Az, hogy adott pillanatban ő volt a legjobban fizetett előadó Európában, feledteti, mekkora fegyvertény volt is ez. Josephine Baker St. Louis nyomornegyedeiben nőtt fel: szegény volt, nő volt és fekete volt. Nehéz felfogni, mekkora csomagot jelentett mindez a huszadik század elejének az Amerikájában.

„Hogy lehet, hogy egy hátrányos helyzetből és nagy szegénységből érkező nő beteljesítette a sorsát és világsztár lett? Ez megtörténhetett Franciaországban akkor, amikor az Egyesült Államokban lehetetlen lett volna” – mondta Laurent Kupferman író, aki elindította a végül 40 ezer aláírást összegyűjtő petíciót azért, hogy Josephine Bakernek helye legyen a Panthéonban. Más afroamerikai művészekhez hasonlóan Josephine Baker is azt mondta, Franciaországban megtalálta azt a szabadságot, amit az Egyesült Államokban megtagadtak tőle.

Amikor 1925 októberében debütált Párizsban a La Revue Nègre című műsorával, az előadásának a híre futótűzként terjedt a főváros kávézóiban és bárjaiban fél órával az után, hogy legördült a függöny. Amerikában csak egy kartáncos volt, túl vékony, túl sötétbőrű és túl komikus ahhoz, hogy sztár legyen belőle. Párizsban viszont ő lett a fekete Vénusz, aki Picasso, Léger, Cocteau és Hemingway csodálatát is kivívta. Hemingway azt mondta róla, „a legszenzációsabb nő volt, akit bárki valaha is látott.”

A kortársai közül többen a szemére vetették, hogy a művészi karrierjét faji sztereotípiákra építette, olyan rasszisra motívumokat használva, amelyeket a gyarmatosító Franciaország kötött össze a fekete nők testével. Ma már a történészek másképp látják, az előadásaiban felsejlik ugyanis ezeknek a sztereotípiáknak a kigúnyolása és felnagyítása. Igen, a francia gyarmati fantáziával játszott, de távolságtartóan és kikacsintásokkal.

Bár a kor stílusait ötvözte, a táncának a dinamikája még ma is modernnek hat. Bizonyos szögből tűnhet a kulturális konvenciók rabjának, de a mozgásában annyi szabadság és öröm van, ami feledtetni képes mindezt. Az energiája a régi fekete-fehér, akadozó felvételeken is átsugárzik, élőben pedig egészen rendkívüli lehetett.

Josephine Baker a legmélyebb traumákkal lépett ki a világba. 11 éves volt, amikor a szülővárosában, St. Louisban zavargások törtek ki: a fehérek két napon át tartó lincselésbe kezdtek, felgyújtották a feketék házait, hatezer feketét üldöztek el a városból. A kis Josephine végignézte, ahogy az apja egyik barátját fejbe lövik és ahogy terhes nőknek felvágják a hasát. A faji gyűlöletnek ez a szélsőséges tombolása táplálta aztán Baker elkötelezettségét a rasszizmus elleni küzdelemben.

Amerikában nem volt hajlandó szegregált közönség előtt fellépni. Amikor a New York-i Stork Club nevű étteremben a pincérek nem akarták kiszolgálni, kihívta a rendőrséget. A rasszizmus elleni személyes akciói miatt felkerült az FBI listájára, és csaknem egy évtizeden át nem léphetett be az Egyesült Államokba. Amikor 1963-ban visszatért, az igazi diadal volt: francia katonai egyenruhában mondott beszédet Martin Luther King előtt Washingtonban.

Korábban azonban – miután Párizsban befutott és több európai film sztárja lett – Baker abban a reményben tért vissza Amerikába, hogy ez a sikerszéria folytatódni fog. Nagyot tévedett, a Broadway kivetette magából, a kritikák fekete némberezték. 1937-ben visszatért Franciaországba, és lemondott az amerikai állampolgárságáról.

„Franciaország tett azzá, aki vagyok. Ezért örökre hálás leszek. A párizsiak mindent megadtak nekem… Készen állok, kapitány, hogy nekik adjam az életem. Használjon, ahogy jónak látja” – ajánlotta fel szolgálatait a háborúban álló Franciaországnak és Charles de Gaulle-nak.

Josephine Baker kémkedett a választott hazájának. Rejtegette a francia ellenállók fegyvereit, és dokumentumokat csempészett át a határon – előadóként szabadabban mozoghatott, mint egy átlagember. A kottáira láthatatlan tintával írta fel a fontos tudnivalókat a német csapatmozgásokról, a repülőterekről, diplomáciai rendezvényekre járt, ahol elbűvölte az embereket, miközben hasznos információkat szedett ki belőlük. A kémkedés nem volt veszélytelen, akár az életébe is kerülhetett volna, mint Mata Harinak, de Josephine Baker elszánt volt, és mindent meg akart tenni az országért, amelyik olyan jó volt hozzá.

A második világháború után Charles de Gaulle Hadikereszttel (Croix de Guerre) tüntette ki és megkapta a legnagyobb elismerést, a francia Becsületrendet. A háború utáni ínséges időkben Baker eladta az ékszerei egy részét, hogy segítsen az újjáépítésben, és önkéntesként részt vett az élelmiszersegélyek szétosztásában.

Még jóval Angelina Jolie előtt összegyűjtötte a maga „szivárvány törzsét”, összesen 12 gyereket fogadott örökbe különböző országokból, valamiféle utopisztikus faji ideált megtestesítve. (Saját gyereke nem lehetett.) A gyerekek viszont nem tudták kikerülni az ezzel járó reflektorfényt, az anyjuk pedig előszeretettel mutogatta őket. Baker családja egyfajta társadalmi kísérlet volt annak demonstrálására, hogy létezhet faji és vallási harmónia. Később mindegyik gyerekétől eltávolodott. Ahogy egyikük, Akio diplomatikusan fogalmazott: „Nagyszerű művész volt, és az anyánk. Az anyák is hibáznak. Senki sem tökéletes.”

Josephine Bakert imádták a tervezők, amikor épp nem vetkőzött, akkor a Balmain és a Dior öltöztette, és a hírnévre ő maga is márkát épített: a Baker Fix hajzselé azt ígérte, hogy bárkinek lehet olyan extravagáns frizurája, mint neki, a Bakeroil pedig a barna bőrt tette divatossá. Ma olyan szupersztároknak jelent még mindig inspirációt, mint Beyoncé vagy Rihanna. A külsőségek mellett azonban forradalmasította a kor mainstream elképzeléseit a faji és nemi kérdésekről.

Josephine Baker utolsó show-műsorának a címe egész egyszerűen a neve volt. Az 1975-ös nagy párizsi visszatérését Grace hercegnő és Jackie Kennedy finanszírozta, a nézőtéren pedig ott ült Sophia Loren, Mick Jagger, Shirley Bassey, Diana Ross és Liza Minelli. Baker 69 éves volt ekkor, néhány nappal a fellépése után, 1975. április 12-én halt meg álmában. Az ágya körül ott voltak az újságok az előadásáról szóló kritikákkal. Teljes katonai tiszteletadással temették el, több mint 20 ezren búcsúztatták. Egy nemzet gyászolta. Most pedig egy nemzet fog tisztelegni előtte.