Tőlünk nyugatra és keletre is egy rakás országnak volt már a gypsy swing keresztapjáról, Django Reinhardtról elnevezett fesztiválja, ám Magyarországon – egy tizenöt évvel ezelőtti próbálkozást leszámítva – az egy egészen szűk kör által éltetett műfaj annyira radar alatt maradt, hogy nem volt kifejezett igény és lehetőség egy nagyobb szabású zenés összejövetelre.

Egészen 2021 augusztusáig volt ez így, amikor a Valami Swing gitárosa, Kádár Dávid Cooper körülbelül egy évtizednyi agyalás után úgy döntött, rálép a fesztiválszervezés rögös útjára, és nagyon kevés pénzből, mindössze kétmillió forint állami támogatásból három másik társával összehoztak egy félnapos eseményt olyan zenészek bemutatására, akik a legendás roma jazzgitáros, Django Reinhardt nyomdokain járnak. Nem várt sikerként könyvelte el, hogy akadt 300 olyan ember, aki hajlandó volt jegyet váltani a Kobuci Kertben megrendezett eseményre. Jó hangulatú, családias, későnyári összejövetel volt ez: míg a színpadon a fellépők váltották egymást, a kert másik végében spontán jammelések alakultak ki, a két helyszín között pedig pár swing táncos ragadta meg a kínálkozó alkalmat.

Tavaly már 500-an voltak a Django Feszt Budapesten, és Kádár reméli, hogy augusztus 27-én, a margitszigeti, fővárosi fenntartású Kristályban tovább tudják növelni ezt a számot.

Gypsy jazz? Manouche? Francia jazz?

De mit is nevezünk egyáltalán gypsy swingnek, vagy más néven manouche-nak? Franciaországban, ahol a műfajnak nagy hagyománya és kultusza van, nem cifrázzák túl a dolgot: ott egyszerűen csak francia jazznek nevezik azt a zenét, amelyet talán a legtöbben a Minor Swing révén ismerhetnek. A Csokoládé című filmben Johnny Depp által elgitározott szám eredetileg Django Reinhardt és Stéphane Grappelli szerzeménye.

Kádár Dávid szerint ez a zene a kapudrog a jazz előszobájában: élvezetes, pattogós lüktetésű, könnyen befogadható, de alapvetően rengeteg improvizáción alapuló muzsika, amely, ha egyszer magával ragad, többé nem ereszt.

Kádár Dávid Cooper

Veres Viktor

Mivel a műfaj egyértelműen a manouche romák zenéjében gyökerezik – Django Reinhardt maga is ebbe a csoportba tartozott – talán helyesebb manouche zenének hívni, és hogy bonyolítsuk a dolgot, olykor szinti jazznek is nevezik a műfajt. Ez nem a billentyűs hangszerre utal, hanem a szinto romákra: a manouche ugyanis a német területen szintóként ismert csoportnak a franciaországi elnevezése. A gypsy swing és a gypsy jazz értelemszerűen szinonimái a manouche zenének, mindhárom kifejezést használják.

Hogy előbb volt-e a gypsy jazz, mint Django Reinhardt, vagy éppen fordítva, az viszont a klasszikus tyúk és tojás esete.

Egy biztos: önmagában a jazz és a cigány zene keverékéből még nem jönne ki az, amit mi ma gypsy jazznek hívunk, kellett hozzá egy gitárzseni is.

Django Reinhardt egy cirkuszosokból és zenészekből álló vándorcigány családba született 1910-ben Belgiumban. Csodagyereknek számított, 12 éves korától zenélt, akkor még bendzsóján francia musette-eket, tánczenét játszott párizsi bárokban, kávéházakban, és majd csak később váltott át jazzre és gitárra. Tizennyolc éves volt, amikor a lakókocsija kigyulladt, ő pedig súlyossan megégett, bal kezének gyűrűs és kisujja behajlított állapotban mozgathatatlanná vált.

Balesete után újra kellett kreálnia magát a gitáron, és mivel a sérült ujjaival nem tudott mindent lefogni a hangszeren, sajátos figurákat, hangzásokat talált ki, amelyek beépültek a zenéjébe, improvizációs megoldásai pedig a ma is játszott gypsy jazz alap eszközkészletévé váltak.

Az 1920-as évek Európájában még nem nagyon játszottak jazzt, de a rádióban már lehetett hallgatni, Django is így ismerkedett a műfajjal. Az úgynevezett straight jazz ment akkoriban, vagyis jól fésült, csokornyakkendős zenészek kottából játszva adták a talpalávalót, noha egyre többen gondolták úgy, hogy a jazz azért ennél dögösebb is lehetne.

„És Django egyszer csak azt mondta: csináljuk meg menőre ezt a zenét, csináljunk hot jazzt!” – mondja Kádár.

A gitáros egyike lett azoknak a zenészeknek, akik elsőként dobták el a kottát és kezdtek vad improvizálásokba. „A nagyzenekar nagy hangzása pedig hirtelen szólista zenészekre összpontosult”, például Django mellett Stéphane Grappelli hegedűsre. Grappelli és Django alapították meg 1934-ben a zenei mérföldkőnek számító Hot Club de France kvintettet, amely főként az utóbbi életművének tette ki a legjavát. Djangóból nagyon hamar óriási sztár lett, korának legnagyobb zenészei, többek között Duke Ellington, ismerték el újító művészetét.

Amit Django csinál, az olyan, mintha Bachot játszana, barokkos az egész, ötmillió hang van benne, meg kell szoknia a fülednek. Ez viszont nem a jazzből, hanem a roma zenéből jön, mint ahogy érezhető benne a prímás hozzáállás is, hogy ő diktálja a zenekarnak, hogy az lelassuljon vagy felgyorsuljon mögötte”

– értelmezi Kádár.

Grappelli a gypsy swingben legalább ugyanakkora névnek számított, mint kollégája (hiszen a hegedűszólam nélkül a Minor Swing sem lenne az, ami), az ő nevével mégis ritkábban találkozunk. Kádár Dávid szerint ennek részben az az oka, hogy Django nagyon korán, 43 éves korában meghalt, Grappelli viszont 89 éves koráig élt, és sok más műfajban is alkothatott.

Továbbá nem a hegedűsből, hanem a gitárvirtuózból lett popkulturális ikon (Woody Allen is megfilmesítette alakját, a Mafia című híres számítógépes játékban pedig az ő zenéje szólt), ami már csak azért sem olyan meglepő, mert Django élete telis-tele volt elképesztő fordulatokkal.

Önmagában is filmbe illő történet, hogy a tehetséges jazzista a nyomorból kiemelkedve nemcsak a francia nyelvterületen, de Angliában és Amerikában is népszerűvé tudott válni, és legalább ekkora súllyal jártul hozzá mítoszához a balesete; vagy akár az is, hogy képes volt lekésni a saját fellépését a Carnegie Hallban. Arról nem is beszélve, hogy még a nácik körében is népszerűnek számított.

Miközben a második világháború alatt a roma telepeket sorra számolták fel Párizs környékén, a cigány embereket haláltáborokba küldték, Djangót a nemzetiszocialisták Berlinben akarták turnéztatni.

A gypsy jazz Woodstockja

1953-as halálával, Django öröksége a saját népe körében szinte teljesen feledésbe merült. Zenei hagyatékát egykori zenésztársai, leszármazottai vitték tovább, rajtuk, vagyis néhány lelkes és tehetséges emberen múlott, hogy a gypsy jazz túlélte a letéteményesét. Csak jóval később, a hetvenes években, ahogy a kazettás magnó kezdett elterjedni, fedezték fel maguknak a franciaországi romák újra a gitárost.

Ahogy az életrajzírója, Michael Dregni megfogalmazza: a romák körében hirtelen borzasztó népszerű lett Django, és mivel éppen ekkoriban bontakozott ki a nemzetközi romabüszkeség-mozgalom (ekkor tartották meg például a romák első világkongresszusát), Django zenei hagyatéka hirtelen a kulturális örökségük egyik tartópillérévé vált, gitárja pedig identitásuk egyik jelképévé.

Samois-sur-Seine, a település, ahol Django élete utolsó éveit töltötte, zarándokhellyé vált a zenészek körében, és négy évtizeddel ezelőtt ott rendezték meg először a világ leghíresebb gypsy jazz fesztiválját is. Mára az esemény kinőtte az eredeti kereteit, megjelentek a mainstreamebb, a műfajhoz nem kötődő előadók, és átkerült a szomszédban elterülő fontainebleau-i erdőbe. Kádár Dávid szerint a Samois-sur-Seine-i kemping viszont mind a mai napig a hardcore Django-fanatikusok gyülekező helye, a zeneileg igazán érdekes dolgok ott történnek.

„Összejönnek a Szajna-partján a világ minden tájáról a Django-rajongók, több százan vannak, és éjjel-nappal jammelnek gitárokkal, hegedűkkel, mindenféle hangszerrel,  együtt laknak és zenélnek. Sok nem cigány és cigány család is érkezik, sokan tradicionálisan karavánnal. A kemping izgalmasabb, mint a tőle húsz kilométerre zajló fesztivál, az én fő inspirációm is ebből a légkörből jött” – meséli a szervező.

Ő szinte aprópénzből próbál valami hasonló életérzést átadni a budapesti Django Feszten. Az idei esemény körülbelül hárommillió forintból fog megvalósulni, amennyiben megérkezik a pénz. Napokkal a fesztivál indulása előtt a megpályázott, majd elnyert állami támogatás ugyanis még mindig nincs a szervezők zsebében – ahogy az egész kulturális szférában beragadtak, késnek a támogatások, úgy hozzájuk sem futott be megnyugtató időben az anyagi segítség. A  szervező azonban ragaszkodik ahhoz, hogy a fesztivált meg fogják tudni tartani. Hozzáteszi: az esemény számára amúgyis inkább kultúrmisszió, mint pénzkereseti lehetőség.

Összefogni a hazai műfaj képviselőit, népszerűsíteni a zenét és megmutatni a gypsy jazz sokoldalúságát – ezek a célok, mert míg a franciáknál, a hollandoknál és a belgáknál nagyon megy a manouche, addig itthon Kádár Dávid erős jó indulattal is csak öt-nyolc olyan zenekart tud megnevezni, amelyek „Django-zenét játszanak”. „Ezen belül is egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan gitáros van ma Magyarországon, akire azt tudnám mondani, hogy kifejezetten gypsy jazz gitáros”, mert a többiek más műfajban is zenélnek – fűzi hozzá.

Veres Viktor

Hungarian Django

A szocializmusban a cigány és jazz zenészeknek viszonylag nagy megbecsültségük volt itthon: a kijelölt bárokban, vendéglőkben, kávézókban zenés felárat szedtek, ha muzsika is járt a kikért ital, ebéd vagy vacsora mellé, és a fellépési lehetőségekből sem volt hiány – magyarázza interjúalanyunk. A kilencvenes évektől azonban megszűntek ezek a lehetőségek, a vendéglátós zenészek alól kihúzták a megjelenési platformot, és „ma már csak egy-két étterem van, ahova el tudsz menni cigány zenét hallgatni”. Olyan bárból, ahol pedig kifejezetten gypsy jazz szólna, még ennél is kevesebb akad. Egyedül a budai Déryné az, ahol vasárnaptól szerdáig manouche zenekarok játszanak, a hazai szűk szcéna színe-java itt dolgozik: vetésforgóban, heti kétszer három órán át szórakoztatják a vendégeket.

Míg a 90-es évektől kezdve az egész világon kezdett egyre népszerűbbé válni a gypsy jazz az internetnek köszönhetően, Magyarországra jelentős késéssel futott be a műfaj. A magyar jazzisták nyilván ismerték Django Reinhardt munkásságát, de zenéjének idehaza nem volt kultúrája. „Itt más volt, nekünk hatalmas cigány zenei hagyományunk van, itt a cigányzene ment”. Kádár meglátása szerint többen azok közül, akik ma gypsy swinget játszanak, néhány éve még azt sem tudták, hogy az mi fán terem, de nincs ezzel probléma, mert a műfaj most éli világszerte reneszánszát, most jelentkezett igény itthon is az ilyen zenére.

Ez a Django-zene viszont már egy magyarosított gypsy swing (Hungarian Django – mondják magukról többen, így például a Canarro zenekar is), kihallatszik belőle az egykori kávéházi és a cigány zene. A Créme de la Pop például magyar slágereket dolgoz fel, és manouche gitáron szól a Tankcsapda, mások csárdást játszanak bele a jazzbe, a Valami Swing pedig hamarosan érkező új lemezén a cigány zenét megújító Roby Lakatos hegedűvirtuózzal Járóka Sándor cigányprímást idézi meg.

„A gypsy jazz nagyon befogadó, lehet azt szerbesen, romásan, magyarosan is játszani”, hagyományőrző és kortárs módon csinálni – mondja Kádár. „Ha mi írunk egy dalt, akkor a gypsy jazz megy a fejünkben, de a dal attól még mai, a szövegek kortársak”.

Ezért fér bele szerinte, hogy a Django Feszt Budapesten legyen egy kifejezetten magyar cigányzenés blokk is, kitágítva a manouche kereteit. A Kristályban fellép majd Botos Zsolt jazzgitáros, Duka László hegedűművész, Lisztes Jenő, az ország első számú cimbalmosa, vagy a Kanadában élő Debi Botos is, aki ebben a hagyományosan férfiak uralta világban, ha kell, magassarkúban ülve pengeti le férfi kollégáit a színpadról.