük le, mi történik velük ezután – gólparádéra és könnyes szemekre senki ne számítson, egy másfajta győzelmet viszont kétségkívül bezsebelhettek a játékosok. Egy olyasfajta győzelmet, amelynek a segítségével másoknak is beszélhetnek összetartásról, testvériségről, és arról, mekkora szükségünk van arra, hogy igazán reménykedhessünk valamiben.

A Szabad a pálya a Verzió Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál ideje alatt, online tekinthető meg.