Egy nap alatt körbebringázni a Balatont? Mi abban a jó?
A Balaton körbetekerése két, három vagy több nap alatt az egyik legjobb vakációs ötlet az országban. Kipróbáltuk, teljesíthető-e egy nap alatt a 200 kilométeresnél hosszabb táv különösebb edzés nélkül, olcsó bringával. És hogy van-e bármi értelme.
Aki korán kel, már jó hamar elkövethet egy csomó hibát,
tartja az ősi, bölcs közmondás, úgyhogy gondoltam, bizonyítom a tétel igazságát, ha nem is úgy, mint a hajnali hétkor már alaposan megpakolt szatyrokkal a balatoni strandra igyekvő, izomból nyaraló turistacsoport, hanem sokkal körmönfontabb módon: veszem az elképzelhető legjobb balatoni tevékenységet, és megpróbálom elrontani. Kicsit, vagy nem is annyira kicsit, pesszimista módon így is lehetne summázni az egynapos, bringás Balaton-kerülést, de ne rohanjunk ennyire előre.
Kétszáznégy kilométer
A Balaton körbebringázása egyértelműen az ország legjobb kerékpáros lehetősége, de még az európai aktív pihenési módok között sem nagyon kell szégyenkeznie: a gyönyörű tó partján végig összefüggő kerékpárút húzódik, lélegzetelállító látványokkal, különösebb nehézségek nélkül, elég jól kiépített infrastruktúrával. A 204 kilométeres túra minimális edzettséggel két nap alatt már remekül teljesíthető, három vagy annál több nap alatt pedig még újoncok is belevághatnak, úgy napi néhány órás tekeréssel végig lehet járni a Balatont borkóstolóstul, strandostul, gasztronómiástól, kiélvezve mindazt, amit a tó és környéke nyújtani tud. Magyarországon nincs még egy bicikliút, amely ennyire szép tájakon visz végig, ilyen egyértelmű célt tud adni, és még az sem kérdés, hol kezdje vagy fejezze be az ember, mert szó szerint akármelyik ponton el lehet kezdeni és abba lehet hagyni.
Ha 3 nap alatt kerülnénk meg a Balatont: napi 60-70 kilométer, ez kényelmes, ráérős tempóban is napi legfeljebb 4-5 órányi tekerés.
2 nap alatt: kényelmes tempóban, egy-két hosszabb megállóval, ebéddel, rövid strandolással két nap reggeltől estig.
1 nap alatt: a 204 kilométeres távhoz nem túl gyors, 18 km/h-s átlagsebességgel 11 órányit kell tekerni, ehhez jönnek hozzá a pihenők igény szerint.
Az egynapos kerülés viszont inkább a profibb sportolók szórakozása: méregdrága, akár 50 km/h-s sebességet is simán hozó bringával, folyamatosan szinten tartott kondival inkább csak egy komolyabb edzés a tókerülés, én is ismerek olyan embert, aki egy kicsit elkésett a délutáni programról, mert előbb még körbetekerte a Balatont, aztán még hazadobta a bringát, átöltözött, zuhanyozott, talán még egy kajarendelés is belefért. Engem viszont azóta foglalkoztat a gondolat, amióta először ráérősen körbebringáztam a tavat, hogy vajon különösebb edzés nélkül, tíz kiló túlsúllyal, tökegyszerű, városi bringázásra használt, olcsóbb kerékpárral is lehet-e teljesíteni egy nap alatt a távot, ahogy az is érdekelt, most épp milyen állapotban van a Balatoni Bringakör, amelynek szakaszai hat éve még a vállalhatatlan és a gyalázatos között váltakoztak, három évvel ezelőttre már elhárítottak néhányat a legsúlyosabb gondok közül, most pedig már folyamatosan érkeztek a hírek az újabb és újabb részek felújításáról, újragondolásáról.
Így aztán nekivágtam egy augusztusi hajnalon, háromnegyed hatkor a tónak, hogy akármennyit is bénázom, még lehetőleg világosban végezzek a távval.
Már majdnem jó
A túra legkellemesebb meglepetése az út állapota: nagyon jól látszik az újabb fejlesztéseken, hogy a városok és a közútkezelő elkezdett egyeztetni a valóban hozzáértő Magyar Kerékpárosklub helyi szervezetével; a civilek elmondása szerint megesik az ilyen tárgyalásokon az is, hogy egy bringás szempontból teljesen egyértelmű felvetést döbbent csend fogad, majd egy beismerés, hogy „ja, hát ez nem is jutott eszünkbe”. Az egyeztetések nagyon hasznosak, mert egyébként az egész, húsz éve elkezdett, tizenöt éve átadott Balatoni Bringakörrel pont az a legnagyobb probléma, hogy áthatja az alapgondolat:
ezeknek a hülye bringásoknak jó lesz így is!
Ahelyett, hogy átfogó, mindenre kiterjedő koncepció mentén hozták volna létre, teljesen esetleges volt, hogy hol milyen megoldást választanak, hogy hol vezetett az út, és bármi belefért, láthatóan csak az aktuális útszakasz minél olcsóbb és egyszerűbb letudása számított, az összkép már nem. Így alakulhatott ki az északi part farkasfog-mintája, amelyen folyamatosan a part és a főút között kell cikázni; ha az egyik város a gyalogosok között, a sétányon látta jónak kijelölni a bringás nyomvonalat, ott jelölte ki, ha a másik teljesen máshol, akkor oda kellett átvágni, síneken, embertömegeken, forgalmas főúton át, és még ehhez jöttek az olyan szélsőséges esetek, mint amikor kilométereken át murván kellett tekerni, meg az, hogy sok helyen évekig hagyták elrohadni az utat, míg már volt bringás, aki alatt beszakadt az egyik híd.
Ezeket a problémákat próbálják már pár éve orvosolni (azt most hagyjuk, hogy elvileg már 2020-ra kész kellett volna lennie a teljes kör felújításának), már ahol lehet, és az eredmények látványosak:
most már nincs egyetlen útszakasz sem a 204 kilométeren, ami járhatatlan lenne,
talán csak pár száz méter Siófokon, ahol még mindig a strandok és büfék legfőbb sétányán, egy augusztusi hétvégén saccra úgy száztizenkétmillió gyalogos turista közé vezetik be a „bringautat”. Igaz, azért elég alacsony ez a léc, de ezen a bringakörön ennyire alacsonyról kellett indulni. És így legalább van minek örülni.
Több helyen látszik már az is, milyennek kellett volna lennie eleve az egész körnek, és milyen nem lesz nyilván már soha: néhány helyen már elkészült a többi részhez képest mesebelien szélesnek tűnő, háromméteres, tükörsima bringaút, tényleg, mintha Hollandiában lennénk. Bár ezek a rövidke szakaszok azért adnak okot némi pityergésre is: mintha a sulimenzán egy nap közepesen átsütött argentin bélszínsteaket tálaltak volna fel, csak hogy az ember az összes többi napon is tudja, akár ilyen is lehetne az ellátás.
A legfeltűnőbb hibákat – hiányzó burkolatot, beszakadó hidakat – többnyire kijavították, bár még mindig akad nem egy rész, ahol a fák gyökerei fogvacogtató hullámvasúttá változtatják az aszfaltot. De ami a legfontosabb változás, az nem is került pénzbe, vagy legfeljebb fillérekbe, és megint csak megmutatja, milyen alacsonyan volt a léc, hogy már ennek is átszellemült boldogsággal lehet örülni: egész egyszerűen minden kanyarban és kereszteződésben pótolták a felfestéseket és a táblákat. Ez apróságnak hangzik, pedig a világot jelenti: elmondani is nehéz, mennyi bosszúságot tudott okozni több mint 200 kilométeren, hogy minden második kanyarban meg kellett állni, és vagy tippre továbbhaladni, vagy térképet böngészni, vagy megkeresni a csak az ellenirányból a helyén lévő táblát, és az alapján tájékozódni.
Így viszont már alig van kérdéses pontja a teljes útnak: Fonyódon, a vasútállomásnál van egy pont, ahol átlagos szellemi képességekkel, átlagos szemmel képtelen voltam bármiféle jelzést felfedezni, hogy kanyarodni kellett volna, illetve Zánkán, ahogy az egyik büfé mellett próbáltam felidézni, hogy amikor legutóbb itt jártam, vajon drágábban adtak-e egy pohár limonádét, mint a bulinegyedben egy feles minőségi viszkit, vagy csak ugyanannyiért, de ennyi elrévedés is elég volt ahhoz, hogy ne találjam meg az utat. Zánkán amúgy is problémás a helyzet, mivel a lakók fellázadtak a bringaút ellen, ahogy rögtön utána, Balatonszepezden is hasonló történt, pár községgel odébb, Balatonrendesen meg továbbra is hiányzik 998 méter az így hivatalosan nem is teljes bringakörből. Ilyenkor marad a főút, de minimális távokról van szó.
Ezzel együtt is érthető, miért szokták az egynapos kerülést választó profik hagyni a fenébe a bringautat, és a 7-es és 71-es úton teljesíteni a távot: akármennyivel is jobbak mára a bicikliutak, tény, hogy a Balatoni Bringakör nem igazán kedvez azoknak, akik nem andalogni, hanem folyamatosan tartott sebességgel, célorientáltan szeretnének végigmenni rajta, részben a folyamatos kanyargás miatt – pár kilométernél hosszabb egyenes szakasz talán nincs is –, részben amiatt, hogy a déli part legnagyobb részén kisforgalmú, de azért autók által is használt, keskeny utakon vezet az út, így paradox módon van, hogy a bringások szorulnak be az autósok mögé.
Vasember a saját ravatalán
De ezt persze induláskor még nem tudom, és a saját boldogságom sem ezen múlik, hanem már említett, jó korán elkövetett első hibán.
Az északi parton, Alsóörsről indulok nyugat felé, így többet van a hátam mögött a nap, mint szemben velem, és mert a majdnem végig teljesen sík déli parttal szemben az északi dimbes-dombos, sok az emelkedő, nem árt, ha nem száz kilométer után, hanem még frissen kezd itt az ember, és a nap végére hagyja a sík terepet. (Többnapos kerülés után talán érdemesebb a másik irányt választani, úgy pár nagyobb emelkedő lejtővé válik.) Csak ez a frissesség olyan csábítás, mint a szirénének: ha egyszer úgyis bírom, az első nyolcvan kilométeren, egészen Keszthelyig őrületes tempót diktálok magamnak, és állati büszke vagyok magamra, hogy három és fél óra alatt, az emelkedők ellenére is 23 km/h-s átlaggal teljesítem a teljes északi partot, pár ivásszünetet leszámítva gyakorlatilag pihenő nélkül; meggyőződésem szerint akkora vasember vagyok, hogy a Marvel akar nekem szerepet ajánlani, csak nem érnek utol a szerződésükkel.
Akkor kezd gyanússá válni, hogy talán mégsem volt olyan jó ez az eleve minden józan ésszel szembemenő stratégia, amikor az első, keszthelyi pihenő után máris gyötrelmes érzés visszaülni a bringára. Ahogy telik az idő, úgy vagyok egyre biztosabb benne, hogy ezt már az elején sikerült visszavonhatatlanul elrontanom: ekkor már a The Walking Dead stábja üldöz szerződéssel, de amikor meglátnak, visszakoznak, hogy ennél azért jobban kinéző élőhalottakat szoktak szerepeltetni a sorozatban. És utólag már matematikai bizonyossággal is tudom, hogy ráadásul mindez felesleges is volt: így a fáradtság miatt végül rengetegszer kellett megállnom pihenni, azaz a 13 és fél órás eredményemet simán elérhettem volna akár 18-19 km/h-s átlaggal is, a hozzá illő kevesebb megállással, hogy csak a praktikus részeket említsem, a szenvedést és a mérhetetlen önsajnálatot ne is.
De akárhogyan is teker az ember, az út akkor is gyönyörű, megad mindent, amit a Balaton adhat, jót és rosszat egyaránt. Utánozhatatlan érzés hosszan gurulni a Badacsony bazaltorgonái alatt, hogy aztán a túloldalon, Fonyódról visszanézve elénk táruljon az összes, Magyarországon semmivel össze nem hasonlítható hangulatú tanúhegy, meg persze a Balaton is.
A legjobb mód, hogy távol kerüljünk az őrjítő bezártságtól
Tényleg azért jó megmászni egy hegyet, „mert ott van"? Csak menjünk el a Balaton-felvidékre, vágjunk neki valamelyik lenyűgöző tanúhegynek, és rögtön kiderül. Itt van az ország leggyönyörűbb pontja, az egyik legvadabb hegye, és itt még az is kiderül: nem is olyan unalmas ez az ország, amelyben élünk.
A kör harmadik legszebb pontja pedig a balatonvilágosi Magaspart, ahonnan az egész tavat belátni: ez annyira gyönyörű, hogy az ember nem tudja nem azt mondani, hogy megérte felkaptatni rá még akkor is, ha előtte visszanyelt kétszázötven, és hangosan kimondott még vagy kéttucat változatos káromkodást, szembesülve azzal, hogy 170 kilométer tekerés után érkezik az egész bringakör legmeredekebb emelkedője, amelyet még az autósok számára is figyelemfelhívó táblával jeleznek, mivel a meredeksége 10 százalékos: hiába minden káromkodás, még az erről messze földön híres magyar nyelvben sincs olyan szitokszó, amely kifejezné az érzést, ami ezzel a meglepetéssel jár.
De persze a Balatonnal együtt járnak azért más élmények is. Például a balatonfüredi borhetek eladói számára teljesen természetes, hogy a kijelölt bringaútra pakolják ki az összes padjukat és asztalukat, és amikor az ember jobb híján az amúgy éppen üres járdán kerüli ki kényszerűségből, még valaki utána kiabál, hogy „le kéne szállni”. Vagy az olyasmik, mint a siófoki 1400 forintos, nagyjából egydecis, melegen felszolgált, talán ha egy mokkáskanálnyi fagyit tartalmazó jegeskávé, a számlába már beépített, kötelező borravalóval. Viszont az utóbbi időben megjelent a Balatonon talán még mindig jellemzőnek mondható, ilyen típusú vendéglátás teljes ellentéte is:
kisgyerekek árulják a bringaút mentén a saját maguk által készített limonádét, amire az úton saját, girbegurba krétabetűik hívják fel a figyelmet,
aminél kedvesebb dolgot kétszáz kilométer alatt se találni.
Életben maradni
Hogy tehát jó dolog megkerülni a Balatont bringával, az nem kérdés: ennél jobb módszer nincs arra, hogy az ember befogadja az ország legnagyobb tavának hangulatát, ami egész más, vadregényes az északi oldalon, és vidáman önfeledt a délin; hogy élvezze a természet szépségét, és örüljön, hogy ez az ország is tud adni ilyen attrakciót – ez egyike a kevés olyan hazaszeretet-megnyilvánulásnak, ami nem tud feszültséget szítani.
Ahogy az is tény – mivel még élek –, hogy a táv teljesíthető egy nap alatt azoknak is, akik csak egy-két lépéssel vannak a kocabringás szint fölött (részemről bringával járok munkába, ha épp nem vagyok túl lusta hozzá, de ennyi), még akkor is, ha iszonyúan fárasztó, kegyetlenül megterhelő, és kell hozzá némi akaraterő is például akkor, amikor a cél előtt nem sokkal még elkezdődik egy pár száz méteres emelkedő. Én így 5:45-ös indulás után valamivel 19:15 után értem vissza a kiindulási pontomra.
A kérdés inkább az, hogy megéri-e.
Egy ekkora táv már hatással van az emberre szellemileg is, mintha egy El Caminót sűrítenének össze icipicire: az ember könnyen ráeszmélhet pár nagy felismerésre az életével, érzelmeivel, múltjával és előtte álló feladataival kapcsolatban. Az út végi eufóriára viszont nem érdemes számítani, mert az elnyomja a pokolbéli elcsigázottság. Az egynapos kerülésről talán ki lehet jelenteni:
ha ajánlható is, akkor nem az élvezeti értéke miatt.
Ez a táv már túl van azon, amit a szó egyszerű értelmében jó csinálni, ami olyan élvezetet adna, mint mondjuk feltúrázni egy szép hegycsúcsra. Ennek már csak a teljesítmény az értéke, azt pedig mindenki döntse el maga, mennyire fontos neki. Viszont egy dolog elengedhetetlenül fontos hozzá:
nagyon, de tényleg nagyon kell hozzá szeretni biciklizni.
Praktikus tanácsok egynapos Balaton-kerüléshez |
|
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Így tekerjük körbe a Balatont
Kaland körbetekerni a Balatont vagy inkább teljesítménytúra? Mire kell különösen odafigyelni és miben lehetünk spontának? Milyen baráti társaságban és milyen gyerekkel nekiindulni? És egyáltalán… milyen körbetekerni Közép-Európa legnagyobb tavát?
Három gyerek, tíz kerék - nem fáj a Balaton-kör
Félelmetes sportteljesítménynek tűnt évekig a Balaton körbebiciklizése, amire csak az ájronmenek és a vasgyúró családok képesek. Nem is mertünk egy ideig belevágni. De idén kiderült: egyáltalán nem teljesíthetetlen és nagyon jó móka.
